Címke: hobbi

Mindent kipróbálok, de az írás örök – Jenei András írása

Jenei András vak íróként talán több élményt átél, több tapasztalatot szerez a világban, mint egy látó átlagember. Erről ír e heti posztjában az írói oldalán.

„Vakként szabadabb vagyok, mint sok látó…

Ha valaki meghallja azt a szót, hogy vak, esetleg találkozik egy vakkal, a legelső ösztönös gondolata, hogy elképzelni sem tudja a másikról: hogyan képes így élni…”

Lovaglás mint életstílus – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, két fantasy regény szerzője arról ír, melyik az a hobbi, ami meghatározza az életét, és ez miért nem fér bele a regényeibe.

Mesélj magadról, mondj néhány dolgot, ami jellemző rád, mit kell tudni rólad? Ismerős kérdések és ismerős a szorongás is, ami a kérdéseket követi. Új közösségben, első táboros, csapatos találkozókon biztosan találkozunk ilyennel. És minden egyes alkalommal ugyanúgy utáljuk.

Mindenkinek megvannak a saját standard válaszai. Én lovagolok, szeretem a mojitót, most érettségiztem, van egy húgom és teafüggő vagyok. Az utóbbi négyet rögtönöztem, de az első stabilan mindig elhangzik.

Az írás nem. Úgyis kiderül előbb-utóbb. Minek kezdjem rögtön ezzel, hogy aztán percekig kelljen bizonygatnom: igen, tényleg! Feszengek így is épp eleget azalatt a fél perc alatt, amíg elhadarok néhány szót a rám szegeződő unott pillantások kereszttüzében. Más se a szülei válásával, megnyert iskolai versennyel, kitűzött céljaival kezdi a bemutatkozást. Előbb ismerjenek meg, az extra, valóban lényeges tudnivalókat ráérek utána bedobni.

Maradjunk inkább a könnyen befogadható dolgoknál.

Lovagolok. Ha fociznék, golfoznék vagy más sportot űznék, azt nem hirdetném ennyire ösztönösen, nem az lenne az első dolog, ami beugrik magamról. De a lovaglás más: nem csak sport, hanem életstílus. Meghatározza a gondolkodásmódodat, az anyagi helyzetedet, az egész életedet. Lovagolok. Ezzel az egyetlen szóval le is írtam, hogyan állok a világhoz.

Ábrándos tekintettel megbámulok például minden mezőt és szántóföldet, arra gondolva, milyen jó lenne végigvágtatni rajta. A szememben minden raktár- vagy gyárépület potenciális istálló. Mindig megnézem a boltban, mennyibe kerül az alma és a répa, ha le vannak értékelve előbb megörülök neki, és csak aztán jövök rá, hogy gyalog nem tudok eleget hazacipelni. Minden lovaskocsit, elhaladó lovast addig nézek, amíg tehetem, ha lószállítót látok, addig nyújtogatom a nyakam, amíg kiderül, van-e benne ló.

Nekem a cipő csak egy lábbeli, észre se veszem, ha koszos lesz, hiszen arra való. Nincs is belőle túl sok, csak amennyi feltétlen szükséges. Több cipő lassabban válik elég rongyossá és elhasználttá, hogy végre bűntudat nélkül lovazhassak bennük. Műkörmöm soha nem volt és nem is lesz, nem tudnám vele becsatolni a hevedert, arról nem is beszélve, hogyan nézne ki lópucolás után. Nem okoz gondot a seprű végéről vagy a lefolyóból kiszedni a hajszálakat (sőt, mielőtt lakótársakat kaptam, azt se gondoltam volna, hogy másnak igen). Természetesen minden film, amiben ló van, csak jó lehet, a Végtelen történetet pedig (igen, amiben elsüllyed a paci) csak egyszer láttam, azóta ránézni sem bírok.

És akkor az olyan ellentmondásokról még szó sem esett, hogy bár fekvőtámaszozni nem tudok, de a trágyahordás, szalmabála-pakolás számomra mind a hétköznapi élet velejárói, a lovasboltokat egytől-egyig imádom, pedig shoppingolni nem szeretek. Az már csak ráadás, hogy minden rovartól irtózom, soha, semmilyen körülmények között nem érnék hozzá egyhez sem, de a kullancsoktól és böglyöktől szemrebbenés nélkül szabadítom meg az állatokat.

Ezek után jogos lenne a kérdés, hogy miért nem került elő a lovaglás a regényeimben. Pedig a válasz végtelenül egyszerű: nem írhatok lovasokról csak lovasoknak, hiszen ami nekünk természetes, az másoknak idegenül hangzik. A szakzsargon pedig (vagy lovas szleng, ahogy jobban tetszik), ami nekem az egyéni szóhasználatom szerves része (4-5 évesen kezdtem lovas könyveket lapozgatni, előbb tudtam, mi az a nyereg, minthogy írni tanultam volna), az olvasóim többsége számára ismeretlen. De azért nem bírtam ki, végső soron bekerült a könyvbe. Lett lovuk, nem? 😉