Címke: novellapályázat

Péter és Pál – Hajsza a mennyországért

Könyv Guru novellapályázata  hatalmas érdeklődést keltett, sőt még infografikát is ihletett. Nádasi Krisznek volt is dolga rendesen, és feladatát komolyan véve egytől egyig végigolvasta a beérkezett írásokat. Akár tetszett neki a novella, akár nem. Végül talált három győztest, akik írását a nyár folyamán sorban elemezni fogja.

Az első nyertes július 9-én derült ki. Kriszt lenyűgözte a novella stílusa és nyelvezete, és hogy a szerző olyan derűvel írja le a késésben levő főszereplő minden baját, hogy képtelenség nem szeretni. A novelláért és az elemzésért érdemes ellátogatni ide.

Nemcsak három győztest talált azonban, hanem néhány különdíjast is. Olyan novellákról van szó, amelyek Krisz szerint valamiért különlegesek voltak, de nem tudta a győztesek kijelölésénél figyelembe venni őket.

Ma az Ad Librum oldalán is közöljük az ötödik, egyben utolsó ilyen írást, Péter és Pál – Hajsza a mennyországért címmel. Krisz véleménye:

Sári Csaba története két gőgös férfi vetélkedéséről szintén kilóg a „novella” címke alól, mondandója azonban aktuálisabb, mint valaha.

Jó olvasást kívánunk!

Péter és Pál – Hajsza a mennyországért

Volt egyszer egy kis falu, valahol túl Sülysápon, de nem messzebb, mint Szolnok. Ebben a faluban, ahol a vonat se járt, egy templom volt, annak a tornyán is egy kereszt díszelgett. A falu apraja-nagyja vasárnap ott ült a misén, hallgatták a fiatal pap iránymutató beszédét. Az atya kevés éve ellenére már régóta vezette a falu templomát. Modern korban tanulta a teológiát, értett a közgazdaság nyelvén. Tudta, hogy a pénz már az Egyházon belül is úr. Ezért a hívőket minden misén arra biztatta: segítsék a templomot. Idő után új szokást is felvett: minden vasárnapi misén elmondta, hogy az adott héten az egyházközösség melyik tagja támogatta legnagyobb mértében az egyházat. Példaértékűnek nevezte a heti „győztes” munkáját. A falu apraja-nagyja oda se figyelt ilyenkor a papra; a misének mindjárt vége, vár a munka a kertben. És úgyis ilyenkor csak az volt a kérdés: Péter úr vagy Pál úr volt-e jobb keresztény a héten?
Kik voltak ők? Péter úr évekig a téesz tagja volt, a rendszerváltás idején jelentős földekhez jutott a faluban. Hatvan éves koráig járt ki a földekre kapával a vállán, utána kiadta másnak a munkát. Ügyeit sose szerette igazgatni, így ma már csak jelentős hozadékot kap a földekből. Keresztényi életet él, mindennap kereken délben együtt hadarta el a munkásaival az üdvözlégyet a földeken. Megbecsült emberként a templomban az elsősorban ült a papnak balra.
Pál úr ezzel szemben sose volt gazda, se gazdag. Városban született, de középiskolás éveiben falura kellett költöznie az apja új állása miatt. Amint leérettségizett ment vissza a városba tanulni. Tanárember lett, de munka a városban nem volt. A faluban viszont akadt betöltendő katedra az tanintézetben. Hát visszatért. Apja tanácsára eljárt templomba, hogy a régi pap remek beszédeiből tanulja el az okítás művészetét. Szerető atyjának persze más szándéka is volt ezzel; félt, hogy a falulakói kiutálják fiát, ha nem jár templomba. Pál eljárt, és meg is szerette az isteni légkört. Nyugdíjas koráig tanított, különórákat még ma is ad a fiataloknak. A fél falut tanította így a templomban elöl volt a helye; a papnak jobbra szerettet leülni.
Péter és Pál szomszédok voltak. Vitáik is ebből adódtak: hol Pál egy szem kakasa ment át a túloldalra, hol Péter tulajdonította el Pál diófájának fülemile díszét. Nem szerették egymást, bár maguk se értették miért. Péter mindig felebarátjaként utalt Pálra, Pál fiatalos nyelvezettel öreg cimborájának nevezte. De ha tehették panaszkodtak a másikra: túl sokat éget, túl sokat hangoskodik, túl nagy a füve, túl nagy a bajusza.
De jó keresztények voltak. Péter úr munkát adott sok-sok embernek, munkanélküli a faluban csak a lusták voltak. Pál úr felelt a kultúráért: előadásokat tartott a faluházban, falu diákjait előszeretettel invitálta meg házába közös tanulószobákra.
Templomot is támogatták. Perselybe sokszor került tíz-húsz ezer forint is. Programok szervezésében mindig ott voltak. Megérdemelték első sort a miséken.
Mikor a fiatal pap először jelölte ki a heti „győztest” a misén, Péter úr nyert. Péternek jól esett az elismerés, Pál elismerte: megérdemelte. Rá egy hétre Pál urat találta a legjobbnak az atya. Péter is egyetértett. És ez így ment felváltva, mikor is egyszer a pap az iskola egyik tanárnőjét nevezte meg a legkeresztényibbnek. Péter úr sajnálta, hogy nem az ő nevét hallotta, pedig pont azon a héten ő fizette az elsőáldozók ünnepi ebédét. Pál úr is így érzett, elég sokat segített az elsőáldozók felkészítésében, úgy gondolta az egész tanítást dicsérve, az ő nevét fogja mondani a pap. Elismerték, a tanárnő is megérdemelte, hisz ő volt az osztályfőnökűk. De a tüske ott volt bennük.
Péter úr egy hétig bosszankodott ezen. Rosszkedvűen iment el a következő misére. Lehajtott fejjel ülte végig a szertartást. De szeme sarkából látta ám, hogy Pál úr büszkén kihúzva hallgatta az atyát. Meg is értette az okát. A pap a mise végén büszkén kijelentette, hogy az elrongyolódott Éneklő Egyházakat végre ki tudja cserélni a templom a legújabb kiadású, tökéletes állapotú könyvekre. Megköszönte az adományt az eheti legkeresztényibb egyházközösségi tagnak, Pál úrnak.
Péter úr haza felé baktatva Pál úr felajánlásán elmélkedett. Elhatározásra is jutott. A következő hetén ő neve hangzott el, és a pap megköszönte neki a hangosítás korszerűsítését. Az atya ekkor elmondta, hogy erdélyi keresztények jönnek a faluba. Egy éjszakát eltöltenének itt, szállásra lenne szükségük. Péter úr azonmód jelentkezett, ahogy Pál úr is.
Jó keresztényi életük most még jobb lett. Ha az egyik segített egy rászorulónak, másnap a másik kettőnek. Ha Pál diákoknak tartott tanulószobán Mózes tanításáról mesélt, Péter a földeken dolgozóknak Jézusról prédikált. Ha az egyik két misén vett részt, a másik elment az összesre.
Péter úr egy alkalommal cselhez folyamadott. Templomban volt megbeszélés az egyházközösség elöljárói között. Ő és Pál úr is meg volt hívva. Itt egy olyan kijelentést tett, hogy szívesen támogatná az új orgona beszerzését. Pál is felajánlotta a segítségét. A fiatal atya megörült a lehetőségnek, szaladt is, hogy árajánlatot kérjen. Pár nap múlva telefonon hívta a két szomszédot külön-külön. Megkérdezte mennyit adnának bele. Péter úr azonban előre utánajárt, mennyibe is kerül egy orgona, így olyan összeget mondott, ami jelentős volt, ám a teljes költséget nem fedezte. A másik része pedig akkora volt, hogy Pál nem tudja majd fizetni. Így is történt. A következő templomi megbeszélésén az atya szomorúan közölte, hogy nincs elég pénz az orgonára. Péter csodálkozva kérdezte, mennyi hiányzik. Az összeget hallva egyből felkiáltott, hogy kifizeti! Mindenki hálálkodott neki, és látta Pál arcán a dühöt.
A következő misén a pap nagy bejelentést tett: az Úr nagyobb feladatot bízott rá, másik egyházmegyébe fog munkálkodni. A beszéde végén kiemelte, hogy sok egyházközösségi tag neve elhangzott itt, mint jó keresztény, és úgy gondolja: előttük nyitva van a mennyek kapuja.
Pár napra rá búcsúztatót tartottak papnak. Jól érezték magukat, egy-két boros palack is előkerült. Pál úr hosszas unszolás után ivott csak bort. Péter úr nem volt hajlandó. Megvetette a bort vedelő semmirekellőket, így szomszédját is. Pálnak a bortól megeredt nyelve, és előtört belőle a tanár. A pap utolsó szavait fejtegette, hogy a mennyország kapuja mindenki előtt nyitva áll, csak jó keresztényként kell folytatni az életüket, ahogy ő is mindig erre törekedett, és fog is, míg a Jóisten meghagyja kegyében.
Péter elismerte szavait. Jó keresztényként úgy vélte, hogy beszélnie kell a szomszédjával, mert érezte: az orgonás ügyben volt egy kis ördögiesség. A tanár úr kapatos volt, ezért felajánlotta, haza kíséri. Séta közben a templomról beszélgettek. Ki mennyiben segítette az egyházukat. Péter úr mérges volt Pál úrra, hogy folyamatosan rálicitált. A házuk előtt voltak már, mikor Pál halkan megszólalt: Hamarosan meghalok, mindenemet az egyházunkra hagyom.
Péter teljesen lemerevedett a hallottakon, mint Lót felesége. Éjjel aludni se bírt. Reggel első dolga volt ügyvédjét felkeresni. Mindenét a templomra hagyta. Sokkal nagyobb összegről volt szó, mint amit Pál esetében szó lehetett. Ez megnyugtatta. De csak a lefekvésig. Meg fog halni? Előbb kerül a mennybe, mint ő? És tele sugdossa Szent Péter fülét a róla szóló hazugságokról. Pont névadóját játssza ki ellene!
Reggel betegen kelt ki az ágyából. Tennie kellett valamit. Piacra sietett, s szóba elegyedett egy öregasszonnyal. Halkan megsúgta neki, hogy a szomszédja volt kommunista, vörös! Ez félig igaz volt. Mikor először költöztek Pálék a faluba, Péter apja – aki a téeszben volt vezető, mint a falu rangidős gazdája – mondta, hogy ezek csak kommunisták lehetnek, különben nem jutottak volna ilyen magas pozícióba. Ezt persze Pál apjára mondták, és az öregek már el is felejtették. Csak emlékeztetni kellett őket, így könnyebb volt Pál urat meggyanúsítani. Estére már a harmadik szomszédja mesélte el ezt a pletykát. Péter végre jól aludt.
Másnap újra összefutott a harmadik szomszéddal, aki bizalmasan elmesélt egy újabb pletykát. Róla – vagyis Péter úrról – az a hír járja, hogy a téeszből lopta a vetőmagot. Persze ezt személy szerint a harmadik szomszéd nem hiszi el, de jobb, ha Péter tudja.
Este az ablakából figyelte Pál házát. Az egyik ablakában fény égett. Biztos volt benne, hogy a szomszédja onnan figyeli őt.
Másnap is folytatta a jó keresztényi életét, még többet adományozott. Éjjel épp az utcát figyelte, mikor a régi papot látta kijönni a szomszédtól. Kisietett, hogy mi történt? Az atya elmondta, hogy holnap indulna, de Pál úr a halálán van, kérte az utolsó kenetet.
Péter nem hitte el. Haját tépve üldögélt a házában. Hajnali három fele ráébredt, hogy ő is haldoklik. Vérnyomást is mért, az egekben volt. Hívta az orvost és a papot. Ő is kérte az utolsó kenetet.
Reggelre meghalt mind Pál úr, mind Péter úr. A falu gyászolt.
Egyszerre értek a mennyek kapujába. Pál felhúzott orral levegőnek nézte Pétert. Te öltél meg, mondta Péter. Pál erre ráripakodott, hogy te tettél tönkre. A kapu elé értek tülekedtek, hogy ki legyen elől. De sehogy se nyílt ki. Így már a viszály se volt fontos. Együtt dörömböltek, hogy nyissák ki, itt van két jó keresztény!
Egy mosolygós öreg úr jelent meg, Szent Péter. Kérdezte, hogy mi a gond urak? Péter elmondta, hogy nem nyílik a kapu. Pál helyeselt, majd ő is elismételte. Szent Péter egy tekercset vett elő. Azt bogarászta, majd közölte, hogy nincs tévedés, mind Pál úr, mind Péter úr a pokolba való. Mindkét jó keresztény magyarázatot követelt, példás életük felhozásával ellenkeztek. Szent Péter – immár bosszús arccal – rájuk szólt: Elég legyen!
Péter urat és Pál urat már várták a pokolban.

Sári Csaba

Könyv Guru – Novellapályázat különdíj: Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Könyv Guru novellapályázatán újabb különdíjast emeltek ki a szervezők.

Nádasi Krisz Könyv Guru novellapályázatán három győztest hirdetett (amelyből az elsőt már lelepleztük). Emellett különdíjat kapott öt novella, amelyek közül már olvashatták a Görcs és A sötétben című írásokat. Ma pedig közöljük a hosszú című harmadikat: Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben. Krisz rövid értékelése ez volt:

Pógyor Fanni írása sem tipikus novella, inkább egy érzés szavakba öntése. Különleges, és nem követte el azt a hibát, amibe könnyű beleesni: szépirodalmiaskodás helyett valóban gondolkodik.

A nem tipikus novellához jó olvasást kívánunk!

Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Örvénylik a tömeg körülöttem, elmerülve érzem magam, vagy inkább lenyelve. Lenyelt a város, mert túl kevés voltam neki, de megfekszem a gyomrát.
Hol vagy?
Itt vagyok, cigarettaszagú sálban és cipzáras cipőben a zebránál, de valahogy elromolhatott a lámpa, mert sosem mutat zöldet. Ó, de mégis, azt hiszem, most mehetek. Csak nehogy te is ezt lásd, és elüss a kétszáz kilométer per óráddal. Megint, mert egyszer már sikerült.
Mindig a peremen kell egyensúlyozni, átesni semerre, mert az már büntetendő.
Az arany közép út, ahogy mondani szokták azok az emberek, akik nem elég radikálisak egyik véleményhez sem.
Csak, tudod én is leeshetek néha a rossz oldalra, ahova nem tartozom. És, ha a véletlen odahoz, hát mit teszel? Beilleszkedsz és más leszel, mint lennél máshol.
És, ha melléd esem? És előfordul, hogy nézem a nyakad, amikor levegőt veszel. Mert miből vagyon az ember szerkesztve?
Kisebb-nagyobb hibákból, persze van, amit meg lehet szokni. De ha a hibáid olyan bájosra sikeredtek, hogy jobb, mint másokban a jóság, akkor mi legyen? Most hogyan másszak vissza?
A perem, igazi kis komfort zóna.
De ott senki nem fog neked dalt írni. Nem írja le senki, de még csak nem is gondol arra, hogy milyen szép vagy, amikor sírsz és tavakká változnak a szemeid. Hogy milyen okos vagy, amikor egyik út sincs kijárva előtted, de milyen, amikor tényleg üres vagy belül. És mennyire zseniális, hogy nem i s tudsz róla, hogy vannak dolgok, amik csak miattad történnek úgy, ahogy, és bár ez mindenkivel megeshet, azért jó tisztázni, hogy félelmetes.
Hát, ezekből nem lenne semmi. Tragikus kilátások nem? Nem is olyan rossz hely ez, igaz? Bár teljesen más virágok vernek gyökeret itt, mint odafönt. Olyan gyorsan fordul a kocka, hogy szinte borzolja a hajad.
Erre korábban kellett volna gondolniuk azoknak, akik létrehozzák a dolgokat, akkor talán én sem esek le a papírról, ahova ezeket felírták.
De letűnik ez a nap is, mint egy elfeledett kor a maga csodáival és azokkal az álmokkal, amik felépítették. Mondjuk, előny, ha legalább voltak ilyen álmok, mert ha balsejtelemből épül a vár, a csontjaitól kezdődően mállik, csak egy fújás kell neki.
Még mindig nem látjuk az alját. Bevallhatjuk végre, hogy zuhanunk?
– Valakinek nem kell ennyi. Valakinek szüksége van rá, hogy rosszul döntsön, más viszont észre sem veszi, hogy zajlanak körülötte az események. Talán ők a legboldogabbak, mert igazából fáj beleolvadni a közös masszába, hogy aztán kitépjenek, mint egy darab agyagot. Majd a körforgás megmunkálja testedet. A hő ellenállóvá, de törékennyé tesz. Bekenve mindenféle mázakkal. Ez az, amit kapsz tőle, de ezt is veszi el abból, ami a tiéd, mintha ezzel adóznál érte. És szépen kér: ugyan, ne állítsd meg, amit meg lehetne, mert nem terem szebb virág a vadnál, de veszélyesebb se. És, ha nincs erőd kockáztatni, legalább legyen eszed mérlegelni. És ha nem lesz belőled se korsó, se kanna, legalább bögrének legyél jó, vagy tetőcserépnek, aki óv és kiállja a legnagyobb töréseket, töretlenül. Aki nem törhetne magasabbra, mégis talpak taposnak rajta. Csak maradj valódi, mert ha megrepedsz, kicsorbulsz, átszakít az ár.
Ezt a tanácsot kaptam mielőtt megpróbáltam kiállni a próbatételeket, amik előttem tornyosultak, majd magamhoz híven kudarcot vallottam.
És az igazság pillanata olyan éhes, hogy rögtön felemészti az utána következő hónapokat. És a nyár sajnos túl rövid arra, hogy utána új élet kezdődhessen. Emlékszem rá, hogy keserédes volt. bár manapság mi nem az?
El akartam felejteni az egészet, mert néha a szemetest is ki kell üríteni. Ez már egy, a szemetes utáni állapot, amikor valamitől végleg megválsz, mert kinőtted, de más még beleférhet talán, ha összehúzza magát. Eléggé összement, pedig mindenem benne van. Felemésztette, én meg etettem, mert úgy éreztem gondoskodnom kell róla. Nem éreztem igazságtalannak, mert csak az adjon, akinek van. Boldoggá tett, de hát el kellett engednem, mert ő is inkább a szabadságot választotta. Úgyhogy most itt állok és nézem, ahogy a kukásautó távolodik. Könnyűnek érzem magam és boldogan megyek be a házba, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amik valódiak. Látom, hogy ott ül az ágyon. Rám mosolyog, nagyon jó érzés, annyira hogy egy pillanatra minden beledermed. Igazából nem dobtam ki. Nem ment volna.
Megsimogatom a fejét és, bár szégyellem magam, úgy csinálok, mintha mi sem lenne természetesebb.

Pógyor Fanni

Mitől jó egy novella?

Nádasi Krisz Könyv Gurun írt cikkéből megtudjuk, hogyan értékelte a novellapályázatra beérkezett műveket, megtudjuk, mitől jó és mitől rossz egy novella. Ráadásként egy rövid helyesírási tesztet is tartalmaz.

Szeretnék visszajelzést adni a Könyv Guru novellapályázatra érkezett művek milyenségéről, illetve hogy milyen szempontok szerint értékeltem, mitől lett egy novella „jó”.

Kerestem:

  • a jó ötleteket. Azokat a témákat, érdekes szereplőket, eredeti gondolatokat, amelyek valóban érdemesek voltak arra, hogy róluk, belőlük novella készüljön.
  • a történetet. Figyeltem, hogy az írás elindul-e valahonnan, van-e megfelelően leírt kiindulóhelyzet, illetve hogy megérkezik-e valahova, és hogyan. Azaz a történet ívét, a dramaturgiát vizsgáltam.
  • a csattanót. A csattanó a novella elemi eleme. Ugyan a történet ívének a része, mégis külön figyelmet szenteltem neki, mert a csattanó kicsit fontosabb, mint az összes többi szempont.
  • a mondanivalót. Minden írásunknak kell hogy legyen üzenete, minden szöveggel akarjunk valamit mutatni, mondani, átadni!
  • az olvasmányos írásokat. Bármit írunk, a szavak csörgedezzenek, mint egy patak (vagy vágtassanak, mint a vad folyó). Első látásra, azonnal el lehet dönteni, hogy egy fogalmazásnak van-e stílusa, különleges és eredeti, vagy erőltetett, esetleg közepes vagy gyenge.
  • a jó helyesírást. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos szavak kifognak a legtöbbünkön, de aki történeteket ír, annak tudnia kell, mi a különbség a „szobába” és a „szobában” között. Ha a kedves olvasó tesztelné a tudását, számolja meg, hogy szerinte hány helyes az alábbi szavak, kifejezések közül! (Megfejtést a cikk végén adunk.)
    • vissznek
    • fájdalom mentesen
    • minden képp
    • akár csak
    • Lucullus féle
    • Caesar-ról
    • semmit mondó
    • alig hogy
    • nap, mint nap
    • hat éves
    • létre jön
    • tele pakolták

A teljes cikk itt olvasható el.

Könyv Guru novellapályázatának első győztese írástechnikai elemzéssel

Könyv Guru novellapályázatának első nyertese Zabán Tamás lett A megbeszélés című írásával. Könyv Guru július 9-én közölte a novellát, s mellé Nádasi Krisz írástechnikai tanácsait. A teljes bejegyzés itt érhető el, a győztes novellát mi is közöljük. Gratulálunk a nyertesnek!

A megbeszélés

Azon a reggelen minden John ellen dolgozott. Mindegy, hogy a karma, a sors, vagy Isten keze volt a dologban, a lényeg, hogy már a felkeléssel is problémák adódtak. Valami hiányzott a hajnali derengésből. Valami idegesítő, ami nem a madarak felajzott rikácsolása és nem is a szomszéd WC-jének menetrendszerű öblítése. Ezeken már mind túlesett, félálomban mégis érezte, hogy valami nincs rendjén. Nyugtalanságában addig forgolódott, hogy elzsibbadt kezével leverte feje mellől a telefonját, ami a földön koppanva John agyában is felgyújtotta a villanyt. Pontosabban egy 1000 wattos reflektor erejével égette ki a szeméből az álmot: elaludt.

Rémülten rúgta le magáról a téli takarót – amit így kora tavasszal már illett volna lecserélnie, de a lustaság győzedelmeskedett a tettek felett – és tornászokat megszégyenítő mozdulattal vetette le magát az ágyról, hogy kezébe kaparinthassa azt az átkozott készüléket. Azt a vackot, amit valami gyengeelméjű – nevezetesen John maga – elfelejtett normálisan beállítani. Ránézett a kijelzőre, és az idegroham és pánik határán egyensúlyozva látta, majd egy óra mínuszban van. Itt bizony turbó módra kell kapcsolni.
Kirohant a konyhába, hogy elfogyassza a későn kelők reggelijét, egy bő pohár vizet, ami mellé valami olcsó vitamintablettát is legurított – de csak azért, hogy szilárd táplálék is legyen a gyomrában. Igyekezetében majdnem félrenyelt, a poharat levágta a pultra és rohant is tovább. A legkisebb helység meglátogatásáról a másodperc törtrésze alatt lemondott, de míg a 3 perces fogmosást rendkívüli találékonysággal belesűrítette 20 másodpercbe – kinyomta a fogkrémet, és hanyag mozdulatokkal sikált egyet minden oldalon – ébredező belei meggyőzték, lassítson egy kicsit a tempón, irány a WC.

A megkönnyebbülés percei után előbújt belőle a zsigeri divatdiktátor, és mindenből magára kapta az első keze ügyébe akadó tiszta ruhadarabot. Ez a friss alsóneműn és pólón kívül konkrétan a teljes megelőző napi outfitet jelentette. Csak semmi bonyolítás.
Gyorsan leellenőrizte, hogy megvan e a kulcs, bérlet pénztárca szentháromság, bevágta maga mögött az ajtót és a zárak kattanása után megkezdődött a Nagy futás. Kettesével szedte a lépcsőket lefelé és csak imádkozott, hogy sima talpú bőrcipője nehogy megcsússzon a szépnek szép, de siető emberek számára életveszélyes kőlépcső valamelyik fokán. A postaládák előtt elhadart egy gyors miatyánkot, majd két kézzel rontott neki a lépcsőházajtónak, hogy lesprintelje azt a pár száz métert, ami elválasztotta a buszmegállótól.

Óriási lendületét csak a tegnapi felhőszakadásból visszamaradt tócsák törték meg, de John nem hagyta magát. Precíz kitérőkkel és ugrásokkal operált, és közben igyekezett meggátolni, hogy öltönyében bármilyen kár keletkezzen. Összecsapott nadrággal mégsem lehet beülni a tárgyalóba. A teljes győzelem persze elmaradt, az enyhén feltámadó szél ugyanis leverte az összes, levelek tövében megülő esőcseppet, amiket még nem szárítottak fel a reggeli napsugarak. A telepöttyözött zakó azonban nem ér semmit egy hatalmas madárpiszok nélkül, ami az utolsó kanyarban meg is találta legfeltűnőbb helyét az elülső díszzseb fölött. Mint egy kitüntetés a leggyorsabban siető, késésben lévő dolgozó számára.

Ekkor már John sem bírta tovább, kiszaladt belőle egy combos káromkodás miközben kirángatott egy papírzsebkendőt belső zsebéből, amivel gondosan letörölgette a fehér plecsnit. Ő legalábbis így gondolta, a körkörösen szétkent madárszar azonban éppen csak annyira halványult el a szöveten, amennyire beette magát a rostok közé. Enyhe bűztől dagadó mellkassal vette fel újra a tempót, szaglik, nem szaglik, itt már nincs idő visszarohanni a lakásba. Órájára sandított, és látta, ha minden klappol, elkésik ugyan, de még éppen odaér a megbeszélésre. Az a fontos, gondolta, az első munkaórát úgyis elbliccelné a büfében, vagy a dohányzóban.

Éppen felszakadozott a felhőzet, megjelentek a nap sugarai és isteni gondviselés jeleként a 455Y is fél perccel John után futott be a megállóba. Gyorsan felnyomakodott, habár itt már felesleges volt sietni, innentől nem rajta múltak a dolgok. Kapott egy két könyököst a hátába, amíg eljutott egy kapaszkodóig, de nem nagyon foglalkoztatta, a fintorgó nagyanyók és iskolakerülők arca mindenért kárpótolta.
Alig szusszant egyet, a nagy tömegben feltűnt egy alak, aki a sofőr felől lassan de biztosan közeledett a jármű közepe felé, módszeresen jobbra balra dűlöngélve, mintha mindenkinek lenne valami mondanivalója. Volt is, de ez a “Jegyeket bérleteket kérem ellenőrzésre!” és a “Rendben, köszönöm!”-re korlátozódott. Kivéve persze John-nál, aki a bérletét a zsebkendővel együtt kirántotta a zakójából, amivel csak annyit ért el, hogy egy elkent folt virított a mellkasán, most meg még meg is büntették.
Legalább haladunk, nézett ki az ablakon egykedvűen, de minden bizonnyal a sofőrnek is gondja volt aznap a felkeléssel, vagy valamilyen furcsa mód csak bal lába lehetett, mert a következő kereszteződésnél olyan természetesen kanyarodott le a járat útvonaláról, mintha nem is a 455Y-t vezetné. Mint egy méhkas, úgy bolydultak fel az emberek, egyből panasz és szitokáradat zúdult szerencsétlen vezetőre. Nem elég neki a két balláb, még le is hülyézik így a nap elején. Több se kellett neki és belerecsegte az ócska hangszórókba, hogy akinek nem tetszik a rendszer, a következőnél leszállhat, ő már bizony a 455-ös vonalon megy végig. Mit neki az az Y?

– Hogy rohadna rád az ég – tört ki szegény Johnny-ból, neki ugyanis plusz fél óra időveszteséget jelentett az az Y, így az első adandó alkalommal levágódott a buszról. Gyorsan kalkulált, gyaloglást, menetrendeket, menetidőt, különböző járatokat, míg végül arra jutott, itt már semmi sem segít, hív egy taxit. Arról a fránya meetingről nem maradhat le. Ott aztán a külön jelenléti ívezéstől kezdve a “Hogy érezted magad?, Hasznos volt a tréning?” mélységű kérdőívekig mindenféle papírmunkával súlyosbították a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy a csoportvezetője mellett még egy másik főnök is hivatalos volt a fejtágításra.

Johnny sárga angyala végigsöpört a városon, majd leparkolt az irodaház előtt. – Mennyi lesz? – tette fel a legfájóbb kérdést, amit így hónap vége felé az ember feltehet, és a seprű alakú bajusz alól érkező kurta válasz után fájó szívvel megvált néhány dollártól. Gyorsan beszaladt az épületbe, belépőkártyáját meglobogtatva átrohant a biztonsági kapun, és a liftet meg sem várva, már lépcsőzött is az első emeletre.

Az ajtó pont az orra előtt záródott be, az előadó még el sem engedte a kilincset, amikor John sűrű bocsánatkérések közepette belépett a terembe. Meglepően sokan voltak – olyanok is, akiket még életében nem látott a cégnél -, de valami furcsa véletlen folytán pont kiszúrta Smith haverját a hátsó sorok egyikében, aki mellett még bónuszként egy üres hely is akadt. Gyorsan intett neki, és megindult a fal mentén. Alig tette le magát, az előadás már el is kezdődött. Az első mondatokból ítélve egy újabb tök felesleges maszlagot készültek letolni a torkukon a vállalat negyedéves teljesítményéről, vagy valami hasonlóról – mit érdekli őt, úgyis ugyan azt a munkát csinálja, ha esik ha fúj, a bónuszt meg mindentől függetlenül elmismásolják. A tényállás mélyen meggyőzte arról, itt bizony komoly figyelemelterelésre lesz szüksége, így feltűnés nélkül odahajolt Smith-hez és halkan megkérdezte:

– Tolunk egy amőbát?

Zabán Tamás