Címke: Sajter Gizella

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Kritika és önkifejezés

Sajter Gizella írói honlapja újabb bejegyzéssel bővült. E heti írása a kritikák közötti különbségekről, azok hatásairól  és hasznosságukról, valamint az önkifejezésről szól.

„Hogy viselem a kritikát? Hát rosszul. Jót és rosszat egyaránt. A jót, mert nem teljesen hiszem el, a rosszat, mert elhiszem. Körülbelül 10-15 percig vagy néhány napig. Általában ennyi idő kell ahhoz, hogy elemezzem, lebontsam és elraktározzam a megfelelő helyekre. Természetesen van némi különbség a pozitív és negatív kritika okozta első reakcióérzések között, de a végső következtetés már általában mindkét, valamint az összes többi köztes esetben is ugyanaz: Háááát, azért biztosan lehetett volna jobb is. Vagy nem?”

“Nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain keresztül kinézni a nagyvilágra”

Könyv Guru a napokban interjút készített Sajter Gizellával, mely itt olvasható.

“Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mert jó ötleteket adhat” – meséli Sajter Gizella, akinek a napokban jelent meg első verseskötete, az Ad Librum kiadó gondozásában publikált Tudatelégtelenség. Az Olaszországban élő költőnő az interjúban beszélt belső otthonteremtésről, a fotózás és a költészet kölcsönhatásáról, arról, miért vitázik folyamatosan önmagával, hogyan kéne a költészetet az iskolában tanítani és hogy miért nem aggódik, ha nem jön az ihlet.

Diagnózis: Tudatelégtelenség

Megjelent Sajter Gizella verseskötete! A költő ennek margójára írt egy szösszenetet, mely itt érhető el.

“Utaztam előre, visszafelé, ijesztő magasságokba és sötét mélységekbe, gyalog, repülőn, álmok szárnyán, gondolattengereken át. Kerestem a választ arra, amit sosem kérdeztem, reméltem azt, amit elfelejtettem kérni. Kúsztam, lebegtem, botladoztam, rohantam a cél felé… melyet sosem láttam tisztán. Minden bizonytalan léptem egy világot teremtett, mely börtönömmé vált. Minden fel nem tett kérdés sötét árnyat vetett hitemre, mely megcsalva gyökerét a körülmények martalékává vált. Mert nem tudtam, hogy hibáimért nem kell örökké vezekelnem, nem tudtam, hogy bárhol, bármikor otthonra találhatok, nem tudtam, hogy ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell.”

Amikor diktálnak

Sajter Gizella e heti posztjában a hirtelen jött ötletekről és az ihletszerzésről mesél.

“Hogyan írok? Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor írok, amikor diktálnak. De talán ez közelíti meg a legpontosabban az írási szokásaimat. Amikor hallom, amikor látom azt az első sort vagy éppen az utolsót, és egyetlen pillanatra mintha az egész megcsillanna, és már illanna is tovább, ahogyan meg is teszi sokszor, ha nem vagyok elég gyors.”

Milyen érzés?

Elindult Sajter Gizella szerzői oldala! A költő első bejegyzésében arról beszél, milyen érzés elkészülni az első verseskötetével, és nyomdába adni azt. Kötete hamarosan megjelenik kiadónk gondozásában.

“Van az a módosult tudatállapot, amikor majdnem extatikus élmény maga az írás folyamata is és a pillanat is, amikor az utolsó pont után rájövök, hogy valamit alkottam, valamit adtam magamnak magamból. Gyerekkoromban sokat beszéltem az ötleteimről, és édesapám sokszor megjegyezte, hogy „ne beszéld ki magadból, írd le!” Gyerekfejjel meg is tettem, aztán a külvilág túlzottam elvonta a figyelmem a belvilágról.”