Címke: nyaralás

Nyaralni annyi, mint élni – Villax Richárd írása

Villax Richárd is kihasználta a nyarat, és miközben a gyerekek pancsoltak, ő az életen elmélkedett. Az eredeti bejegyzés Richárd írói oldalán található meg.

Ahányan megpróbálták megfogalmazni, hogy mikor nevezhetünk valakit írónak, annyi definíció született. Ha azon múlik a státusz birtoklása, hogy a mindennapok üresjárataiban megírandó történetek, metaforák kezdenek idegpályáimon keringeni, nos, akkor én is író vagyok.
Amikor a családi nyaralás során belemélyedtem a víztükör csillogásának tanulmányozásába, a hátam mögül gyakran hallottam gyakorlatias feleségem évelődését:
– Most elmélkedik!
Pedig csupán az járt a fejemben, hogy egy néhány napos nyaralás is mennyire lemodellezi magát az életet.
Az egész a zötykölődéssel kezdődik, busszal, vonattal utazunk, ülünk benne tehetetlenül, még semmi sem múlik rajtunk. Mellettünk a hátizsákunk, majd annak tartalmával kell valamit kezdenünk érkezésünk helyszínén, persze, egy-két elfelejtett használati tárgyat pótolhatunk még.
Félálomban szinte lebegünk, és ebbe a kegyelmi állapotba vág bele a „kiszállni” parancs. Olyan jól elvoltunk, legszívesebben sírnánk!
De nem a könnyeink záporoznak, hanem a kérdések. Vajon várnak-e minket? Tényleg olyan lesz-e minden, amilyennek ígérték? Segít-e a gondnok, ha kérünk tőle valamit? Ugyan egy-két borús időszak elkerülhetetlen, de azért, ugye, a napfényes napok lesznek túlsúlyban?
Esténként odaférünk a tűzhöz pecsenyénket sütögetni? Találunk valakit, akivel éjjelenként táncolhatunk?
Mi a helyzet a vízi csúszdával? Ha felmászunk oda magasra, és onnan lecsúszunk, nagyon mélyre süllyedünk-e? Lesz-e mentőöv?
Összefuthatunk a szomszédos üdülő vendégeivel. Kinevetnek minket: lúzerek vagyunk, cuccoljunk át! Ott náluk szebben süt a nap, miért ragaszkodunk ahhoz a helyhez, ahol elkezdtük?
Égető kérdések ezek, de nyaralásunk első fele mégis viszonylagos gondtalanságban telik. Amíg egy reggelen ránk nem talál a melankólia: bambulunk a bungalónk előtt, kávéval, cigivel a kézben, és rádöbbenünk, hogy már el is telt időnk fele. Jó pár nap volt elvileg, de a gyakorlatban egy röpke pillanat.
Közben egyre többen távoznak a vendégek közül, akiket megszerettünk. Újak jönnek, de velük nem értünk szót, mert pont olyanok, mint mi voltunk az elején. Fejest ugranak a mély vízbe, nem veszik tudomásul, ha leégnek, fekszenek egymáson, mint a heringek, csak a fű érdekli őket.
Utolsó napjaink a távozás gondolatával telnek. Pont most, amikor végre kiismertünk mindent, a titkos bejáratokat, a mély vizeket, megtaláltuk a vízibicikli-kölcsönzőt – de már nincs energiánk hajtani.
Most tudnánk igazán élvezni a nyarat, ehelyett beadjuk a kulcsot a recepción. Újabb tehetetlen zötykölődés veszi kezdetét, majd visszaérkezünk abba az áthatolhatatlan szürkeségbe, ahonnan jöttünk.
Hogy lesz-e következő nyaralás, arról megoszlanak a vélemények. Reméljük igen, mert hiába panaszkodunk az ellátásra, azért ez egy jó buli!

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha „Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.