Címke: részlet

Megjelent! – Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető

Örömmel tudatjuk, hogy megjelent Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető című könyve, amiből már részletet is olvashatnak a Könyv Guru hasábjain. 


A könyv azoknak szól, akik szerelmi háromszögben rekedtek (legyen az a megcsalt, hűtlen vagy szerető szerepe) már hosszú ideje – hónapok, de leginkább évek óta – tartó viszony jellemzi őket és tehetetlennek érzik magukat.

Úgy érzik, hogy:

• a helyzet méltatlan önmagukhoz,

• ők soha nem gondolták volna, hogy belekeverednek egy ilyen helyzetbe,

• döntésképtelenné váltak,

• tehetetlennek érzik magukat,

• elveszettnek érzik magukat,

s mindezen érzések mellett mégis folyamatosan jelen van a remény, hogy majd a helyzet változni fog.

A teljes részlet itt olvasható, a szerzővel készített interjú pedig itt.

Olvasson bele! – Gyermekkor a vásznakon

Az e heti Ízelítőben Támba Renátó: Gyermekkor a vásznakon című könyvébe olvashatunk bele, amely a Storming Brain kiadásában jelent meg a nyár folyamán. A szerzővel interjú is készült a Könyv Gurun.

1. A TÉMA KÖRÜLHATÁROLÁSA, A TÉMAVÁLASZTÁS INDOKLÁSA

Kutatásom során a 19-20. század fordulójának idejéből való, alföldi parasztgyermekek élethelyzeteit, életélményeit megelevenítő festmények gyermekkortörténeti szempontú elemzésére vállalkozom abból a célból, hogy a képelemzés módszerével rávilágíthassak a paraszti kultúra körében formálódó gyermekkép és gyermekfelfogás néhány lényeges vonására. Ez a korszak a magyarországi festőművészet történetében azért jelentős, mert ekkortájt válik a paraszttársadalom problémaköre elmélyült érdeklődés és művészi kutatás tárgyává a magyar művésztársadalomban, szemben a korábbi évtizedek népszínműfestészetének hatásvadász, anekdotikus gyakorlatával, a parasztság témáját etnográfiai érdekességként felmutató felszínes attitűdjével. Ezekben az évtizedekben gyökerezik tehát a törekvés a hagyományos paraszti közösségek körében érlelődő szociális problémák képi megelevenítésére. Ugyanakkor a századforduló környékén már a paraszttársadalmat is elérték a polgári átalakulás tendenciái, még ha oly korlátozottan is. Ezek a tendenciák a két világháború közötti időszakban kezdenek erőteljesebben kibontakozni, a századfordulón még – értékrendben és gazdasági viszonyokban egyaránt – tapasztalható volt mindaz, amit az archaikus parasztság állapotaként összegezhetünk (Kósa, 1990, 59. o.). Mint azt a vizsgált képanyag mutatja, zömében a paraszti, illetve földművelő életmód jegyeivel találkozunk a képi ábrázolásokon, ám helyenként már, bizonyos témakörökön (ld. tanulás) keresztül történik előreutalás a polgári modernizáció folyamatára is. Minderre már korábbi publikációimból is fény derült, melyek a jelen értekezés témakörében keletkeztek (pl. Támba, 2015a, c, d, e).

A teljes cikk itt olvasható.

Kalandozás az esőcseppekkel

Nemcsak esős idő esetére ajánljuk Garay Zsuzsanna: Esőcsepp utazásai című mesekönyvét!  A Könyv Guru Ízelítő rovatában most a felhőpalota csodálatos világába pillanthatunk bele.


Biztosan sokszor néztétek már a szoba ablakából, hogyan esik az eső, vagy kapott el benneteket egy nyári zápor a játszótéren. Talán ti is szerettek gumicsizmával belelépni a pocsolyába. De mit tudtok az esőről?

Az esőcseppek fenn születnek az égen, egy hatalmas felhőpalotában. Annak is a belsejében. Puha fehérség veszi őket körbe. A csecsemő esőcseppek azonban gyorsan fejlődnek.

Illusztráció: Német Alina

Már megszületésük után egy-két órával vidáman ugrándoznak, hancúroznak. Ha megszomjaznak, finom páralevet isznak, ha megéheznek, ízletes felhőcipót majszolnak. Gyorsan nőnek. És gondtalan életük tele van mókával, meglepetéssel. Ugyanis a felhőkastély, ami lassan úszik a kék égen, nem olyan, mint az emberek által épített házak, várak, kastélyok  merthogy a szobák nem maradnak ugyanott, hanem folyton vándorolnak, de még a funkciójuk is állandóan változik. Az, ami reggel még a konyha volt, délidőre hálószobává alakul át, estére pedig már fürdőszoba lesz. Ezért az esőcseppgyerekek élete csupa izgalmas kaland. Amikor egyik helyiségből átfutnak a másikba, még nem tudják, mi vár rájuk a következő szobában.

A teljes bejegyzés itt olvasható.

Ízelítő az Esküvő Tourból!

A Könyv Guru Ízelítő rovatában most Mikos Ákos: Esküvő Tour című könyvéből olvashatunk egy részletet.


BEVEZETÉS

Képzeld el magad, ahogy lassan, boldogan lépdelsz az oltár felé.

A tökéletes nap megszervezve, minden és mindenki a helyén.

A díszítés csodálatos, a vendégek epekedve néznek körül, miközben kattog a vaku, és sóhajtoznak az emberek: „Jaj, de szép!”

És akkor elhallgat a zene, te pedig orra buksz!

TRAGÉDIA.

És közben tudod, mi nem tragédia? A következő, amit látsz a megszégyenülés közben, a partnered, aki megfogja a kezed, és felhúz, majd mosolyogva a füledbe súgja: „Azért így is elveszlek!”, vagy „Azért így is hozzád megyek!”

Ez nem tragédia! Mint ahogy az sem, ha megugrik a zene a vonulásnál, ha nem ér oda időben a tanú, ha… de ezt már inkább babonából nem is sorolom.

A teljes részlet itt olvasható.

Részlet A mi Múzsánkból

A Könyv Guru Ízelítő rovatában ezúttal Naszvadi Judith A mi Múzsánk című könyvébe olvashatunk bele.


Balogh László/Dr. Lala

„A nevetés a legjobb orvosság.” Számunkra ez csupán egy közhely, de Balogh Lászlónak ez az élete. Mert minden délután piros orrot tesz föl, orvosi köpenybe bújik, és egy csapásra dr. Lala lesz belőle. Útra kel a hosszú kórházi folyosókon azzal a feltett szándékkal, hogy minden beteg gyerek arcára mosolyt varázsoljon…

A teljes cikk itt olvasható.

 

Tépődések – Hallgasson bele!

Új poszttal bővült Molnár Tóni írói honlapja, ahol ezúttal a Tépődésekbe hallgathatunk bele.  A részleteket Balogh Dániel, Gábori Kevin, Kozma Anita és Takács Anna, a SÁIK Petőfi Sándor Tagiskola ötödik osztályos tanulói olvasták fel. Felkészítő tanáruk Bíró Szilvia.

A teljes bejegyzés itt érhető el.

Olvasson bele! – Nagy Judit: Üsd ki a pánikod!

A Könyv Guru Ízelítő rovatában ezúttal Nagy Judit: Üsd ki a pánikod! című könyvébe olvashat bele a kíváncsi olvasó, ami a napokban jelent meg az Ad Librum kiadónál.


A terelés

A pánikkal való leszámolásom szempontjából kulcsfontosságú volt, amikor megértettem a pánikciklust vagy önrontó kört.

A pánikciklus lényege, hogy valami szorongást vált ki, például fél óra múlva előadást kell tartanom, izgulok – félek – szorongok attól, hogy emberek előtt kell szerepelnem. A szorongástól mindenféle fizikai tüneteim lesznek, hányinger, szapora pulzus, szédülés, kézremegés, izzadás, akár dadogás, éppen kinél milyen formát ölt a félelem.

A fizikai tünetek aggodalmat vagy ártó gondolatokat idéznek elő. Szapora a pulzusom, izzadok, kapkodom a levegőt, sőt már-már nem kapok levegőt, lehet, hogy itt a vég, elájulok, infarktust, agyvérzést kapok, vagy azon nyomban megfulladok.

Ezek a hirtelen és automatikusan generálódó gondolatok aztán a szorongást természetesen tovább fokozzák, felerősítik a tüneteket. Kész az önrontó kör, aminek a vége akár egy kiadós pánikroham is lehet. A pánik az intenzív szorongás vagy félelem rohama, amely nagyon hirtelen alakul ki, a fizikai tünetek dominálnak és mi, szenvedők attól tartunk, hogy ennek fele sem tréfa, a dolognak akár drámai kimenetele is lehet.

A teljes cikk itt olvasható.

Karácsony a Bátyám könnyeivel

Barczikay Lilla megkésett ajándékként elhozta nekünk Nita és csapata karácsonyi jelenetét a Bátyám könnyeiből.

“Mindenki a pajtába sereglett. Hosszú asztalunk roskadozott az ünnepi finomságok alatt, a mézeskalács és a fenyő illata émelyítő eleggyé keveredett a levegőben. Hirtelen elmúlt a stressz, az elmúlt heteket végigkísérő görcsös igyekezet, hogy mindent tökéletessé varázsoljak. Nem bosszankodtam tovább a törött díszek, a fiúk feledékenysége miatt. Pedig aznap reggel egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez valaha sikerülni fog.

Mindent előre elterveztünk, szétosztottuk a feladatokat, sütnivalókat, vennivalókat. Az utolsó napokban alig láttuk egymást, mindenki az ajándékokat próbálta beszerezni, vagy a konyhában mentette a menthetőt. Ezt a részét Dylan vállalta, engem a sütő közelébe sem engedett. Még azt is rosszallóan figyelte, ahogy gabonapelyhet szórtam a tányérba. Rám az ajándékok maradtak, ami, bár szokás szerint mindenki csak valami apróságot kapott, egészen az idegbaj határáig kergetett. Karácsony előtt este mégis mindketten elégedetten feküdtünk le: a másnapi menüt sikerült bepréselni a hűtőszekrénybe és az ajándékok is ünnepi csomagolásban tornyosultak a szekrényben. Nálunk minden rendben volt.”

Szörnyű Álmos 2. – Kender lesen Kenderesen

Akik tűkön ülve várják, hogy megjelenjen Szörnyű Álmos kalandjainak folytatása, most örülhetnek, mert Nicholas Shear elküldött egy kis részletet a készülő regényből, melyet itt közlünk.

“Fogd Azár forgolódni kezdett az ágyában. Fülét a párnájába mélyítette, de hiába óhajtotta a csendet, másik hallószerve tovább gyűjtötte a zavaró hangokat. Fejére húzta a takaróját, hogy tompítson a kellemetlen neszen, de a hanghullámok zavartalanul áthatoltak paplanjának szövetszálain. Megint megszólalt a bim-bam csengő, amihez egy, vagy két ököl ideges verdesése társult, s a koncert éles harangszava alatt mélyen dobogni kezdett a ritmus. Úgy érezte, agya az ajtólappal együtt remeg, a párnáját, a takaróját, de még a lepedőjét is a fejére tekerte. A koncertező kitartóan verte a tamtamot, s mikor a csengő kolompolása már csordányi baromként bőgött pamutpáncélja alatt, kipattant az ágyból. Üvöltve szertehajította ágyneműit, majd minden lépésénél rotyogó ánuszgőzt eregetve a bejárati ajtóhoz sietett. Kilesett a kémlelőn, de nem látott senkit. Boldoggá tette a gondolat, hogy feladta az ebadta, és máris puha ágyára fókuszált. Alig, hogy hátat fordított az elcsendesedett zajforrásnak, a kolompolás új erőre kapott. Megfordult, és miközben kiüvöltötte magából a dühöt, feltépte az ajtót. Senkit nem látott odakint. Egy pillanatra megmerevedett a láthatatlan zajkeltő láttán, aztán erőteljesen meglendítette az ajtót, hogy az rémületkeltő üzenettel csattanjon a keretébe.”

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha “Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.