Címke: felnőtteknek

A mesék elsősorban nem gyerekeknek szólnak

Végh-Fodor Mónika a TV13 műsorának vendége volt.  Az interjúban újabb érdekes kérdések merültek fel a Mesetréning kapcsán.

Valószínűleg manapság, ha meghalljuk a mese kifejezést, elsősorban a gyerekekkel kapcsoljuk össze, azonban a népmesék eredetileg nem nekik szóltak. Az élet alapvető, és legfontosabb kérdéseit járják körül (házasság, párválasztás, élet, halál, felnőtté válás), útmutatást, tanácsot adtak.

A könyv alapvetően nem csoportos terápia eszközének készült, hanem bárkinek, aki kicsit önmagához szeretne közelebb kerülni. Az énidő, önmagunk megismerése nagyon fontos, hogy kiegyensúlyozottabbak lehessünk. Ehhez ad segítséget a kötet gyakorlati tanácsokkal, feladatokkal.

A teljes interjú itt tekinthető meg. (22.56-tól)

Kis karácsony, nagy karácsony

Ezúttal egy kis karácsonyi hangulattal jelentkezünk. Nemrég jelent meg Mester Györgyi legújabb könyve Kis karácsony, nagy karácsony címmel. Ebből hoztunk most részletet. 


KARÁCSONY AZ ERDŐN

„Elviszem a tejet Juliskának, meg a Bognárékhoz is beugrom vele, azután karácsonyozhatunk” – mondta az apja.

Neki azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Hiszen hogyan is kezdődhetne jól a karácsony, ha a fájós derekú apjának kell kihordania állandó vevőiknek a friss tejet, és még az utolsó pillanatban is dolgozna, amikor már minden családban a szentestére készülődnek. Az ötvenes éveit taposó apja ráadásul egy hete, a tűzifa aprításakor, megrándította a derekát. Örülni kell annak is, hogy nem dőlt ágynak. Még a végén rosszabbul lesz. Odavan az ünnep öröme, ha beteg van a háznál.

Majd ő. Majd elmegy ő a két kannával. Nem olyan nehezek azok, megbirkózik velük. Egy tizenkét éves gyereknek ez meg se kottyan. Jók még a rugók az ő lábában, egy óra alatt megjárja az oda-vissza három kilométernyi utat, ami tanyájukat a falutól elválasztja.

Apja kicsit ellenkezett, az anyja azonban nem bánta. Csupán a lelkére kötötte, igyekezzen haza, mert nagyon feketedik az ég, lehűlt a levegő is, talán mégiscsak fehér lesz a karácsonyuk.

A kabátját az ajtóban gombolta be, és a csizmában is igazgatni kellett a lábát, annyira sietve indult el otthonról. Jól kilépett, mégis, mire elérte a falu határát, szállingózni kezdett a hó.

A két családhoz beadta a kannákat, a kabátja alá bedugta az ajándékba kapott bejglit, és szaporázni kezdte a lépteit. Félúton járt, amikor kitört a hóvihar. Percek alatt fergeteggé vált, a nem sokkal előtte még csendesen szitáló hó. Süvített a szél, lökdöste, rángatta őt is, és a szakadó hóesésben már látni sem lehetett. Legalábbis, az utat nem, ami a tanyájukhoz vezetett. A kis erdő kezdeténél a jelzőfát sem találta meg, ahol le kellett volna térnie, mivel ott átvágva volt a legrövidebb az út a házuk felé.

Csak belehajolt a szélbe, és próbált előre haladni, de mintha valami folyton visszalökte volna. Egyre hidegebb lett, és már a lába is nagyon fázott a kis csizmában. Pedig az apja kapcáját tekerte rá, mégiscsak decembert írtak, várható volt, hogy bármelyik nap beköszönt az igazi tél.

Hát most itt volt. Váratlanul szakadt le az ég, és olyan intenzitással esett, hogy már lépni is alig tudott, az egyre vastagodó hótakaróban. Megállt, és váratlanul az erdő közepén találta magát. Hogy mikor tért le az útról, észre sem vette. Hogy is vehette volna, hiszen az orráig sem látott.

Kis idő múlva újra elindult, maga sem tudta, merre, csak hagyta, hogy vigye előre a lába. Vastag fatörzseket tapogatott ki maga körül. Az egyikben megkapaszkodva igyekezett kifújni magát. Még az is lehet, a kimerültségtől elbóbiskolt, és amikor újra körülnézett, már jóval sötétebb volt, leszállt a korai este. A tanácstalanságtól és kétségbeeséstől csak most jutott eszébe: otthon bizonyára nagyon aggódnak érte, és vajon milyen lesz nélküle a szentestéjük?!

[…]