Címke: gyerekkor

A hópihék titka

Jenei András e heti bejegyzésében arról mesél, hogyan győzte le viszolygását a hóval szemben, miután megvakult.

“Gyerekkoromban nagyon szerettem a havat. Talán azért, mert volt…

Vártuk a telet, ami hidegebbnek tűnt, mint a mostaniak – ennek semmi köze részemről a globális felmelegedéshez –, s mégis jobban bírtuk a mostaninál. Tovább voltunk kint, elázva robogtunk be a házunkba a kályha melegéhez, de azt is csak már akkor, mikor szüleink szó szerint berángattak.

– Nézd meg, csuromvíz vagy már a hótól! – mondták.”

Hogyan fedezzük fel a tehetséget?

Hegedűs Ritának tanárként van lehetősége felfedezni a gyerekekben a tehetséget, és él is munkája adottságaival, és írásra készteti őket.  Erről mesél e heti bejegyzésében.

“Tudom, hogy nem mindenkinek van ehhez kedve vagy lehetősége. Nálam mindkettő adott, így szeretnék segíteni másoknak is, akik gyerekfejjel valami érdekeset mutatnak magukból. Nem biztos, hogy meg is akarják mutatni, előfordul, hogy véletlen a felfedezés öröme és meglepetése, de annál izgalmasabb.”

Az ősz, mint egy szunyókálni induló nagypapa takarója

Jenei András visszamegy az időben, és gyerekkori őszének pillanataira gondol.

“Itt van, itt volt és itt lesz még sokáig. Akadnak olyanok, akik szerint már régóta más, talán rövidebb lett, vagy el is tűnt (?), de még érezzük és látjuk. Ha mást nem, a nyomait…

Azt mondják, hogy ezer színe van az ősznek. Bizony, nem olyan harsány, mint a tavasz, nem olyan forró és élénk, mint a nyár, de akkor is sokszínű. A sárgától kezdve akad itt még zöld, van benne piros és ott a barna sok árnyalata is.

Tele van illatokkal. Nem úgy, mint a tavasz, hanem másképp. Már megbújik benne a széllel érkező füst, de még nem az, ami télen csapja meg az orrunk. Ott lebeg mindenhol a megöregedett avar, a télre beszántott föld szaga és ott van még valahol annak az egy-egy fán maradt gyümölcsnek is az illata, amit megcsipkedtek a madarak.”

A dolgok eredete, avagy ennek a posztnak is ez a legfrappánsabb cím

Krencz Nóra e heti bejegyzésében arról mesél, miben gyökerezik az írás iránti rajongása.

“Kisgyermekkoromban még nem ismertem a betűket, de engem mégis lenyűgözött a tevékenység fizikai folyamata. Megfigyeltem, hogy édesanyám az íróeszköz segítségével miként veti papírra a különös alakzatokat, és egy idő után szokásommá vált utánozni a mozdulatot. Rengeteg füzetet és papírlapot firkáltam így össze, míg be nem kerültem az első osztályba.”

Borzongásért mentem, majd’ belehaltam – Jenei András írása

Jenei András író szomorúan tapasztalta, hogy egy jelentős gyerekkori színtere, melyet szeretett volna ihletként használni következő regényéhez, az enyészeté lett.

Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?

Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.

A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.

S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.

Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?

„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”

Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…

Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.

(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)

Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.

A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…

A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…

Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.

Frivaldszky-Mauthner-Palffy villa_rom

Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.

„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”

A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.

A teljes bejegyzés Jenei András  írói honlapján olvasható.