Címke: ízelítő

Beleolvasó – A kacatkuckó lakója

Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.


Első fejezet

A megérkezés

Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.

Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:

A mi pagonyunk dús és zöld,

Sudár fákat nevel e barna föld,

Örülj hát, ha kék az ég,

Ha puha fűben ér az éj,

Madárfütty vár…

Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.

– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!

Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.

Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.

Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.

– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.

Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.

Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.

– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.

Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.

–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.

A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:

– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.

Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.

„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.

Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.

Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.

Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.

„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.

Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.

Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.

Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.

„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”

Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.

Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.

A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.

Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.

„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”

Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.

Részlet – Férfiműszak

Számos hírt hoztunk már Domszky László Férfiműszak című könyve kapcsán. Most itt a várva várt részlet is.


Bevezető

Ültem a zsúfolt buszon, klíma helyett a menetszél enyhítette napfény égette, fájó bőröm. Nyár eleje volt, csupa hozzám nyomódó, izzadt ember körülöttem. Megszólalt a telefonom. Tétován pillantottam a kijelzőre, felvegyem vagy kinyomjam. Egy barátom volt, Márk, akivel már hónapok óta nem beszéltem. Nem keresett, éppen összejött valakivel. Végül felvettem. – Beszélnünk kell – ennyit mondott. Kérdeztem, hogy beteg-e, esetleg pénz kéne? Azt mondta, ez nem telefontéma.

Napok múlva, amikor visszautaztam a fővárosba, és találkoztunk, elmondta, masszőr lett. Furcsállva néztem, hiszen nem voltak emlékeim arról, hogy bármit is kitanult volna.

– Kiket masszírozol?

Férfiakat – felelte.

Töprengve néztem magam elé. – Férfiakat? – kérdeztem, mintha nem értettem volna jól, amit mondott.

Nem értette, mit nem értek. Elmesélte, hogy idősebb urakhoz jár, megmasszírozza, simogatja őket, de ez nem szexmunka. Néma csönd lett.

– Nem szexmunka? – tettem fel a kérdést.

Hát… – kezdte bizonytalanul –, néha azért történik más is.

Mielőtt erre rákérdeztem volna, kezdett összeállni a fejemben, hogy ő bizony eszkort.


A teljes cikk itt olvasható.

További érdekességek a könyvről itt.

 

Olvasnivaló – Angyalboksz

Idén elindítottuk új riportkönyv sorozatunkat, amelynek első darabja Büky Dorottya Angyalboksz című műve, ami hét börtöninterjút tartalmaz. Most ebből hoztunk részletet.


Árpi

(Csendes, szelíd ember, túl a negyvenen. Magas, egyenes tartású,  feltűnően kék a szeme, kedves a mosolya. Veszett jó humora van, mindig a fején találja a szöget, az a fajta humor, ami átkeretezi a valóságot, ironikus, önironikus, intelligens, gyors. Soha nem bántó, kreatív és karizmatikus tehetség. A Mesekörben a kezdetektől részt vett, de eleinte jó darabig meg sem mukkant. A börtön munkatársai figyelmeztettek, hogy rajta van a szuicid listán, aggódnak miatta, nemigen tudnak hozzá férkőzni, de hátha ebben a közegben feloldódik, megnyílik. Az elmúlt években, ha nagy vihar volt és dörgött az ég, vagy ha rettenetes forróság volt, és rágondoltam a börtönre, mindig ő jutott eszembe, vajon, mi lehet vele a zárkában, remélem, nem szenved, nem fél. Nagyon szeretem. Ha kérdezed, hogy miért járok a börtönbe, hát ő volt az egyik ok. Most már szabad ember, együtt él a nővel, aki hősiesen és odaadóan várt rá, akivel a börtön kápolnájában esküdött meg. Ő az utolsó, akit ebben a könyvben megszólaltatok. És szerintem legyen is elég…)

–­Messengeren ­beszélgetünk,­ mind ­a ­ketten ­otthon vagyunk, ­jó messze egymástól.­ Tudod,­ mi van,­ készül ez a­ könyv, mesélj el bármit,­ ami ­számít neked.

– A gyerekkoromról nem szívesen beszélek, azt inkább szeretném elfelejteni. Intézetben nőttem fel, elváltak a szüleim, az apám el is tűnt, édesanyám full alkoholista volt, ő jobbnak látta mindennap megverni bennünket. Talán tízéves lehettem, amikor aztán intézetbe kerültünk.

–­Jobb ­volt ­az­ intézetben,­ vagy­ azért ­jobb­ volt ­otthon?

– Nekem az intézetben sokkal jobb volt. Sokkal jobb. Ott foglalkoztak velem, tanulhattam, együtt voltam a testvéreimmel. Volt rá példa, hogy kijöttem, kivett anyám, azt mondta, hogy már jó útra tért, na, az addig is tartott, és végül én kértem, hogy vigyenek vissza az intézetbe. Mentem haza este, ugye részeg volt, rájött a hoppáré, kizavart a házból, de tél volt ám, s kinn aludtunk az utcán, az öcsémmel együtt. Egy rossz rongyszőnyeget találtam a kamrában, abba feküdtünk, a másik felével meg takaróztunk. Rengeteg mostohaapám volt, lehet mondani, hogy évente kettő-három, azokkal mindig meg kellett küzdeni, mert ők is szerették az italt elég erősen, no meg vertek is. Hát kit bántsanak? Engem meg az öcsémet. A húgom szerencsésebb volt, őt azért békén hagyták. Mondhatom, a családban én kaptam a legtöbbet. (Érdemes lenne egy külön könyvet írni csak azokról a gyerekekről, akiknek jobb az intézetben felnőni, mint odahaza. Akik maguk kérik, hogy vigyék már be őket. De, persze, nem egy könyv lenne itt a legfontosabb feladat.)


 

Büky Dorottya: Angyalboksz (Ad Librum Riportkönyvek, 2017)
Büky Dorottya: Angyalboksz (Ad Librum Riportkönyvek, 2017)

További érdekességek a könyvről itt olvashatók.

A teljes részlet itt olvasható.

Olvasson bele! – Fáj-dalom

George Hannmer Fáj-dalom című verseskötetét maga a szerző ajánlja az olvasóknak.


A kötetben van egy rövid rész a katonáskodásomból, de az nem a zöld színe miatt fáj, ha fáj nekem, hanem, mert rácsos lett az emléke, és persze kihagyhatatlan témám a tetoválás, ugyanis van rajtam egy. Tényleg, ez látszik? Visszatérve a balesetemhez, következzék egy kis ízelítő ebből a 27 éve tartó harcomból:

„A következő versem akkor, és úgy alkottam, hogy az epidurálás, a gerincérzéstelenítés után, deréktól lefelé már nem éreztem semmit. A műtét mintegy három órán át tartott. Kértem egy tollat az altatóorvostól, és ezt írtam ott le, miközben a műtét már ment, s közben borzasztó hangon rendre szörcsögött a vérelszívó.

Hason feküdtem, és ugyan a derekamtól le voltam takarva, a jobbra-balra folyamatosan repkedő véres vattákat így is volt alkalmam észlelni. Sohasem fogom elfelejteni – tarisznyába nyúlok ezzel a most következő kis emlékszilánkkal:

A professzor úr, nagyjából másfél, két óra elteltével jött be a műtőbe (az előkészítést, feltárást, addig mások végezték el), és nem is tudom milyen jelenség volt nekem ő akkor, amikor egyszer csak megjelent ott előttem bemosakodva, könyökből az égre tartott alkarokkal, szétnyitott ujjaival, csupa zöldben, arca előtt maszkkal.

Az az érzés, az a hangzavar, a gépek csipogása, duruzsolása, a vérelszívó szörcsögése, a hátam mögül kihallatszó szakszavak, az orvosi gárda egymás közötti kommunikációja, és ez a doktor úrral való morbid párbeszéd nekem a halálfélelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság, a bizalom, a remény kakofóniája volt egyben.

Tehát, amikor megpillantottam, amennyire csak fel tud erősödni egy emberben egy ilyen érzés, nos, bennem pont annyira tette meg. Az jutott eszembe, ettől az embertől függ, hogy vajon béna leszek-e életem hátralévő részében, vagy sem. Úgy éreztem, csak kéne mondani neki valamit, valami biztatót, vagy mit tudom én! Jobb híján annyit bírtam kipréseltem magamból: „Jó munkát doktor úr!”

Epidurálva, nekidurálva
Mit rejt vajon e zsák? Talán könnyen kézzel foghatót?

A tartalomnak vajh van-e köze ahhoz, hogy ez lehetne akár háti is?

Ki tudja? Több éve cipelem már ezt a keményen szívet vallatót,

és még is titok, hogy igazából mit is rejt ez a még nem volt finis?

 

Olyan kíváncsi vagyok. Mi a fenét cipelek ilyen kitartóan?

Kiömlik, ha ledobom? Vagy úgyis összeesek egyszer, mindezt várhatóan?

No, nem. Birkózom vele, nem gyűr le, bár felül leledzik,

de hogy is van? Az acél iszonyú kemény és mégis megedzik.

 

Hohó, álljunk meg egy szóra.

Időközben megsúgta a múzsa, mi is az,

mit olyan régóta hűen hordok tarsolyomban.

Nos, ez nem más, mint a becsomagolt kitartás.

Alias, génjeimből merített ősi hitvallás.

 

Ami rengetegszer kisegített,

hisz már sokszor hozzányúltam több éves sirámomban.

Meg hát, ahogy elnézem, sokáig is lesz még rá szükség.

Jó munkát doktor úr.


A teljes részlet itt olvasható.

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Részlet a Proliregényből

A Könyv Guru e heti ízelítőjében Naszvadi József Proliregényébe olvashatnak bele. A szerzővel készült interjút pedig itt olvashatják.


Az első kimenő

Nem merek dátumot írni. Hogy miért, az majd kiderül – vagy nem. Azon a napon az ötödik század adta az őrséget, reggel hat órakor volt a váltás, de egy órával korábban az ügyeletes tiszt – meg sem várta a szabályos jelentkezéseket – bejött az őrség tartózkodó helyiségébe, megállt a terem közepén és egy kicsit kapkodva beszélni kezdett:

– Kinek van már a zsebében az eltávozási engedély?

Hárman jelentkeztünk, akik éppen pihenőben voltunk, de volt egy negyedik is, aki kint volt, elég messze, a raktáraknál.

– Arra már nincs idő. Jól figyeljenek rám: Sztálin meghalt, de még fél órám van, hogy jelentsem. Ha el akarnak menni, ezalatt a fél óra alatt át kell öltözniük és elhagyni a laktanyát, mert utána itt olyan összetartás lesz, hogy senki nem mehet sehova. Magukon múlik, milyen gyorsak és ügyesek. Az állomásra csak akkor menjenek, ha már bent van a vonat. A hatórásit még elérhetik, ha jól kilépnek, csak össze ne fussanak a VÁPpal, mert akkor minden hiába.

Azt hiszem, soha olyan gyorsan nem öltöztünk, nem meneteltünk, mint akkor, a majdnem-szökéskor, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megmozdult alattunk a vonat. Angyal hadnagy – tényleg így hívták – nagyon bátor volt, hogy ezt meg merte tenni, nem is felejtettem el a nevét. A Csatári főhadnagy soha nem lett volna képes erre, bár nagyon tiszteltük, de ő sokkal katonásabb katona volt, hogy ilyenre szánja el magát. Talán még hadbíróság elé is állították volna, olyan szigorú szabályokat szegett meg ez a tényleg Angyal hadnagy. Mikor kilihegtük magunkat, váltottunk pár dicsérő szót róla, de most – akkor – vitt bennünket a vonat hazafelé, és csak két nap múlva kellett visszajönnünk, ami nagyon hosszú időnek tűnt.

A teljes részlet itt olvasható.

Megjelent!-Megszámlálhatatlan 2.

Alig egy hónapja jelent meg Krencz Nóra új könyve, a Megszámlálhatatlan második része, A hófehér másvilág címmel. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút. Most pedig a várva várt új részbe is beleolvashatnak.


(1. fejezet, részlet)

Célirányosan indultam el a folyosón, Cora alig bírt lépést tartani velem.

– Mi a fenét találtál ki? – kérdezte, de én nem akartam még elmondani neki, hadd izguljon.
Az északi szárny egy félreeső zugába értünk, ahová soha nem jött senki. Épp ezért csodálkoztam, amikor egyik nap megláttam itt Lyrát, egy rongyokba csavart csomaggal a kezében.

– Követtem – meséltem Corának, amikor elértük azt a keskeny lépcsőt, ahol Lyra annak idején felment. – Furcsálltam a dolgot, és azt is, hogy még sosem jutott eszünkbe felmenni ide. Hiszen ez egy elzárt rész, nyilván titkos is, mi meg szeretjük a titkokat, nem igaz?–Cinkosan mosolyogtam rá, ő pedig egyetértően kivillantotta hófehér fogsorát. Izgatottan a lépcső irányába nézett, majd hátrapillantott, hogy van-e valaki a közelünkben.

Megnyugtattam.

– Ide tényleg soha nem jön senki. Menjünk!
Lassan fellépdeltünk a lépcsőn, én mentem elöl, Cora utánam. Egy idő után csukott ajtóval találtuk szembe magunkat.

– Zárva? – kérdezte Cora a hátam mögött.

– Gondolom, igen, hisz olyasmi van bent, amiről senki sem

akarja, hogy kide… – Nem volt alkalmam végigmondani, mert ekkor Cora előrenyújtotta mellettem a kezét és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt.

– Nézzük meg! – rikkantotta lelkesen.

A Könyv Guru-n megjelent teljes részlet itt olvasható.

Őszintén hazudva – részlet

Örömmel mutatjuk be George Hannmer Őszintén hazudva című novelláskötetét! Rövid történetek főleg férfi és nő viszonyáról, katonaságról és a tetoválások miértjeiről.


Tenyerembe ölelem tenyered

– Mondd!

– Semmi, semmi…

– No!

– Neeem, semmi. Tényleg.

– Te tudod.

– …

Amikor megszólítottál, tudtad, amikor én válaszolgattam neked, én is tudtam, hogy te tudod: megőrülök érted.

Aztán csak nézem a hajad, a szemed, a pofid, a kezed, mindened. Messze van az illatod. Elmerengek azon, milyen lenne, ha csak úgy egyszerűen csendben odalépnék hozzád, megsimogatnám a kezed, és belenéznék a szemedbe. Hosszan.

Olyan finomak a mozdulataid. Törékeny vagy. Nálad tizennyolc körül megállt az idő? Nem vagy enyém, nem ér.

Hm. Inged legfelső gombja velem van. Kiszabadította magát. Kebled bőre azt üzeni a világnak: illatos vagyok! A nyakam teszem rá, hogy kínosan ügyelsz a toalettedre, amióta élsz. (Ejnye! Nem illik ilyenekről álmodozni.)

De jó lenne melléd ülni! Nem merek. Megállt az idő. Felváltva gondolok a kezedre. Bal, jobb, jobb, bal… Elképzelem, ahogy minden millimétert végigpásztázok, simogatok. Ezt az utat járom be szememmel. Szépek vagytok. Minden porcikád szép. Mindenedet szeretem. Most még könnyű nekem ilyet mondani.

Gyönyörű szemed van. Köszönöm, hogy belenézhetek. Angyalnak tűnsz. Mondd, mit csinálsz itt a földön? Ha jönnél felém, pont annyi szövet lenne sok rajtad, amennyit viselnél, de amit láthatnék belőled, azt úgy köszönném, ahogy vagy: örömmel. (De jó lenne hozzád érni! Nem merek.) Legszívesebben óvatosan belefűzném ujjaim a hajadba. Lágyan masszíroznám a nyakad és még, még és még.

Na, jó! Összeszedem minden bátorságomat… és már ott is vagyok… és hirtelen határozottsággal leülök melléd. Szorosan melléd. Szilvakék paradicsomos a ruhád mintája. Elkönyvelheted, hogy mondanám, ha merném, hogy

 írnék hozzád, ha tehetném. Neked.

Felriadsz gondolataidból, s kérdőn rám emeled a tekinteted.

Válaszul elindul feléd a kezem, majd tenyerembe ölelem

tenyered.

Szabadon zárnak össze ujjaink.

További részletek itt olvashatók.

Olvasnivaló – Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért?

Ó. G. Marianna Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért? című könyvéből hoztunk részletet. Az írónő a kötetben elmeséli, hogyan vette fel a harcot a meddőséggel. Mit tehet egy nő ebben az elkeseredett helyzetben? Hogyan éli meg érzelmileg ezt a megterhelő szituációt?


A felismerés, hogy gyereket akarok

Megismered Őt. Ő is megismer. Szerencsés esetben ez nem akadályozza meg abban, hogy beléd szeressen. Beléd szeret. Papíron, vagy papír nélkül, de működik a kapcsolatotok. Boldogok vagytok együtt, szeretnétek továbblépni, mélyíteni a kapcsolaton. A kapcsolatépítés első igazán komoly szakasza az, amikor beköltöznek az első állatok. Tollas, szőrös, nyálkás – mindegy, mifélék. Csak szeretgetni lehessen őket, gondoskodni lehessen róluk, törődni velük. És szeretni, dédelgetni őket. Közös programmá avanzsál egy egyszerű etetés, takarítás. Mert gondoskodni jó! És ott a menekülési út is: ha mégsem válna be a partner valami miatt, akkor a jobb később, mint soha elv alapján egy állat könnyebben éli át a „válási procedúrát”, utána pedig kisebb a járulékos teher, ha egyedülállóként kell tovább gondoskodnunk róla. De mi van akkor, ha a közös állat megjelenése kideríti a partneredről, hogy tulajdonképp megbízható, szerető, gondoskodó társ, tele gyengédséggel? Nos, ekkor kérlelhetetlenül megszületik a felismerés: Ő egy tökéletes APA lenne.

A teljes részlet itt olvasható.

Megjelent! – Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető

Örömmel tudatjuk, hogy megjelent Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető című könyve, amiből már részletet is olvashatnak a Könyv Guru hasábjain. 


A könyv azoknak szól, akik szerelmi háromszögben rekedtek (legyen az a megcsalt, hűtlen vagy szerető szerepe) már hosszú ideje – hónapok, de leginkább évek óta – tartó viszony jellemzi őket és tehetetlennek érzik magukat.

Úgy érzik, hogy:

• a helyzet méltatlan önmagukhoz,

• ők soha nem gondolták volna, hogy belekeverednek egy ilyen helyzetbe,

• döntésképtelenné váltak,

• tehetetlennek érzik magukat,

• elveszettnek érzik magukat,

s mindezen érzések mellett mégis folyamatosan jelen van a remény, hogy majd a helyzet változni fog.

A teljes részlet itt olvasható, a szerzővel készített interjú pedig itt.