Címke: részlet

Részlet – Vágyvirágzás

Riportkönyv sorozatunk legújabb része Kuti Veronika Vágyvirágzás című műve, mely 20 különböző korosztályú nővel készült interjúkat tartalmaz, ahol tabuk nélkül, esztétikusan beszélnek szexualitásukról.


Persze mit jelent a szexi? Ha pejoratív felhangú, direkt csábítást szolgáló megjelenés, akkor érthető, hogy nem mindenki akar szexi lenni. Vagy ha egy külső, testi adottság, amely nem rajtam múlik, akkor mindegy is, hogy milyen akarnék lenni. Ha viszont a szexiség kisugárzás, összkép, egyben-levőség, akkor az sokkal inkább rólam szól, a harmóniámról, és nem csak a testemről, vagy a megjelenésem elemeiről. Akkor a másokra való hatás nem cél, hanem következmény, sokszor csak plusz. Gimiben ezt úgy mondtuk biztatásképp Julcsi barátnőmmel: „Friss vagyok és kívánatos, mint egy harmatos, piros alma.”

Igazából a szexiség egy teljesen változó dolog. A lényeg, hogy a mindennapi létezésben is éld meg azt, hogy flow-ban vagy magaddal. (Helka – 40 éves, élettársi kapcsolatban)

Én akkor érzem magam szexinek meg vonzónak, és ez abszolút visszacsatolást kap a mindennapokban, hogyha azzal az arccal tudok járkálni az utcán, hogy ma ebédre egy tábla csokit ettem, meg három orgazmust. Ha ez van az arcomon, akkor szexinek érzem magam. És attól lesz ez ráírva, hogy hálás vagyok, hogy van ez a testem. És ennyi a szexi lét. Lehet egy ilyen „tetszést keltek valakiben”-része, de nem feltétlenül kell hozzá. (Éva – 43 éves, házas, három gyerek édesanyja)

Múltkor négy buszsofőr is fel akart szedni, pedig nem éreztem, hogy olyan extrán néznék ki, de nagyon jól éreztem magam, és ez valószínűleg kívül lejött. Ehhez kell egy önbizalom. Van persze a testi része, hogy valaki ügyesen öltözködik a testi adottságaihoz. Csak a testi kinézet, meg csili-viliség alapján is lehet valaki szexi, csak az nem biztos, hogy olyan értékes. Ha két bombanőt nézünk, és mindkettő fittipaldi föl van öltözve, akkor a férfiak is meg tudják mondani, hogy az egyik jó nő, jól néz ki, de aki belülről is szexi, önbizalma van, az még szexibb. Ez egy belső állapot, még krumpliszsákban is lehet valaki szexi. (Zsuzsi – 27 éves, házas, két gyerek édesanyja)

Nem feltétlenül szükséges a visszacsatolás, de szeretjük, ha van. Sokat segít, ha ezt látom a tükörben. Akár a falon, akár a másik szemében.

Fürdés után, ha pucérkodom, akkor mindig jól érzem magam. Akkor mindig szexi vagyok. Meg ha bugyiban és melltartóban vagyok, azt Dani nagyon szereti, és akkor is szexinek érzem magam. Nemcsak azért mert ő szereti, hanem mert szeretem magam úgy nézni. De igen, miatta is. (Eszti – 24 éves, menyasszony)

Most például pont ezt éltem meg, mielőtt idejöttem. A férjemnél voltam, és útközben azon gondolkoztam, hogy milyen nekem a jó szex, amit a legjobban élvezek. És ebben a gondolati állapotban bementem a férjem munkahelyén egy kis szobába, harminc férfi közé. Na, akkor nagyon szexinek éreztem magam! Szóval szerintem ez egy ilyen belső állapot. (Réka – 34 éves, házas, három gyerek édesanyja)

A szexiségben, a saját szexualitásomhoz való viszonyban már bőven benne van a társas kontextus. Hogyan neveltek, mit sugalltak velem kapcsolatban, esetleg mit tettek a testemmel, vagy egyszerűen milyen visszajelzéseket kapok a hétköznapokban.

Fontos ránézni arra, ami volt és van. Ha kell, akkor szakemberrel. A múlt elemzése helyre tesz dolgokat, de még tovább is kell mennem. És egy dolog elismerni valaki felelősségét, az őseimét, a közösségemét, a páromét vagy a magamét, de ez nem kell, hogy puszta hibáztatás legyen. Jó felderíteni az okokat, de nem éri meg örökké a régi dolgokkal magyarázni mindent, mert a jelen és a jövő felelőssége az én kezemben van. Én írhatom felül a mintákat, és keretezhetem át a dolgokat, én bocsáthatok meg azoknak, akik bántottak. Magamnak is.

Beleolvasó – Kóborlásaim az élet ösvényein

A Személy Történelem kiadó legújabb darabja Erdei László Kóborlásaim az élet ösvényein című könyve.


EGYIPTOM

Volt akkoriban, 2005-ben egy egyiptomi ismerős kollégám, Momtaz H., aki szinte havi rendszerességgel invitált engem Egyiptomba. Ismeretségünk a Beni Suef-i Egyetemhez kötődik, talán egy korábbi látogatásom alkalmából, még az 1990-es évekből adódott, amikor egyiptomi doktorandusz hallgatóm, Samir S. védésével kapcsolatban 1991-ben kaptam egy tíznapos meghívást Mansourába, Kairóba és Beni-Suef-be. Ekkor találkoztam először Fayez Shahin fizikus professzorral is, aki éppen Budapestre szóló egyiptomi kulturális attaséi megbízatását vette át. Ő kísért el az akkor még a Kairói Egyetemhez tartozó Beni Suef-i fakultásra.

Momtaz tehát ismét írt, hogy találkozzunk, látogassak el nejemmel együtt minél hamarabb. Váratlanul jött az ötlet, bár még csak március közepe volt, hogy foglaljunk szállást egy egyiptomi RCI apartmanban. Ez megtörtént, és Momtaz levelére válaszolva megírtam neki, hogy két nap múlva hajnali 4 órakor várjon a kairói repülőtéren egy bérelt kocsival és sofőrrel, aki elvisz bennünket a Szuezi-csatorna partján lévő El Morgan Hotelbe, és aki a későbbiekben is rendelkezésünkre áll. Gondolom, óriási meglepetés volt ez Momtaz számára, de becsületére legyen mondva, megérkezésünkkor minden úgy várt bennünket, ahogy megkívántuk.

Hajnali reggeli egy éppen kinyitni akaró, még takarítás alatt álló kis kávézóban, majd irány a 100 kilométerre lévő Szuezi-csatorna! Kedves hely volt az El Morgan, környéke egyszerű, egyiptomi vidéki. Sétára alkalmat adott egy közeli vegyesáru-boltocska és a rendezett II. világháborús katonai temető.

Természetesen Kairó és környékét is meglátogattuk, a gízai és szakkarai piramisokat (9.4.). Mindezen turistalátványosságok minden idelátogatónak már a könyökén jönnek ki, ezért nem is szánok több teret szegény Dzsószer, Kheopsz, Kefren és Mikerinosz fáraóknak.

Egyik napon vacsorameghívást kaptunk a Kairóban lakó, de a Beni Suef-i Egyetemen dolgozó, még Szegedről ismerős Monától. A gyerekei, akik Szegeden még kicsik voltak, felnőtté váltak. Kellemes időtöltés után Mona felkért, hogy a következő szombaton tartsak előadást a PhDhallgatóknak Beni Suefben. Szabadkoztam, hogy éppen a szabadságomat töltöm, és semmiféle tudományos anyag nincs velem. Bájos mosollyal egy papírlapot tolt elém, és azt mondta „– Without any pressure, could you, please, put down the title of your presentation?” (Minden nyomásgyakorlás nélkül, felírnád az előadásod címét?).

Nos, mit volt mit tenni, vettem egy jegyzettömböt és egy ceruzát, megírtam az előadás vázlatát, majd a következő szombaton, szabadon, 90 percben előadtam az anyagot a 40 fős hallgatóság előtt (Plant stress physiology: from signals to whole plant responses – Növényi stresszélettan: a jeltől az egész növényi válaszig).

De előbb el kellett autóznunk a Kairótól délre, 160 kilométerre lévő, Nílus partján fekvő Beni Suefbe. Az út némi meglepetést tartogatott…

Az egyik katonai ellenőrző pontnál megállították autónkat, és kérték az okmányainkat. Talán kellett volna valamilyen úti engedély, vagy hivatalos meghívólevél… minden esetre hosszas magyarázkodás után rendőri kísérettel érkeztünk az egyetemre, ahol hivatalosan is igazoltak bennünket. Biztonságunk érdekében ezután motoros rendőri kísérettel jártunk a vendégházból az egyetemre és vissza, sőt hazafelé, a kairói repülőtérre indulván, a tartományi határig is elkísértek. A médumi befejezetlen piramisba is fegyveres kísérettel mentünk.

Maradandó élményünk lett „hajótörésünk” a Níluson (9.5.). Momtaz meghívott bennünket egy délutáni partira, ami meglepetésünkre egy elég nagy hajóra szólt, amin csak mi ketten a feleségemmel, Momtaz és 2-3 fős legénység volt. Momtaz kosárban hozta a házilag elkészített ételeket, amit ott a hajón voltunk hívatottak elfogyasztani. Szép idő volt, közepes erősségű nyugati szél fújt, egy-két vitorlás is díszítette az ott legszélesebb, 2000 méter széles Nílus víztükrét. Ebben az idillikus képben és hangulatban váratlanul leállt a hajó motorja, és nem is tudták jobb belátásra bírni. A hajót a szél és az ár a túlpart, a keleti part felé sodorta, majd ott meg is állította. Megragadtam a kedvező alkalmat, és kiléptem a keleti part földjére, miközben a legénység és Momtaz lázas sietséggel intézkedtek megmentésünk érdekében. Hamarosan megjöttek a vízi rendőrök, akik visszavittek bennünket a városba, sorsára hagyva szerencsétlen hajónkat.

Hazafelé indulván, éppen virágvasárnap volt: betértünk a Bush helységben lévő St. Paul kopt templomba (9.6.). Nagy vendégszeretettel fogadtak, frissen sült cipóval ajándékoztak meg. A kopt vallás hívei, mintegy 15 millió lélek a 100 milliós Egyiptomon belül, az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik természetesen már keresztények voltak az arab hódításkor (Kr. u. 641), de az idők folyamán kisebbségbe kerültek a moszlim arabsággal szemben. Maga a „kopt” szó a görög aegyptosból származik arab szórontással (dar al-Gibt), és először csak a Nílus völgyében élő keresztényeket jelentette. Az aegyptos pedig a az óegyiptomi Hikaptah-ra vezethető vissza, amely Memphis, a főváros egyik neve volt. Mondhatjuk tehát, hogy a kopt keresztények valóban az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik másfél évezreden keresztül megtartották identitásukat (hiszen a moszlim arab nem térhet át keresztény hitre).

A templomból való távozásunkkor már várt bennünket a rendőrautó, és a tartomány határáig kísértek bennünket.

Útközben megálltunk a médumi piramisnál, ahol a parkolóhelytől fegyveres őr kísért fel bennünket a piramis bejáratához (9.7.). Ott egy idős vezetővel bementünk a sírkamráig, fényképeket készítettünk. Kifelé az őr szívesen fogadott egy kis baksist. A médumi piramis egyedi a piramisok között, hiszen befejezetlen, és jól mutatja a szerkezetét. Valószínűleg Huni fáraó kezdte az építését, és fia, Sznofru fáraó (a IV. dinasztia első fáraója, Kr. e. 2613–2589) próbálta befejezni, sikertelenül. Ez még nem valódi piramis, lépcsős szerkezete jól látszik, meredeksége azonban nem engedte meg a befejezést. Tanulva a szerkezet korlátaiból, Sznofru megépítette második piramisát, a dahsúri tört falú (Déli) piramist, amely soha nem szolgált temetkezési helyéül. A harmadik, már valódi piramis a Vörös piramis kevésbé meredek, 100 méteres építmény, sikeresen állja az évezredek próbáját.

Elutazásunk estéjét Fayez Shahin professzor, korábbi kulturális attasé Budapesten, Kairó környéki újtelepi villájában töltöttük (9.8.). Válogatott fogásokból álló vacsorával kínáltak, majd „kötelező” erővel néhány óra alvásra késztettek bennünket. Éjjel 2 órakor volt az ébresztő, és a professzor elvitt minket a reptérre.

Kapcsolatunk újult erővel 2016-ban lángolt fel, amikor eljött Szegedre, hogy egy egyetemközi szerződést létesítsen. Nehezen jött össze ez a látogatás, mert komoly autóbalesetet szenvedett, és csak nehezen, bottal tudott járni. Magam is meglepődtem, amikor Ferihegyen fogadtam a kerekes széken megjelenő idős embert. Nagy fáradságába került ez az utazás, de mint mondta, az egészet azért vállalta, hogy velem még egyszer találkozhasson.

Beleolvasó – A kacatkuckó lakója

Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.


Első fejezet

A megérkezés

Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.

Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:

A mi pagonyunk dús és zöld,

Sudár fákat nevel e barna föld,

Örülj hát, ha kék az ég,

Ha puha fűben ér az éj,

Madárfütty vár…

Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.

– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!

Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.

Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.

Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.

– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.

Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.

Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.

– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.

Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.

–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.

A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:

– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.

Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.

„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.

Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.

Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.

Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.

„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.

Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.

Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.

Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.

„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”

Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.

Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.

A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.

Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.

„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”

Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.

Beleolvasó – Ez van

Vida Gusztáv  Ez van című könyvéből hoztunk részletet. 


A „Mester”. (részlet)

… Másnap, a Tibi kocsmában futok össze Lajossal. – Mondta a bátyád? – kérdem. – Mit, te!? – Nem? Hát, akkor ezt elmesélem. Mit iszol? Na, szóval… Ott ülünk már órák óta, mindenütt a népek, sehun semmi, dögunalom S akkor, hogy menjek sörért, megyek is. Lenézek, hát látom ám, csez’ meg, pokoli nagy hal a szélen. Megyek be érte a vízbe. Anyám mekkora! Dobom ki, vergődik, csak úgy hupog a föld. – Mester! Mester! -innejd is, onnajd is… A népek meg csak tördelik össze sorra botjaikat, szórják bele a vízbe, pakolnak össze. Kiabálnak, lázadnak.,. Ez már sok nekik! Egész nap hiába ücsörögnek, ez meg puszta kézzel fogdozza. Aztán fogtam nekik még egyet. Ugyanígy. A másodiknál a maradék is feladja, ahány bot, az már mind törött, ott himbálódzik a hullámokon. – Mester, mester!… Még, még! Lássuk a csodát! – Ha meg megyek valahá, hát bravózás, taps. – Bravó, Bravoóó! – Ránézek a vízre… Elnémulnak – Hallga! Csönd!… Csit- csitt! Figyelj. A mester lát valamit! – S így tovább.

Hát ezt nem kellett volna.

Lajos majd megfullad, úgy nevet. – Hogy, tördelik össze…! he-he – szeme csillog, élvezi nagyon – a botokat! Meg, hogy mennek haza. Hej, de ott lettem volna. Mester… mester…!

Szinte látjuk mindketten ott ringani az elhagyott, elárvult botokat a tófelszínen. Meg az elképedt, dühösen csomagoló embereket, ahogy mennek haza.

Ahogy szóhoz jut, még mindig fel-felröhögve áll elő, hogy – Te, akkor ha megengeded, egy ideig Mesternek szólítlak… – S a hülyéje, tényleg. De hálisten, idővel aztán elhagyta.

[…]

Részlet – Férfiműszak

Számos hírt hoztunk már Domszky László Férfiműszak című könyve kapcsán. Most itt a várva várt részlet is.


Bevezető

Ültem a zsúfolt buszon, klíma helyett a menetszél enyhítette napfény égette, fájó bőröm. Nyár eleje volt, csupa hozzám nyomódó, izzadt ember körülöttem. Megszólalt a telefonom. Tétován pillantottam a kijelzőre, felvegyem vagy kinyomjam. Egy barátom volt, Márk, akivel már hónapok óta nem beszéltem. Nem keresett, éppen összejött valakivel. Végül felvettem. – Beszélnünk kell – ennyit mondott. Kérdeztem, hogy beteg-e, esetleg pénz kéne? Azt mondta, ez nem telefontéma.

Napok múlva, amikor visszautaztam a fővárosba, és találkoztunk, elmondta, masszőr lett. Furcsállva néztem, hiszen nem voltak emlékeim arról, hogy bármit is kitanult volna.

– Kiket masszírozol?

Férfiakat – felelte.

Töprengve néztem magam elé. – Férfiakat? – kérdeztem, mintha nem értettem volna jól, amit mondott.

Nem értette, mit nem értek. Elmesélte, hogy idősebb urakhoz jár, megmasszírozza, simogatja őket, de ez nem szexmunka. Néma csönd lett.

– Nem szexmunka? – tettem fel a kérdést.

Hát… – kezdte bizonytalanul –, néha azért történik más is.

Mielőtt erre rákérdeztem volna, kezdett összeállni a fejemben, hogy ő bizony eszkort.


A teljes cikk itt olvasható.

További érdekességek a könyvről itt.

 

Olvasnivaló – Angyalboksz

Idén elindítottuk új riportkönyv sorozatunkat, amelynek első darabja Büky Dorottya Angyalboksz című műve, ami hét börtöninterjút tartalmaz. Most ebből hoztunk részletet.


Árpi

(Csendes, szelíd ember, túl a negyvenen. Magas, egyenes tartású,  feltűnően kék a szeme, kedves a mosolya. Veszett jó humora van, mindig a fején találja a szöget, az a fajta humor, ami átkeretezi a valóságot, ironikus, önironikus, intelligens, gyors. Soha nem bántó, kreatív és karizmatikus tehetség. A Mesekörben a kezdetektől részt vett, de eleinte jó darabig meg sem mukkant. A börtön munkatársai figyelmeztettek, hogy rajta van a szuicid listán, aggódnak miatta, nemigen tudnak hozzá férkőzni, de hátha ebben a közegben feloldódik, megnyílik. Az elmúlt években, ha nagy vihar volt és dörgött az ég, vagy ha rettenetes forróság volt, és rágondoltam a börtönre, mindig ő jutott eszembe, vajon, mi lehet vele a zárkában, remélem, nem szenved, nem fél. Nagyon szeretem. Ha kérdezed, hogy miért járok a börtönbe, hát ő volt az egyik ok. Most már szabad ember, együtt él a nővel, aki hősiesen és odaadóan várt rá, akivel a börtön kápolnájában esküdött meg. Ő az utolsó, akit ebben a könyvben megszólaltatok. És szerintem legyen is elég…)

–­Messengeren ­beszélgetünk,­ mind ­a ­ketten ­otthon vagyunk, ­jó messze egymástól.­ Tudod,­ mi van,­ készül ez a­ könyv, mesélj el bármit,­ ami ­számít neked.

– A gyerekkoromról nem szívesen beszélek, azt inkább szeretném elfelejteni. Intézetben nőttem fel, elváltak a szüleim, az apám el is tűnt, édesanyám full alkoholista volt, ő jobbnak látta mindennap megverni bennünket. Talán tízéves lehettem, amikor aztán intézetbe kerültünk.

–­Jobb ­volt ­az­ intézetben,­ vagy­ azért ­jobb­ volt ­otthon?

– Nekem az intézetben sokkal jobb volt. Sokkal jobb. Ott foglalkoztak velem, tanulhattam, együtt voltam a testvéreimmel. Volt rá példa, hogy kijöttem, kivett anyám, azt mondta, hogy már jó útra tért, na, az addig is tartott, és végül én kértem, hogy vigyenek vissza az intézetbe. Mentem haza este, ugye részeg volt, rájött a hoppáré, kizavart a házból, de tél volt ám, s kinn aludtunk az utcán, az öcsémmel együtt. Egy rossz rongyszőnyeget találtam a kamrában, abba feküdtünk, a másik felével meg takaróztunk. Rengeteg mostohaapám volt, lehet mondani, hogy évente kettő-három, azokkal mindig meg kellett küzdeni, mert ők is szerették az italt elég erősen, no meg vertek is. Hát kit bántsanak? Engem meg az öcsémet. A húgom szerencsésebb volt, őt azért békén hagyták. Mondhatom, a családban én kaptam a legtöbbet. (Érdemes lenne egy külön könyvet írni csak azokról a gyerekekről, akiknek jobb az intézetben felnőni, mint odahaza. Akik maguk kérik, hogy vigyék már be őket. De, persze, nem egy könyv lenne itt a legfontosabb feladat.)


 

Büky Dorottya: Angyalboksz (Ad Librum Riportkönyvek, 2017)
Büky Dorottya: Angyalboksz (Ad Librum Riportkönyvek, 2017)

További érdekességek a könyvről itt olvashatók.

A teljes részlet itt olvasható.

Olvasson bele! – Fáj-dalom

George Hannmer Fáj-dalom című verseskötetét maga a szerző ajánlja az olvasóknak.


A kötetben van egy rövid rész a katonáskodásomból, de az nem a zöld színe miatt fáj, ha fáj nekem, hanem, mert rácsos lett az emléke, és persze kihagyhatatlan témám a tetoválás, ugyanis van rajtam egy. Tényleg, ez látszik? Visszatérve a balesetemhez, következzék egy kis ízelítő ebből a 27 éve tartó harcomból:

„A következő versem akkor, és úgy alkottam, hogy az epidurálás, a gerincérzéstelenítés után, deréktól lefelé már nem éreztem semmit. A műtét mintegy három órán át tartott. Kértem egy tollat az altatóorvostól, és ezt írtam ott le, miközben a műtét már ment, s közben borzasztó hangon rendre szörcsögött a vérelszívó.

Hason feküdtem, és ugyan a derekamtól le voltam takarva, a jobbra-balra folyamatosan repkedő véres vattákat így is volt alkalmam észlelni. Sohasem fogom elfelejteni – tarisznyába nyúlok ezzel a most következő kis emlékszilánkkal:

A professzor úr, nagyjából másfél, két óra elteltével jött be a műtőbe (az előkészítést, feltárást, addig mások végezték el), és nem is tudom milyen jelenség volt nekem ő akkor, amikor egyszer csak megjelent ott előttem bemosakodva, könyökből az égre tartott alkarokkal, szétnyitott ujjaival, csupa zöldben, arca előtt maszkkal.

Az az érzés, az a hangzavar, a gépek csipogása, duruzsolása, a vérelszívó szörcsögése, a hátam mögül kihallatszó szakszavak, az orvosi gárda egymás közötti kommunikációja, és ez a doktor úrral való morbid párbeszéd nekem a halálfélelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság, a bizalom, a remény kakofóniája volt egyben.

Tehát, amikor megpillantottam, amennyire csak fel tud erősödni egy emberben egy ilyen érzés, nos, bennem pont annyira tette meg. Az jutott eszembe, ettől az embertől függ, hogy vajon béna leszek-e életem hátralévő részében, vagy sem. Úgy éreztem, csak kéne mondani neki valamit, valami biztatót, vagy mit tudom én! Jobb híján annyit bírtam kipréseltem magamból: „Jó munkát doktor úr!”

Epidurálva, nekidurálva
Mit rejt vajon e zsák? Talán könnyen kézzel foghatót?

A tartalomnak vajh van-e köze ahhoz, hogy ez lehetne akár háti is?

Ki tudja? Több éve cipelem már ezt a keményen szívet vallatót,

és még is titok, hogy igazából mit is rejt ez a még nem volt finis?

 

Olyan kíváncsi vagyok. Mi a fenét cipelek ilyen kitartóan?

Kiömlik, ha ledobom? Vagy úgyis összeesek egyszer, mindezt várhatóan?

No, nem. Birkózom vele, nem gyűr le, bár felül leledzik,

de hogy is van? Az acél iszonyú kemény és mégis megedzik.

 

Hohó, álljunk meg egy szóra.

Időközben megsúgta a múzsa, mi is az,

mit olyan régóta hűen hordok tarsolyomban.

Nos, ez nem más, mint a becsomagolt kitartás.

Alias, génjeimből merített ősi hitvallás.

 

Ami rengetegszer kisegített,

hisz már sokszor hozzányúltam több éves sirámomban.

Meg hát, ahogy elnézem, sokáig is lesz még rá szükség.

Jó munkát doktor úr.


A teljes részlet itt olvasható.

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Könyvajánló – Szobortánc

Még csak egy pár hetes Barczikay Lilla Szobortánc című könyve. Ennek örömére most ebből hoztunk részletet:


14. fejezet

Lynn remegő ujjait bámulta.

Az ápolónő holtan feküdt a padlón. Nem kellett volna elöl hagynia az ollót. Nem kellett volna közel jönnie. Nem tehetett róla, a gépek fülsértő visítása és az öntudatlan beteg meggyőző oknak tűntek a bilincsek eltávolításához.

Nem vette észre, hogy Lynn kiügyeskedte magából a csöveket. Azt sem láthatta, hogy a lány nagyon is ébren van. Hogy a bilincs nélkül épp eléri az ollót.

Az ápolónő nem tudhatta, hogy a lány ölni akar.

Lynn pedig nem tudta, hol marad az izgalom, a mámor, az élvezet. Nem érzett semmit, de az a semmi vadul rázta a kezét, fájdalmasan dobogtatta a szívét.

A lánynak eszébe jutottak a gyógyszerek. Már nem érdekelte a fájdalom, ami nélkülük várt rá. Érezni akart.

Ki kellett jutnia innen.

A teljes részlet itt olvasható.

Részlet a Proliregényből

A Könyv Guru e heti ízelítőjében Naszvadi József Proliregényébe olvashatnak bele. A szerzővel készült interjút pedig itt olvashatják.


Az első kimenő

Nem merek dátumot írni. Hogy miért, az majd kiderül – vagy nem. Azon a napon az ötödik század adta az őrséget, reggel hat órakor volt a váltás, de egy órával korábban az ügyeletes tiszt – meg sem várta a szabályos jelentkezéseket – bejött az őrség tartózkodó helyiségébe, megállt a terem közepén és egy kicsit kapkodva beszélni kezdett:

– Kinek van már a zsebében az eltávozási engedély?

Hárman jelentkeztünk, akik éppen pihenőben voltunk, de volt egy negyedik is, aki kint volt, elég messze, a raktáraknál.

– Arra már nincs idő. Jól figyeljenek rám: Sztálin meghalt, de még fél órám van, hogy jelentsem. Ha el akarnak menni, ezalatt a fél óra alatt át kell öltözniük és elhagyni a laktanyát, mert utána itt olyan összetartás lesz, hogy senki nem mehet sehova. Magukon múlik, milyen gyorsak és ügyesek. Az állomásra csak akkor menjenek, ha már bent van a vonat. A hatórásit még elérhetik, ha jól kilépnek, csak össze ne fussanak a VÁPpal, mert akkor minden hiába.

Azt hiszem, soha olyan gyorsan nem öltöztünk, nem meneteltünk, mint akkor, a majdnem-szökéskor, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megmozdult alattunk a vonat. Angyal hadnagy – tényleg így hívták – nagyon bátor volt, hogy ezt meg merte tenni, nem is felejtettem el a nevét. A Csatári főhadnagy soha nem lett volna képes erre, bár nagyon tiszteltük, de ő sokkal katonásabb katona volt, hogy ilyenre szánja el magát. Talán még hadbíróság elé is állították volna, olyan szigorú szabályokat szegett meg ez a tényleg Angyal hadnagy. Mikor kilihegtük magunkat, váltottunk pár dicsérő szót róla, de most – akkor – vitt bennünket a vonat hazafelé, és csak két nap múlva kellett visszajönnünk, ami nagyon hosszú időnek tűnt.

A teljes részlet itt olvasható.