Címke: részlet

Olvasson bele! – Nagy Judit: Üsd ki a pánikod!

A Könyv Guru Ízelítő rovatában ezúttal Nagy Judit: Üsd ki a pánikod! című könyvébe olvashat bele a kíváncsi olvasó, ami a napokban jelent meg az Ad Librum kiadónál.


A terelés

A pánikkal való leszámolásom szempontjából kulcsfontosságú volt, amikor megértettem a pánikciklust vagy önrontó kört.

A pánikciklus lényege, hogy valami szorongást vált ki, például fél óra múlva előadást kell tartanom, izgulok – félek – szorongok attól, hogy emberek előtt kell szerepelnem. A szorongástól mindenféle fizikai tüneteim lesznek, hányinger, szapora pulzus, szédülés, kézremegés, izzadás, akár dadogás, éppen kinél milyen formát ölt a félelem.

A fizikai tünetek aggodalmat vagy ártó gondolatokat idéznek elő. Szapora a pulzusom, izzadok, kapkodom a levegőt, sőt már-már nem kapok levegőt, lehet, hogy itt a vég, elájulok, infarktust, agyvérzést kapok, vagy azon nyomban megfulladok.

Ezek a hirtelen és automatikusan generálódó gondolatok aztán a szorongást természetesen tovább fokozzák, felerősítik a tüneteket. Kész az önrontó kör, aminek a vége akár egy kiadós pánikroham is lehet. A pánik az intenzív szorongás vagy félelem rohama, amely nagyon hirtelen alakul ki, a fizikai tünetek dominálnak és mi, szenvedők attól tartunk, hogy ennek fele sem tréfa, a dolognak akár drámai kimenetele is lehet.

A teljes cikk itt olvasható.

Karácsony a Bátyám könnyeivel

Barczikay Lilla megkésett ajándékként elhozta nekünk Nita és csapata karácsonyi jelenetét a Bátyám könnyeiből.

„Mindenki a pajtába sereglett. Hosszú asztalunk roskadozott az ünnepi finomságok alatt, a mézeskalács és a fenyő illata émelyítő eleggyé keveredett a levegőben. Hirtelen elmúlt a stressz, az elmúlt heteket végigkísérő görcsös igyekezet, hogy mindent tökéletessé varázsoljak. Nem bosszankodtam tovább a törött díszek, a fiúk feledékenysége miatt. Pedig aznap reggel egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez valaha sikerülni fog.

Mindent előre elterveztünk, szétosztottuk a feladatokat, sütnivalókat, vennivalókat. Az utolsó napokban alig láttuk egymást, mindenki az ajándékokat próbálta beszerezni, vagy a konyhában mentette a menthetőt. Ezt a részét Dylan vállalta, engem a sütő közelébe sem engedett. Még azt is rosszallóan figyelte, ahogy gabonapelyhet szórtam a tányérba. Rám az ajándékok maradtak, ami, bár szokás szerint mindenki csak valami apróságot kapott, egészen az idegbaj határáig kergetett. Karácsony előtt este mégis mindketten elégedetten feküdtünk le: a másnapi menüt sikerült bepréselni a hűtőszekrénybe és az ajándékok is ünnepi csomagolásban tornyosultak a szekrényben. Nálunk minden rendben volt.”

Szörnyű Álmos 2. – Kender lesen Kenderesen

Akik tűkön ülve várják, hogy megjelenjen Szörnyű Álmos kalandjainak folytatása, most örülhetnek, mert Nicholas Shear elküldött egy kis részletet a készülő regényből, melyet itt közlünk.

„Fogd Azár forgolódni kezdett az ágyában. Fülét a párnájába mélyítette, de hiába óhajtotta a csendet, másik hallószerve tovább gyűjtötte a zavaró hangokat. Fejére húzta a takaróját, hogy tompítson a kellemetlen neszen, de a hanghullámok zavartalanul áthatoltak paplanjának szövetszálain. Megint megszólalt a bim-bam csengő, amihez egy, vagy két ököl ideges verdesése társult, s a koncert éles harangszava alatt mélyen dobogni kezdett a ritmus. Úgy érezte, agya az ajtólappal együtt remeg, a párnáját, a takaróját, de még a lepedőjét is a fejére tekerte. A koncertező kitartóan verte a tamtamot, s mikor a csengő kolompolása már csordányi baromként bőgött pamutpáncélja alatt, kipattant az ágyból. Üvöltve szertehajította ágyneműit, majd minden lépésénél rotyogó ánuszgőzt eregetve a bejárati ajtóhoz sietett. Kilesett a kémlelőn, de nem látott senkit. Boldoggá tette a gondolat, hogy feladta az ebadta, és máris puha ágyára fókuszált. Alig, hogy hátat fordított az elcsendesedett zajforrásnak, a kolompolás új erőre kapott. Megfordult, és miközben kiüvöltötte magából a dühöt, feltépte az ajtót. Senkit nem látott odakint. Egy pillanatra megmerevedett a láthatatlan zajkeltő láttán, aztán erőteljesen meglendítette az ajtót, hogy az rémületkeltő üzenettel csattanjon a keretébe.”

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha „Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.

Részlet a Könyv Gurun az Ad Librum Kiadó könyvéből

A minap egy részlet jelent meg a Könyv Guru portálon Varga Béla Fülöp lovag, az orvosölő című könyvéből. Varga Béla alternatív világában a sértett emberi méltóság küzd az orvosokkal.

Az iroda majdnem elkészült. A fiúk a gipszkarton álmennyezetet szerelték, ketten a létra tetején dolgoztak, Jácint, a harmadik, egy görbe hátú, vékony, szemüveges fiú, alulról segített nekik. Ő vágta méretre a kartonokat, amiket a két szőke hajú testvér, Auguszt és Maxim fent előzőleg kimért, majd a munka későbbi fázisában a helyére illesztett.

– Fülöp és Jenő hol késnek? – kérdezte Auguszt. – Ők miért nem dolgoznak soha rendesen? Azért, mert ti túlképzett óvodások vagytok, és főiskolára jártok, azért lehetnétek még pontosak.

– Igen – toldotta meg az öccse, Maxim –, nekünk ez pluszmunka, mi egész nap dolgozunk, nem úgy, mint ti.

– A tanulás is munka –vetette ellen Jácint.

– Nyáron is tágítják a fejeteket? – gúnyolódott Auguszt.

– Igazad van – törődött bele Jácint. – Nem tudom, hol lehetnek, jöhetnének már.

Auguszt nem hagyta abba, tovább zsörtölődött.

– Mindig csak dolgoztattok minket, mint az állatokat.

– Mert nem vagytok jók másra! –mondta hangosan Jácint. Látszott, hogy dühös lett. – Általános iskolában mind az öten együtt jártunk, már ott is buták voltatok. Így születtetek, nincs mit tenni. Viszont kaptatok a sorstól elég testi ügyességet.

– És erőt is – egészítette ki büszkén Maxim.

– Azt nem annyira. Inkább csak ügyességet. Egyébiránt fogjátok fel ezt a munkát afféle osztálytalálkozónak. A későn érkezőket nem illik megszólni.

– Igen, mi dolgozunk, ti találkoztok – nevetett Auguszt.

– Hozd már azt a kartont, Jácint, nem győzök rá várni! – türelmetlenkedett Maxim.

Jácint odament hozzá, felnyújtotta a kartonlemezt. Maxim a helyére illesztette, és nekilátott új méreteket felmérni.

Fülöp és Jenő beállítottak hozzájuk. Átléptek néhány szerszámon, körülnéztek.

– Na, szólaljatok meg már! – nógatta őket Auguszt rövid várakozás után. – Beszéltetek Cefizillel? Mondtátok neki, hogy mi csináljuk az irodája álmennyezetét?

Fülöp a fejét rázta.

– Be sem engedték őket hozzá – nevetett Maxim.

Úgy látszik, igaza lehetett, mert Fülöp csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel álldogált. Aztán beismerte:

– Nem sikerült beszélni vele.

– A titkárnője azt mondta, jöjjünk vissza később – egészítette ki Jenő.

– Na, akkor álljatok be legalább dolgozni! – szólította föl őket Auguszt.

Fülöp elővette a harmadik létrát, annak tetején kezdett dolgozni, Jenő lent darabolta a gipszkartont.

 

A teljes bejegyzés itt olvasható.