hírnév_Villax Richárd

A hírnév szellőcskéje

Könyvvel kiállni a nagyvilág elé jó érzés természetesen, de az élet megy tovább. El is kell adni azt a könyvet, ezzel párhuzamosan írni a következőt. Ha kiforrott személyiség vagy, tudnod kell: nem tőled gurul a villamos, és a siker csupán több és keményebb munkára ösztönöz. 
A családban betöltött státusz sem változik. Egy tűrhetően sikerült rádiós szerepléstől a nem leégés büszkeségével szívemben tértem éppen haza, amikor ősszel oviba készülő fiam meglepett legújabb költeményével: „Harap utca három alatt megnyílott a buta apa.” (W. S. után szabadon). És akkor a nagyobbik gyereket meg az asszonyt nem is említettem.
Különös módon nem az író közvetlen világa, hanem tágabb környezete bolydul fel méhkasként egy regény napvilágra kerülésekor. A „hallom, könyved jelent meg” beszélgetésindítást követően az első kérdés így hangzik: „ugye ez magánkiadás?” A hangsúly pedig amolyan tetemre hívó; lám, itt egy ember, aki a gyermekei szájától nem átallja elvonni az utolsó falatokat, csak hogy költséges hobbijának élhessen. 
Ahogy pironkodva bevallom, hogy szociális helyzetem nem teszi lehetővé az effajta költekezést, és kénytelen voltam kivárni, amíg egy kiadó mögém áll, átesünk a ló túlsó oldalára. Innentől kezdve „megcsinált ember vagyok”, a ki nevet a végén játék győztese.
Pedig ha tudnák, hogy még csak az első lépéseket teszem egy bonyodalmasnak ígérkező játszma során, ahol olyan messze a cél, hogy annyira se látható, mint az óceán túlsó partja.
Viszont csalódást is tudok okozni. Akadt, aki felhívott azzal, hogy nem tudott ugyan meglátogatni a könyvhéten napernyő alatti ücsörgésem során, de számoljak be, mi volt. Ekkor nem kis büszkeséggel említem, hogy a dedikálás órájában eladtunk vagy másfél tucat Fanyűvőket, összességében még egyszer annyit.
– Csaaak?! – hallatszik a vonal másik végéről a hitetlenkedés.
A könyvhét forgatagában a nagyok legtöbbje sem ad el sokkal több példányt; matematikailag sem lehetséges, ha az író minden érdeklődővel vált néhány szót (mert azt azért illik), a találkozásra szánt órában csillagászati mennyiséget abszolválni.
Általában pedig: egy olyan országban, ahol az Edda gitárosának szólólemeze kettőszáz vásárlóval büszkélkedhet – ezt nemrég olvastam –, elég nehéz néhány nap (hét) alatt könyvből Károlyi-bibliával konkuráló mennyiséget eladni.
De egyik kedvencem akkor is ez a bemondás:
– Jó neked, hogy van időd könyvet írni! Én is olvasom ezt a sok sz@rt (sic!), na, mondom, ilyeneket futószalagon tudnék gyártani, csak hát tudod, a sok kötelesség.
Ilyenkor biztosítom az illetőt, hogy rengeteg időm van két gyermek mellett, akiket etetni, nyaraltatni kell (egyelőre nem a jogdíjakból). Különben meg mi sem egyszerűbb, mint könyvet írni, csak várod az ihletet, és ha nem vagy elég kötelességtudó, leülsz, gépelsz önkívületben. 
Kérdezik néha: a regényből mennyit írtam én, s mennyit a lektor? Feltételezik, hogy hathatós segítség nélkül képtelen lennék összehozni a történetet, ugyanakkor (ennek némileg ellentmondva) az én nevem alá érdemes betuszkolni másnak a gondolatait.
Pedig a lektor az lektor, nem társszerző. Társszerző alkat inkább én vagyok néhányak szerint. Nem kis meglepetésemre már most bejelentkeztek olyan olvasók, akik úgy gondolják, az ő életük megörökítésre méltó. Megtisztelő, hogy bennem látják a piktort.
Felvetette ezt a dolgot már állatgondozó-idomár (!), és beteg gyermeke oldalán sokat szenvedett anyuka. Nem ígérem, hogy az ő történetüket nem fogom megírni. Azonban a „hatéves koromig Drezdában éltem” típusú sztorikkal nehéz mit kezdeni. Talán egy „ovis gyermek visszaemlékezései” című memoár kifutja belőle.
Ki ne felejtsem az abszolút kedvencemet, a „mennyi idő alatt írtad?” kérdést. Újságírók ugyanúgy felteszik, mint olvasóim. A hatékonyságot mindenek fölé helyező világunk szüli ezt az érdeklődést.
Ha kezdési és befejezési időpontot mondok, az igencsak csalóka tud lenni. Ismerek írót, aki tíz nap alatt összehoz egy jó színvonalú regényt, reggeltől estig csak annak élve. (Gyermekei nagyok, meg tud élni az írásból.)
Ezzel szemben áll az én hosszú hónapokban, netán években mérhető teljesítésem – ami órákra átkonvertálva meglehet, ugyanazt a számot adja ki, mint a Nagy Testvér egy-két munkahete.
Egyébiránt meggyőződésem – már itt az út első szakaszán –, hogy a befektetett idő és energia egyenesen arányos a minőséggel. De ez vajon miért fontos az olvasó szemszögéből? Tetszik vagy nem tetszik az adott mű, ez itt a kérdés.
Ha pedig bejövős a könyv, teljesen mindegy, hogy egy „lúzer” alkotta-e évek keserves munkájával, vagy egy életművész pár hét alatt, írás közben fütyörészve.
Ha már a mennyiségi kérdéseknél tartunk: van, aki arra kíváncsi, mennyit kapok egy interjúért. Nos, például a helyi lap segítségével az, hogy negyvenezer háztartásba eljutok, már önmagában elég fizetség, nehéz volna ezt überelni. Nem is akarom. Sőt, nem is hallottam ilyenről, hacsak nem Hajdú Péter show-jára vonatkozóan. Egykori újságíró koromban nem fizettem én senkinek, fel sem merült ez a kérdés soha, mégsem kaptam egyszer se nemet, ha interjút kértem. (Sokan még a beszélgetés alatt elfogyasztott kávéjukat sem engedték kifizetni.)
Mindezen listát csupán a lazulás kedvéért hoztam össze. Természetesen nem szükséges, hogy a regényolvasó birtokosa legyen a bölcsek kövének a könyvkiadás, kereskedés és az írás tekintetében. Némelyikük mégis meglepően tájékozott – őróluk majd legközelebb.
De ami mindegyik olvasómra jellemző: cukipofák, akiket úgy szeretek, ahogy vannak!