Címke: álmok

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Vágyak, álmok, adaptáció

Nicholas Shear, alias Nyíri Miklós mer nagyot álmodni: leghőbb vágya, hogy Szörnyű Álmos tizedes történetét megfilmesítsék.

“Ismeretségi körömben tudhatom Barnóczky Ákos rendező urat (Szőke kóla), akinek nagyon tetszett Szörnyű Álmos tizedes története. Szívesen megfilmesítené, de a nagy álom megvalósulásához a könyvnek először sikerkönyvvé kell válnia! Szívből remélem, nem kell sokat várni ahhoz, hogy a sikerlistákra kerüljön a rendőrök bohókás kalandja.”

A dolgok eredete

“Az álom, mint olyan, időnként hatalmas segítség lehet egy írónak” – mondja Krencz Nóra. Na, és hogyan? Olvassátok el ezt a posztot, és megtudjátok.

“Amióta csak az eszemet tudom, mindig is rendkívül élénk álmaim voltak. Olyannyira valóságosnak tűntek, hogy teljes tudatommal és lelkemmel átéltem mindent, amit az a világ tartogatott nekem. Sokszor sírva ébredtem, habár ez bizonyára másokkal is megesik, de olyan is előfordult (ami szerintem már ritkább), hogy énekeltem, és a saját hangomra ébredtem fel.”