Új megjelenések kategória bejegyzései

Kis karácsony, nagy karácsony

Ezúttal egy kis karácsonyi hangulattal jelentkezünk. Nemrég jelent meg Mester Györgyi legújabb könyve Kis karácsony, nagy karácsony címmel. Ebből hoztunk most részletet. 


KARÁCSONY AZ ERDŐN

„Elviszem a tejet Juliskának, meg a Bognárékhoz is beugrom vele, azután karácsonyozhatunk” – mondta az apja.

Neki azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Hiszen hogyan is kezdődhetne jól a karácsony, ha a fájós derekú apjának kell kihordania állandó vevőiknek a friss tejet, és még az utolsó pillanatban is dolgozna, amikor már minden családban a szentestére készülődnek. Az ötvenes éveit taposó apja ráadásul egy hete, a tűzifa aprításakor, megrándította a derekát. Örülni kell annak is, hogy nem dőlt ágynak. Még a végén rosszabbul lesz. Odavan az ünnep öröme, ha beteg van a háznál.

Majd ő. Majd elmegy ő a két kannával. Nem olyan nehezek azok, megbirkózik velük. Egy tizenkét éves gyereknek ez meg se kottyan. Jók még a rugók az ő lábában, egy óra alatt megjárja az oda-vissza három kilométernyi utat, ami tanyájukat a falutól elválasztja.

Apja kicsit ellenkezett, az anyja azonban nem bánta. Csupán a lelkére kötötte, igyekezzen haza, mert nagyon feketedik az ég, lehűlt a levegő is, talán mégiscsak fehér lesz a karácsonyuk.

A kabátját az ajtóban gombolta be, és a csizmában is igazgatni kellett a lábát, annyira sietve indult el otthonról. Jól kilépett, mégis, mire elérte a falu határát, szállingózni kezdett a hó.

A két családhoz beadta a kannákat, a kabátja alá bedugta az ajándékba kapott bejglit, és szaporázni kezdte a lépteit. Félúton járt, amikor kitört a hóvihar. Percek alatt fergeteggé vált, a nem sokkal előtte még csendesen szitáló hó. Süvített a szél, lökdöste, rángatta őt is, és a szakadó hóesésben már látni sem lehetett. Legalábbis, az utat nem, ami a tanyájukhoz vezetett. A kis erdő kezdeténél a jelzőfát sem találta meg, ahol le kellett volna térnie, mivel ott átvágva volt a legrövidebb az út a házuk felé.

Csak belehajolt a szélbe, és próbált előre haladni, de mintha valami folyton visszalökte volna. Egyre hidegebb lett, és már a lába is nagyon fázott a kis csizmában. Pedig az apja kapcáját tekerte rá, mégiscsak decembert írtak, várható volt, hogy bármelyik nap beköszönt az igazi tél.

Hát most itt volt. Váratlanul szakadt le az ég, és olyan intenzitással esett, hogy már lépni is alig tudott, az egyre vastagodó hótakaróban. Megállt, és váratlanul az erdő közepén találta magát. Hogy mikor tért le az útról, észre sem vette. Hogy is vehette volna, hiszen az orráig sem látott.

Kis idő múlva újra elindult, maga sem tudta, merre, csak hagyta, hogy vigye előre a lába. Vastag fatörzseket tapogatott ki maga körül. Az egyikben megkapaszkodva igyekezett kifújni magát. Még az is lehet, a kimerültségtől elbóbiskolt, és amikor újra körülnézett, már jóval sötétebb volt, leszállt a korai este. A tanácstalanságtól és kétségbeeséstől csak most jutott eszébe: otthon bizonyára nagyon aggódnak érte, és vajon milyen lesz nélküle a szentestéjük?!

[…]

Részlet: A hallgatás mérge

Ezúttal Barbara Whest A hallgatás mérge című könyvéből hoztunk részletet.


Sophia még mindig az udvart figyelte az ablakból, kezében az üres bögrével. Alig szólt hozzám mióta mindent elmeséltem. Lehet, hogy haragszik a múltam miatt? Ugye nem?

Kétségbeesetten lépkedtem oda hozzá, hogy hátulról átkaroljam és örömmel érzékeltem, hogy kezét ráteszi az enyémre. Fejemet vállára hajtottam és beszívtam a kedvenc illatom.

– Haragszol?

– Nem. Miért haragudnék? – ráncolta össze a szemöldökét – Nem hibáztatlak azért, amit tettél azok után, amin keresztül mentél. – Sophia hüvelykujjával cirógatta a kézfejemet, ami annyira megnyugtatott, hogy képes lettem volna azonnal elaludni, akár egy zsiráf. Úgyis az Sophia kedvenc állata.

– Az egész életem olyan… elcseszett. – suttogtam neki, és meglepetésemre egy apró mosoly jelent meg az arcán.

– Elcseszett embereknek elcseszett élet jár, elcseszett barátnőkkel. Hogy nézne már ki, ha te lennél Amerika elnöke, oldaladon a First Ladyvel? – én is elkuncogtam magam a gondolattól, elképzelve magam nyakkendővel és öltönnyel, bakancsok és csizmák helyett lakkcipők és semmi káromkodás… Ez inkább Evans szerepe lenne, nem az enyém.

– Én hoznám meg a törvényeket. Betiltathatnám az egész hülyeséget, amiben most élünk, és legálisan tarthatnálak a karjaim között. Nem kéne rettegnem attól, hogy elveszíthetlek bármelyik pillanatban, és olyan életet adhatnék neked, amilyet megérdemelsz. Te lennél az a First Lady, aki mellettem áll.

– Nekem nem olyan élet kell, amit megérdemlek, hanem olyan, amilyet akarok. És jelenleg tökéletesnek érzem az életem úgy, ahogy van. – Leszámítva a szüleink azon felére, akiket letagadunk…

– Na igen… – imádtam Sophia csilingelő nevetését, azonban a mostani inkább erőltetett volt, ami nagyon megrémisztett. – Leszámítva őket. – tette hozzá.

Némán néztük a havas tájat, hihetetlen, hogy nemsokára itt az új év. Ujjaink egybefonódtak, légzésünk összhangban működött, így egyszerre emelkedett és süllyedt a mellkasunk. Annyira összeillettünk, mint a tűz és a víz, kettőnk összerakásával pára alakult ki, szinte égtünk a forróságban…

– Láttam ma őt. Asht. – mondta ki végre igazi baját egy perc némaság után. Az izmaim megfeszültek, elrontva az idilli képet az elmémben. – Az udvaron állt, kezében két képpel, amin csókolózunk. Ha akart volna, már rég beköpött volna minket a világnak. Szerintem Samanthának dolgozik, bosszút esküdött az utcai incidens miatt. – igaza volt. Azt mondta nekem, hogy ezt még megbánom, de ezt a célját már rég elérhette volna máshogy is, hacsak nem Samantha kémjeként tevékenykedik. Mire vár? Arra, hogy még jobban szenvedjek, mikor elveszi tőlem? Hogy még jobban beleszeressek?

– Meg fogjuk oldani – nyugtattam szerelmemet, azonban a mély sóhaja engem nem nyugtatott meg úgy, ahogy azt szerettem volna.

– Erre nincs megoldás.

– Ha te nem bízol abban, hogy ez sikerülhet közöttünk, akkor nem tudom, kicsoda fog. Én már rég elvesztettem a hitemet. Egy dologban viszont biztos vagyok.

– És mi lenne az?

– Még ha nem is hiszek a papnak, aki prédikál, akkor is templomba járok, hogy meggyónjam a bűneimet. Még ha nem is hiszek abban, hogy Adam kibírja négy órán át kaja nélkül, akkor is fogadok rá minden alkalommal. És ha nem is hiszek abban, hogy élve kijutunk ebből, akkor is folytatni fogom ezt az utat. Ebben egészen biztos lehetsz. – éreztem, ahogy Sophia válla megemelkedik, majd egy sóhajjal és mosollyal leereszti azt.

– Őrült vagy.

– Vagy csak szerelmes. És mielőtt beszólsz, nem, Adambe és a papba nem vagyok, de valamiért bízom bennük. Benned is bízom, és tudom, hogy együtt összehozzuk valahogy. Érted képes lennék feláldozni magamat, remélem tudod. – Sophia beszélgetésünk során most először fordult felém, szemei az ajkaimat nézték, amibe önkéntelenül is beleharaptam. Akartam őt, rohadtul kívántam a száját, a testét, a szerelmét. Mindent, amit képes volt nekem adni.

Talán ő is érezte a tesztoszteron-szintem növekedését, mert követve a mozdulatomat az ő ajka is elszenvedte a fogai által kiváltott enyhe bizsergést. Én akartam harapni a szája szélét! Ugh, de még mennyire akartam!

– Sophia…

– Hm?

– Begerjedtem. – nevetésre számítottam, azonban majd szétfeszültem, amikor közelebb hajolt és a számba suttogta a szavait: Én is.

 

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Könyvajánló – Szobortánc

Még csak egy pár hetes Barczikay Lilla Szobortánc című könyve. Ennek örömére most ebből hoztunk részletet:


14. fejezet

Lynn remegő ujjait bámulta.

Az ápolónő holtan feküdt a padlón. Nem kellett volna elöl hagynia az ollót. Nem kellett volna közel jönnie. Nem tehetett róla, a gépek fülsértő visítása és az öntudatlan beteg meggyőző oknak tűntek a bilincsek eltávolításához.

Nem vette észre, hogy Lynn kiügyeskedte magából a csöveket. Azt sem láthatta, hogy a lány nagyon is ébren van. Hogy a bilincs nélkül épp eléri az ollót.

Az ápolónő nem tudhatta, hogy a lány ölni akar.

Lynn pedig nem tudta, hol marad az izgalom, a mámor, az élvezet. Nem érzett semmit, de az a semmi vadul rázta a kezét, fájdalmasan dobogtatta a szívét.

A lánynak eszébe jutottak a gyógyszerek. Már nem érdekelte a fájdalom, ami nélkülük várt rá. Érezni akart.

Ki kellett jutnia innen.

A teljes részlet itt olvasható.

Szobortánc könyvbemutató

Szeretettel hívunk meg mindenkit Barczikay Lilla új könyvének dedikálással egybekötött könyvbemutatójára

Időpont: 2017. december 9.

Helyszín: Jelen Bisztró (Budapest, Blaha Lujza tér 1, 1085)

Ott találkozunk!

A Szobortánc már megvásárolható.

Részlet a Proliregényből

A Könyv Guru e heti ízelítőjében Naszvadi József Proliregényébe olvashatnak bele. A szerzővel készült interjút pedig itt olvashatják.


Az első kimenő

Nem merek dátumot írni. Hogy miért, az majd kiderül – vagy nem. Azon a napon az ötödik század adta az őrséget, reggel hat órakor volt a váltás, de egy órával korábban az ügyeletes tiszt – meg sem várta a szabályos jelentkezéseket – bejött az őrség tartózkodó helyiségébe, megállt a terem közepén és egy kicsit kapkodva beszélni kezdett:

– Kinek van már a zsebében az eltávozási engedély?

Hárman jelentkeztünk, akik éppen pihenőben voltunk, de volt egy negyedik is, aki kint volt, elég messze, a raktáraknál.

– Arra már nincs idő. Jól figyeljenek rám: Sztálin meghalt, de még fél órám van, hogy jelentsem. Ha el akarnak menni, ezalatt a fél óra alatt át kell öltözniük és elhagyni a laktanyát, mert utána itt olyan összetartás lesz, hogy senki nem mehet sehova. Magukon múlik, milyen gyorsak és ügyesek. Az állomásra csak akkor menjenek, ha már bent van a vonat. A hatórásit még elérhetik, ha jól kilépnek, csak össze ne fussanak a VÁPpal, mert akkor minden hiába.

Azt hiszem, soha olyan gyorsan nem öltöztünk, nem meneteltünk, mint akkor, a majdnem-szökéskor, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megmozdult alattunk a vonat. Angyal hadnagy – tényleg így hívták – nagyon bátor volt, hogy ezt meg merte tenni, nem is felejtettem el a nevét. A Csatári főhadnagy soha nem lett volna képes erre, bár nagyon tiszteltük, de ő sokkal katonásabb katona volt, hogy ilyenre szánja el magát. Talán még hadbíróság elé is állították volna, olyan szigorú szabályokat szegett meg ez a tényleg Angyal hadnagy. Mikor kilihegtük magunkat, váltottunk pár dicsérő szót róla, de most – akkor – vitt bennünket a vonat hazafelé, és csak két nap múlva kellett visszajönnünk, ami nagyon hosszú időnek tűnt.

A teljes részlet itt olvasható.

Megjelent!-Megszámlálhatatlan 2.

Alig egy hónapja jelent meg Krencz Nóra új könyve, a Megszámlálhatatlan második része, A hófehér másvilág címmel. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút. Most pedig a várva várt új részbe is beleolvashatnak.


(1. fejezet, részlet)

Célirányosan indultam el a folyosón, Cora alig bírt lépést tartani velem.

– Mi a fenét találtál ki? – kérdezte, de én nem akartam még elmondani neki, hadd izguljon.
Az északi szárny egy félreeső zugába értünk, ahová soha nem jött senki. Épp ezért csodálkoztam, amikor egyik nap megláttam itt Lyrát, egy rongyokba csavart csomaggal a kezében.

– Követtem – meséltem Corának, amikor elértük azt a keskeny lépcsőt, ahol Lyra annak idején felment. – Furcsálltam a dolgot, és azt is, hogy még sosem jutott eszünkbe felmenni ide. Hiszen ez egy elzárt rész, nyilván titkos is, mi meg szeretjük a titkokat, nem igaz?–Cinkosan mosolyogtam rá, ő pedig egyetértően kivillantotta hófehér fogsorát. Izgatottan a lépcső irányába nézett, majd hátrapillantott, hogy van-e valaki a közelünkben.

Megnyugtattam.

– Ide tényleg soha nem jön senki. Menjünk!
Lassan fellépdeltünk a lépcsőn, én mentem elöl, Cora utánam. Egy idő után csukott ajtóval találtuk szembe magunkat.

– Zárva? – kérdezte Cora a hátam mögött.

– Gondolom, igen, hisz olyasmi van bent, amiről senki sem

akarja, hogy kide… – Nem volt alkalmam végigmondani, mert ekkor Cora előrenyújtotta mellettem a kezét és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt.

– Nézzük meg! – rikkantotta lelkesen.

A Könyv Guru-n megjelent teljes részlet itt olvasható.

Őszintén hazudva – részlet

Örömmel mutatjuk be George Hannmer Őszintén hazudva című novelláskötetét! Rövid történetek főleg férfi és nő viszonyáról, katonaságról és a tetoválások miértjeiről.


Tenyerembe ölelem tenyered

– Mondd!

– Semmi, semmi…

– No!

– Neeem, semmi. Tényleg.

– Te tudod.

– …

Amikor megszólítottál, tudtad, amikor én válaszolgattam neked, én is tudtam, hogy te tudod: megőrülök érted.

Aztán csak nézem a hajad, a szemed, a pofid, a kezed, mindened. Messze van az illatod. Elmerengek azon, milyen lenne, ha csak úgy egyszerűen csendben odalépnék hozzád, megsimogatnám a kezed, és belenéznék a szemedbe. Hosszan.

Olyan finomak a mozdulataid. Törékeny vagy. Nálad tizennyolc körül megállt az idő? Nem vagy enyém, nem ér.

Hm. Inged legfelső gombja velem van. Kiszabadította magát. Kebled bőre azt üzeni a világnak: illatos vagyok! A nyakam teszem rá, hogy kínosan ügyelsz a toalettedre, amióta élsz. (Ejnye! Nem illik ilyenekről álmodozni.)

De jó lenne melléd ülni! Nem merek. Megállt az idő. Felváltva gondolok a kezedre. Bal, jobb, jobb, bal… Elképzelem, ahogy minden millimétert végigpásztázok, simogatok. Ezt az utat járom be szememmel. Szépek vagytok. Minden porcikád szép. Mindenedet szeretem. Most még könnyű nekem ilyet mondani.

Gyönyörű szemed van. Köszönöm, hogy belenézhetek. Angyalnak tűnsz. Mondd, mit csinálsz itt a földön? Ha jönnél felém, pont annyi szövet lenne sok rajtad, amennyit viselnél, de amit láthatnék belőled, azt úgy köszönném, ahogy vagy: örömmel. (De jó lenne hozzád érni! Nem merek.) Legszívesebben óvatosan belefűzném ujjaim a hajadba. Lágyan masszíroznám a nyakad és még, még és még.

Na, jó! Összeszedem minden bátorságomat… és már ott is vagyok… és hirtelen határozottsággal leülök melléd. Szorosan melléd. Szilvakék paradicsomos a ruhád mintája. Elkönyvelheted, hogy mondanám, ha merném, hogy

 írnék hozzád, ha tehetném. Neked.

Felriadsz gondolataidból, s kérdőn rám emeled a tekinteted.

Válaszul elindul feléd a kezem, majd tenyerembe ölelem

tenyered.

Szabadon zárnak össze ujjaink.

További részletek itt olvashatók.

Olvasnivaló – Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért?

Ó. G. Marianna Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért? című könyvéből hoztunk részletet. Az írónő a kötetben elmeséli, hogyan vette fel a harcot a meddőséggel. Mit tehet egy nő ebben az elkeseredett helyzetben? Hogyan éli meg érzelmileg ezt a megterhelő szituációt?


A felismerés, hogy gyereket akarok

Megismered Őt. Ő is megismer. Szerencsés esetben ez nem akadályozza meg abban, hogy beléd szeressen. Beléd szeret. Papíron, vagy papír nélkül, de működik a kapcsolatotok. Boldogok vagytok együtt, szeretnétek továbblépni, mélyíteni a kapcsolaton. A kapcsolatépítés első igazán komoly szakasza az, amikor beköltöznek az első állatok. Tollas, szőrös, nyálkás – mindegy, mifélék. Csak szeretgetni lehessen őket, gondoskodni lehessen róluk, törődni velük. És szeretni, dédelgetni őket. Közös programmá avanzsál egy egyszerű etetés, takarítás. Mert gondoskodni jó! És ott a menekülési út is: ha mégsem válna be a partner valami miatt, akkor a jobb később, mint soha elv alapján egy állat könnyebben éli át a „válási procedúrát”, utána pedig kisebb a járulékos teher, ha egyedülállóként kell tovább gondoskodnunk róla. De mi van akkor, ha a közös állat megjelenése kideríti a partneredről, hogy tulajdonképp megbízható, szerető, gondoskodó társ, tele gyengédséggel? Nos, ekkor kérlelhetetlenül megszületik a felismerés: Ő egy tökéletes APA lenne.

A teljes részlet itt olvasható.

Megjelent! – Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető

Örömmel tudatjuk, hogy megjelent Gelsei Bernadett: A ​hűtlen, a megcsalt és a szerető című könyve, amiből már részletet is olvashatnak a Könyv Guru hasábjain. 


A könyv azoknak szól, akik szerelmi háromszögben rekedtek (legyen az a megcsalt, hűtlen vagy szerető szerepe) már hosszú ideje – hónapok, de leginkább évek óta – tartó viszony jellemzi őket és tehetetlennek érzik magukat.

Úgy érzik, hogy:

• a helyzet méltatlan önmagukhoz,

• ők soha nem gondolták volna, hogy belekeverednek egy ilyen helyzetbe,

• döntésképtelenné váltak,

• tehetetlennek érzik magukat,

• elveszettnek érzik magukat,

s mindezen érzések mellett mégis folyamatosan jelen van a remény, hogy majd a helyzet változni fog.

A teljes részlet itt olvasható, a szerzővel készített interjú pedig itt.