Címke: ősz

Valaki követ

Mester Györgyi e heti novellája ezekre a hideg, szürke, ködös időkre.

“Ahogy a meleg lépcsőházból kilépett az utcára, azonnal arcul csapta a hideg hajnal kellemetlenül nyirkos lehelete. A szemerkélő köd a korai kelés miatt eleve rossz hangulatát csak még borongósabbá tette.

Kedvetlenül kezdte szaporázni a lépteit, hogy legalább a fél hatos buszt el ne szalassza, mert a végén még elkésik a munkahelyéről.

Már percek óta caplatott az egyre sűrűsödő, tapadós nedvességben, amikor a csendből kihallani vélte egy másik cipő kopogását. A léptek, igazodva az övéhez, egyenletesen csapódtak az aszfalthoz, állhatatosan követték.”

Csak egy mozdulat

Jenei András szomorú, átélt élményt ír le ezen a héten szerzői oldalán. Csak egy mozdulat egy hideg, őszi éjszakán.

“Mai történetem valós történet. Megtörtént, nem fantasy.

Egy jelenségről szól, ami mindig volt, talán egyszer majd nem lesz.”

Az ősz, mint egy szunyókálni induló nagypapa takarója

Jenei András visszamegy az időben, és gyerekkori őszének pillanataira gondol.

“Itt van, itt volt és itt lesz még sokáig. Akadnak olyanok, akik szerint már régóta más, talán rövidebb lett, vagy el is tűnt (?), de még érezzük és látjuk. Ha mást nem, a nyomait…

Azt mondják, hogy ezer színe van az ősznek. Bizony, nem olyan harsány, mint a tavasz, nem olyan forró és élénk, mint a nyár, de akkor is sokszínű. A sárgától kezdve akad itt még zöld, van benne piros és ott a barna sok árnyalata is.

Tele van illatokkal. Nem úgy, mint a tavasz, hanem másképp. Már megbújik benne a széllel érkező füst, de még nem az, ami télen csapja meg az orrunk. Ott lebeg mindenhol a megöregedett avar, a télre beszántott föld szaga és ott van még valahol annak az egy-egy fán maradt gyümölcsnek is az illata, amit megcsipkedtek a madarak.”

Bearanyozva

Mester Györgyi e heti novellájának elbeszélője le van nyűgözve az aranyba öltözött őszi tájtól.

“A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.

Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a – változatosság kedvéért lejtős – kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.

A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.”