Személyes Történelem kategória bejegyzései

“Könyvírás közben elsikkadhat egy-két érdekes dolog”

“Összeegyeztethető a család, a hivatás, mindkét fél előrehaladása, a gyermeknevelés és a közösségi munka” – summázza életének tapasztalatait Erdei László, a növénybiológia professzora, akinek a minap jelent meg Kóborlásaim története című, önéletrajzi kötete a Személyes Történelem kiadónál. A szerző az interjúban egyebek mellett beszél arról, milyen forrásokat használt emlékei felidézésére a naplóin és levelein kívül, milyen trükkel kerülte el, hogy annak idején beszervezze a belügy, és hogyan szerkesztette egybe családjának történetét, illetve egyéni és szakmai életútját is bemutató írását. 

 

A teljes interjú itt olvasható.

Könyvhét az emlékek jegyében

Újabb élménybeszámolót kaptunk Tóth Györgyné Marikától, a Katonaévek egyik szerzőjétől.


Élménybeszámoló a 2018-as Ünnepi Könyvhétről

Mindig izgalmas és különleges alkalom az olvasóval találkozni, hiszen az adott alkotás nekik szól. Igaz ugyan, hogy a Katonaévek c. könyvünk először a szűk családi körnek készült. Gyermekeinknek, unokáinknak, unokahúgoknak, unokaöcsnek és a családtagjaiknak. Akkor még fel sem merült bennünk, hogy az Ad Librum kiadó érdemesnek találja a könyv megjelentetését.

Aztán kíváncsiak lettünk férjemmel együtt, akivel közösen állítottuk össze a könyv tartalmát a katonaságnál eltöltött huszonnégy hónap alatt (1965-68) az egymásnak írt levelekből, hogy vajon az olvasó számára elmond-e valami fontosat, érdekeset ez a könyv. Tisztában voltunk azzal, hogy az emberek, a fiatalok nem az ilyen jellegű könyveket olvassák, de reménykedtünk, hogy az a sok munka nem volt hiába. Így megegyeztünk az Ad Librum kiadóval, hogy a Személyes Történelem kategóriába sorolva jelenjen meg a könyvünk.

A 2018-as Könyvhéten való dedikálás lehetősége nagy megtiszteltetés. Ezzel tisztában voltam és izgultam. Ennek több oka volt. Az első az olvasóval való találkozás. De volt még valami, ami nyugtalanná tett. Ez maga a helyszín volt, a Vörösmarty tér. Aki olvasta a könyvet az tudja, hogy a levelekben szerepel a Vörösmarty tér, mint az első munkahelyem helyszíne. Ez a Könyvet postán könyvesbolt volt.

A helyszínnel való találkozásnak ezért volt különleges jelentősége. Hiszen éppen itt kezdtem el a „felnőtt” életem. Felvillantak bennem a régi képek. A postázó könyvesbolt mellett a Váci utca felé a Kossuth Könyvesbolt a bejárati ajtajával. Mellette a híres Luxus áruház, ahol nap, mint nap kétszer sétáltam el. Munkába jövet és munkából menet. A kirakatokat megbámulva csak vágyakoztam az ott díszelgő ruhák, cipők után, hiszen az én nyolcszáz forintos fizetésemből nem tellett ezekre a „luxus” holmikra. Persze a kirakat előtt ácsorogva viszont lehetett álmodozni. Oly sokat álmodoztam egy-egy kedvenc ruhadarabról, hogy a végén már nem vágytam rá, mert olyanná vált, mintha elkopott volna a mindennapi viseletben.

A Gerbeaud Kávéház felé volt a hatalmas IBUSZ iroda és a Harmincad utcában az aprócska tejcsarnok, ahol olyan sokszor vettem reggelit magamnak. Az alumínium két deciliteres mérőedénnyel kimért tejet vagy tejfölt friss péksüteménnyel. Ennek már több mint fél évszázada. Nekem ezeket is jelentette a 2018-as Könyvhét. Ennyi év múlva találkozni a régmúlttal keserédes. Utána az 1960-as évek könyvhetei is eszembe jutottak, amikor a Váci utcában sorakoztak a könyvsátrak az akkori könyvkiadók neveivel. Mára már alig maradt néhány klasszikus belőlük.

Gyurit is felkavarták az emlékek, hiszen 1970-től 1972. szintén a Vörösmarty téren dolgozott, ama híres üvegpalotában a Zeneműkiadóban. Lázasan mutogatta a valaha volt épület helyét.

Az élet furcsasága, hogy az Ad Librum könyvsátra éppen a régi munkahelyem előtt lett felállítva. Azt is mondhatnám, hogy hazajöttem. Ki gondolta akkor, hogy egyszer, mint dedikáló szerző fogok ugyanitt megjelenni.

Nagy meglepetést okozott, hogy egy győri dedikált könyveket gyűjtő olvasónak is dedikálhattunk. De nagyszerű volt a barátokkal, a rokonokkal is találkozni és nem utolsó sorban a gimnáziumi osztálytársaimmal, akikre egyáltalán nem számítottam. Felolvastam nekik néhány levél részletet a könyvből, hiszen róluk is írtam.

A csepergős időnek is vége szakadt mire a dedikálás elkezdődött. A Vörösmarty téren rendezett Ünnepi Könyvhét színes forgatagának igazán nem volt szüksége az esőre. A délelőtti felhők máshová repültek talán arra a helyre, ahol az esővel hasznot is hozhattak.

Tóth Györgyné Marika és Tóth György

Könyvheti élménybeszámoló

Az elég változékony időjárás ellenére sikeresen és rengeteg élménnyel gazdagabban zártuk a 89. Ünnepi Könyvhetet. Most pedig szerzőink számolnak be, ők hogy érezték magukat:


Mester Györgyi:

A nehezen tolerálható kánikula ellenére, a 89. Ünnepi Könyvhéten való részvétel, a vasárnapi – Garay Zsuzsanna írótársammal közös – dedikálással, nagyon kellemes időtöltés volt számomra. Meghívott vendégeim és több érdeklődő olvasó is meglátogatott a Vörösmarty téren, a szerencsés sorszámú – 21-es – Ad Librum pavilonban. A jó ízű beszélgetéssel, a látogatók vásárlásával, gyorsan telt az idő. Ezt a dedikálást is a maradandó, kedves emlékeim között fogom megőrizni.


Kalandozás a könyvhéten

Az ünnepi könyvhéten eddig csak kíváncsi olvasóként, szemlélőként, könyvvásárlóként vettem részt. Nem annyira az írókkal való találkozás miatt, hanem azért, mert a kedvezmények miatt mindig több könyvet tudtam venni, mint máskor. Ez a része a programnak most sem maradt el (igaz, időm szűkössége miatt előre meg kellett terveznem), de ezúttal a „másik oldalról” is érezhettem a könyvheti hangulatot. Nem számítottam persze kígyózó sorokra az általam szerkesztett könyv okán (nálam sokkal nagyobbaknak is küzdenie kell a közönség bizalmáért), ám arra büszke vagyok, hogy évtizede nem látott, Budapesten élő barátaim a tiszteletüket tették a kedvemért. Annak pedig külön örülök, hogy voltak, akik ajándékozási céllal vették meg a könyvet, pedig hát nem az a kifejezetten könnyű, szórakoztató olvasmány. Én még az ítéletidőt is megúsztam (a számomra dedikálásra kijelölt időpontban szikrázó napsütés volt), arról meg már csak utólag értesültem, hogy közben lakhelyemen, Baján leszakadt az ég. Köszönöm a lehetőséget az Ad Librum Kiadónak, és bízom benne, hogy közös munkák eredménye, A KÖNYV (Mayer Antal: Én már választottam hazát…) még sok olyan emberhez eljuthat, akiket ennek témája valóban érdekel. Szívesen jönnék máskor is, már csak újabb könyve(ke)t kellene alkotnom ehhez…

Baja, 2018. június.

Dr. Mayer János


Amióta az eszemet tudom, könyvmoly vagyok – de, szerintem, már előtte is az lehettem… Ellenben sosem az élet helyett, hanem az ÉLETÉRT olvastam és olvasok. Az írásaimban is az a vezérfonalam, hogy a tartalmas, jó élet alkotóelemeit keressem meg. MESETRÉNING című könyvemben is ezt teszem, ezért különös, szívmelengető érzés volt a Könyvhéten az Olvasókkal találkozni, és hallgatni a történeteiket arról, hogy az ő életükben hogyan kezd élni a Mesetréning.
A Mesetréninget egyéni használatra, az Olvasó saját önismeretének fejlesztésére írtam, ezért is volt meglepő, hogy a Könyvhétre érkezett három hölgy, akik már végig is vették a 31 napos önismereti programot, és ennek mentén Mesetréning klubot kezdtek szervezni, amelyhez a segítségemet kérték. Velük el is indult a közös munka, ősztől pedig beindulnak a csoportok. Az is érdekes élmény volt szerzőként, hogy egy hölgy a pszichológusának dedikáltatta a könyvet. Minden eddigi visszajelzés a könyvről azt erősíti meg számomra, hogy a mesékkel lehet építeni-szépíteni az életet: bármely életkorban. A Mesetréninget a felnőtteknek szóló meseterápia mentén írtam, de már tízen- és huszonéves olvasókhoz is eljutott, ami szintén meglepetés nekem. A Könyvhéten a Gondviselés igazán gondolt ránk jó idővel, hiszen a vasárnap délelőtt szikrázó napsütésben telt, így igazi könyvünnep lehetett. Nagyon hálás vagyok a kiadómnak, az Ad Librumnak, hogy a kéziratból mára kézbe vehető és elektronikus olvasóra is letölthető könyv lett. Hálás vagyok az Olvasóimnak, hogy szeretik a könyvet, és bízom benne, hogy jövő ilyenkor a folytatást is ünnepelhetjük. Addig is: Tréningezzünk együtt mesékkel!
Végh-Fodor Mónika, a Mesetréning – 31 napos önismereti program szerzője

Barczikay Lilla:

Ez a negyedik alkalom, hogy lehetőséget kaptam a Könyvhéten dedikálni. Már nem kellett keresni a standot, pontosan tudtam, hová megyek, magabiztosan törtem utat az emberek között a sarok felé, ahol a 21-es számú pavilon állt. Bevallom, nem szeretem a tömeget, a lökdösődést, de a Könyvhéten ez nem számított. Képtelen voltam betelni a zsúfolt Vörösmarty tér látványával, azzal a rengeteg könyvvel, íróval és olvasóval, akik átvették a turisták helyét. Az időjárás is jókedvében volt, lemosolygott ránk a nap, de csak utólag, a szombati eső után tudtuk ezt igazán értékelni. A dedikálásra szánt egy óra szinte elrepült. Összemosódnak a nevek, a kérdések, a tömegből előbukkanó ismerősök, a könyveimet lapozgató idegenek, egyetlen színes, boldog masszává. Egy férfi a koromról érdeklődött, aztán elismerően gratulált, ő volt talán a legemlékezetesebb. Végül én is beszabadultam a tömegbe, és haza már egy teletömött vászontáskával indultam, rajta egy Kosztolányi idézettel, ami nem is lehetne találóbb. „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.”


Élménybeszámoló dedikálásom órájáról

Vidáman esegetett az eső, amikor „Kóborlásaim az élet ösvényeim” c. könyvem dedikációs órájára sor került június 9-én, szombaton 11-12 óra között, a 89. Könyvhét alkalmából. Először is műanyag fóliák alkalmazásával védetté tettük a könyves asztalt és környékét, majd vártam az érdeklődők tömegét. Hamarosan vidékiek és budapestiek, ismerősök és kevésbé ismerősök, sőt egy teljesen ismeretlen vásárló is megjelent; örömmel írtam könyvem belső címlapjára a kedves szavakat. Volt, aki 3 példányt is vitt, bizony nagy volt az érdeklődés. Optimizmusom nem csökkent, de aligha szorozhatom fel az egy óra alatt eladott példányaim mennyiségét a kiállítás időtartamának óráival. Minden esetre élmény volt számomra ez az óra, és köszönöm a Kiadó és a kiállítás Rendezője segítségét, kedvességét.

Erdei László


 

Beleolvasó – Kóborlásaim az élet ösvényein

A Személy Történelem kiadó legújabb darabja Erdei László Kóborlásaim az élet ösvényein című könyve.


EGYIPTOM

Volt akkoriban, 2005-ben egy egyiptomi ismerős kollégám, Momtaz H., aki szinte havi rendszerességgel invitált engem Egyiptomba. Ismeretségünk a Beni Suef-i Egyetemhez kötődik, talán egy korábbi látogatásom alkalmából, még az 1990-es évekből adódott, amikor egyiptomi doktorandusz hallgatóm, Samir S. védésével kapcsolatban 1991-ben kaptam egy tíznapos meghívást Mansourába, Kairóba és Beni-Suef-be. Ekkor találkoztam először Fayez Shahin fizikus professzorral is, aki éppen Budapestre szóló egyiptomi kulturális attaséi megbízatását vette át. Ő kísért el az akkor még a Kairói Egyetemhez tartozó Beni Suef-i fakultásra.

Momtaz tehát ismét írt, hogy találkozzunk, látogassak el nejemmel együtt minél hamarabb. Váratlanul jött az ötlet, bár még csak március közepe volt, hogy foglaljunk szállást egy egyiptomi RCI apartmanban. Ez megtörtént, és Momtaz levelére válaszolva megírtam neki, hogy két nap múlva hajnali 4 órakor várjon a kairói repülőtéren egy bérelt kocsival és sofőrrel, aki elvisz bennünket a Szuezi-csatorna partján lévő El Morgan Hotelbe, és aki a későbbiekben is rendelkezésünkre áll. Gondolom, óriási meglepetés volt ez Momtaz számára, de becsületére legyen mondva, megérkezésünkkor minden úgy várt bennünket, ahogy megkívántuk.

Hajnali reggeli egy éppen kinyitni akaró, még takarítás alatt álló kis kávézóban, majd irány a 100 kilométerre lévő Szuezi-csatorna! Kedves hely volt az El Morgan, környéke egyszerű, egyiptomi vidéki. Sétára alkalmat adott egy közeli vegyesáru-boltocska és a rendezett II. világháborús katonai temető.

Természetesen Kairó és környékét is meglátogattuk, a gízai és szakkarai piramisokat (9.4.). Mindezen turistalátványosságok minden idelátogatónak már a könyökén jönnek ki, ezért nem is szánok több teret szegény Dzsószer, Kheopsz, Kefren és Mikerinosz fáraóknak.

Egyik napon vacsorameghívást kaptunk a Kairóban lakó, de a Beni Suef-i Egyetemen dolgozó, még Szegedről ismerős Monától. A gyerekei, akik Szegeden még kicsik voltak, felnőtté váltak. Kellemes időtöltés után Mona felkért, hogy a következő szombaton tartsak előadást a PhDhallgatóknak Beni Suefben. Szabadkoztam, hogy éppen a szabadságomat töltöm, és semmiféle tudományos anyag nincs velem. Bájos mosollyal egy papírlapot tolt elém, és azt mondta „– Without any pressure, could you, please, put down the title of your presentation?” (Minden nyomásgyakorlás nélkül, felírnád az előadásod címét?).

Nos, mit volt mit tenni, vettem egy jegyzettömböt és egy ceruzát, megírtam az előadás vázlatát, majd a következő szombaton, szabadon, 90 percben előadtam az anyagot a 40 fős hallgatóság előtt (Plant stress physiology: from signals to whole plant responses – Növényi stresszélettan: a jeltől az egész növényi válaszig).

De előbb el kellett autóznunk a Kairótól délre, 160 kilométerre lévő, Nílus partján fekvő Beni Suefbe. Az út némi meglepetést tartogatott…

Az egyik katonai ellenőrző pontnál megállították autónkat, és kérték az okmányainkat. Talán kellett volna valamilyen úti engedély, vagy hivatalos meghívólevél… minden esetre hosszas magyarázkodás után rendőri kísérettel érkeztünk az egyetemre, ahol hivatalosan is igazoltak bennünket. Biztonságunk érdekében ezután motoros rendőri kísérettel jártunk a vendégházból az egyetemre és vissza, sőt hazafelé, a kairói repülőtérre indulván, a tartományi határig is elkísértek. A médumi befejezetlen piramisba is fegyveres kísérettel mentünk.

Maradandó élményünk lett „hajótörésünk” a Níluson (9.5.). Momtaz meghívott bennünket egy délutáni partira, ami meglepetésünkre egy elég nagy hajóra szólt, amin csak mi ketten a feleségemmel, Momtaz és 2-3 fős legénység volt. Momtaz kosárban hozta a házilag elkészített ételeket, amit ott a hajón voltunk hívatottak elfogyasztani. Szép idő volt, közepes erősségű nyugati szél fújt, egy-két vitorlás is díszítette az ott legszélesebb, 2000 méter széles Nílus víztükrét. Ebben az idillikus képben és hangulatban váratlanul leállt a hajó motorja, és nem is tudták jobb belátásra bírni. A hajót a szél és az ár a túlpart, a keleti part felé sodorta, majd ott meg is állította. Megragadtam a kedvező alkalmat, és kiléptem a keleti part földjére, miközben a legénység és Momtaz lázas sietséggel intézkedtek megmentésünk érdekében. Hamarosan megjöttek a vízi rendőrök, akik visszavittek bennünket a városba, sorsára hagyva szerencsétlen hajónkat.

Hazafelé indulván, éppen virágvasárnap volt: betértünk a Bush helységben lévő St. Paul kopt templomba (9.6.). Nagy vendégszeretettel fogadtak, frissen sült cipóval ajándékoztak meg. A kopt vallás hívei, mintegy 15 millió lélek a 100 milliós Egyiptomon belül, az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik természetesen már keresztények voltak az arab hódításkor (Kr. u. 641), de az idők folyamán kisebbségbe kerültek a moszlim arabsággal szemben. Maga a „kopt” szó a görög aegyptosból származik arab szórontással (dar al-Gibt), és először csak a Nílus völgyében élő keresztényeket jelentette. Az aegyptos pedig a az óegyiptomi Hikaptah-ra vezethető vissza, amely Memphis, a főváros egyik neve volt. Mondhatjuk tehát, hogy a kopt keresztények valóban az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik másfél évezreden keresztül megtartották identitásukat (hiszen a moszlim arab nem térhet át keresztény hitre).

A templomból való távozásunkkor már várt bennünket a rendőrautó, és a tartomány határáig kísértek bennünket.

Útközben megálltunk a médumi piramisnál, ahol a parkolóhelytől fegyveres őr kísért fel bennünket a piramis bejáratához (9.7.). Ott egy idős vezetővel bementünk a sírkamráig, fényképeket készítettünk. Kifelé az őr szívesen fogadott egy kis baksist. A médumi piramis egyedi a piramisok között, hiszen befejezetlen, és jól mutatja a szerkezetét. Valószínűleg Huni fáraó kezdte az építését, és fia, Sznofru fáraó (a IV. dinasztia első fáraója, Kr. e. 2613–2589) próbálta befejezni, sikertelenül. Ez még nem valódi piramis, lépcsős szerkezete jól látszik, meredeksége azonban nem engedte meg a befejezést. Tanulva a szerkezet korlátaiból, Sznofru megépítette második piramisát, a dahsúri tört falú (Déli) piramist, amely soha nem szolgált temetkezési helyéül. A harmadik, már valódi piramis a Vörös piramis kevésbé meredek, 100 méteres építmény, sikeresen állja az évezredek próbáját.

Elutazásunk estéjét Fayez Shahin professzor, korábbi kulturális attasé Budapesten, Kairó környéki újtelepi villájában töltöttük (9.8.). Válogatott fogásokból álló vacsorával kínáltak, majd „kötelező” erővel néhány óra alvásra késztettek bennünket. Éjjel 2 órakor volt az ébresztő, és a professzor elvitt minket a reptérre.

Kapcsolatunk újult erővel 2016-ban lángolt fel, amikor eljött Szegedre, hogy egy egyetemközi szerződést létesítsen. Nehezen jött össze ez a látogatás, mert komoly autóbalesetet szenvedett, és csak nehezen, bottal tudott járni. Magam is meglepődtem, amikor Ferihegyen fogadtam a kerekes széken megjelenő idős embert. Nagy fáradságába került ez az utazás, de mint mondta, az egészet azért vállalta, hogy velem még egyszer találkozhasson.

Már előrendelhető Erdei László visszaemlékezése

Az Ünnepi Könyvhétre új könyvvel jelentkezik a Személyes Történelem kiadó is.

Erdei László: Kóborlásaim az élet ösvényein már előrendelhető a webshopban.

„Nagy élmény ez az éjszaka! Felettem zöldellő faág és a csillagos ég.” A csöndben őzek, dámvadak osonnak le a „kopolyához”… – írja naplójában tizenévesen a majdani kutató, a nö vény biológia professzora, két teljes napot egyedül eltöltve a Nagynyíri-erdőben. Folytatódik a sor nyári diákmunkaként egész megyéket feltérképező kerékpártúrákkal, ifjúkori nyaralásokkal, majd eljutunk a már felnőtt férfi, családapa kutatói munkáival összekapcsolódó utazásaihoz, tanulmányútjaihoz. Egyszerű turista számára elérhetetlen oldalát láthatjuk Hollandiának, Japánnak, megtudjuk, hol van „Fokhagymaország”, van-e, volt-e rabszolgaság a 20. sz.-ban, mit mond a távolról jött magyarnak Dél-Amerika… Megismerhetjük más népek szokásait, vallását, gyönyörködhetünk természeti és épített kincseik szépségében. Ismeretekben gazdag leírások, pontos információkkal az adott ország földrajzi adottságairól, társadalmáról, olykor történelméről is – érzékletesen, élményszerűen. Nem hagyva ki a korabeli Magyarország külföldi utakkal kapcsolatos hozzáállását sem… Szülőföldjéről, Törtelről indul, és vissza is tér oda. Bár Szegeden él, mégis tevékenyen vesz részt a település mindennapjaiban. E. L. tudósként gondolkodik, de a hétköznapok nyelvén fogalmaz. Visszaemlékezéseit olvasva könnyedén, szinte észrevétlenül gazdagodik tudásunk, emelkedik lelkünk…
Szafián Zsuzsanna tanár, író

 

A szerző dedikálja a könyvet június 9-én 11 és 12 óra között a 89. Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty téren.

“Ahogy olvasni kezdtem, azonnal újra tizenhét éves lettem” – interjú a Katonaévek szerzőivel

Hogyan élhetett túl egy jegyesség a hatvanas évek derekán két évnyi katonáskodást, és válhatott fél évszázadnyi boldog házasság alapjává? Erről szól a Katonaévek 1965-1968 című kötet, amely egy ifjú pár katonaság alatti levelezésének megható gyűjteménye, és néhány hete jelent meg a Személyes Történelem Kiadó gondozásában. A szerzőpáros, az egykori jegyesek, Tóth György és Tóth Györgyné, Marika a velük készített interjúban őszintén vallanak a válogatás elkészítésével kapcsolatos érzéseikről, nehézségeikről. Egyebek mellett arról, hogyan jutott eszükbe nyilvánosságra hozni ezt a személyes írásgyűjteményt, milyen hatással volt rájuk és a házasságukra a régi levelek újraolvasása, min lepődtek meg a legjobban egykori önmagukkal kapcsolatban, és miért sajnálják, hogy nem beszéltek korábban az életükről a gyerekeiknek és unokáiknak.

A teljes interjú itt olvasható.

“A nehéz történelmi időszakok próbára tehetik az ember önazonosság-tudatát” – interjú Dr. Mayer Jánossal

“Visszaemlékező családtörténeti művet akkor érdemes írni, ha annak a szűkebb rokonságon kívül mások számára is értelmezhető tanulsága van, vagy olyan eseményekről számolnak be benne, amelyek nem ismertek, vagy épp az ismert történetet gazdagítják személyes aspektusokkal.” Ekként vélekedik Dr. Mayer János az általa szerkesztett, az édesapja memoárját tartalmazó kötetről. A Személyes Történelem kiadónál nemrég megjelent “Én már választottam hazát…” Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások című könyv szerkesztője az interjúban arról is beszél, hogy milyen tanulságai lehetnek a mai olvasók számára édesapja 70-80 évvel ezelőtti emlékeinek, melyik felidézett családi történet érintette a legmélyebben, illetve a kötet megszerkesztése után mit csinálna másképp, ha a saját visszaemlékezéseit kellene megírni.

 

A teljes interjú itt olvasható.

Beleolvasó – Én már választottam hazát…

Egy magántörténelemben mindaz, ami a 20. században egy magyarországi, majd vajdasági német családot sújthatott: két világháború, asszimiláció, disszimiláció, a család kettészakadása ideológiák mentén, kollektív bűnösség elvének alkalmazása, népirtás, elűzés, menekülés, majd a semmiből történő újrakezdés.

Részlet Mayer Antal: “Én már választottam hazát…”című könyvéből, ami nemrég jelent meg a Személyes Történelem Kiadó gondozásában.


Átlépjük a határt

Azon az estén nagyon hamar besötétedett. Indulás előtt ópapa meg ómama gondosan mindent elosztott, kinek mi kerüljön a batyujába. A legnehezebb csomag ópapának jutott. Még ma is csodálkozom, hogy is bírhatta el a hátán a bőrszíjakkal kiegészített vesszőkoffert, tele nélkülözhetetlen holmival. Anyámnak élő csomagja volt: ő a húgomat, Mariskát cipelte, de neki ez is bőségesen elegendő volt. Az én hátamon nem volt túl nagy teher, nem is éreztem később sem nehéznek. Talán még többet is elbírtam volna. Akkor jutott eszembe, hogy el kellett volna hozni az iskolatáskámat, pedig azt még a tanyára sem hoztam magammal. Igaz, akkor nem ez volt a legfontosabb az otthon maradt értékek között. Akkor már igazi, kézben és háton egyaránt hordható aktatáskám volt, benne még két-három teljesen üres füzet is. Milyen jó szolgálatot tett volna ez az „érték” úgy másfél hónap múlva! Ómama csomagjában az élelmiszer kapott helyet, mert nem lehetett tudni, mikor jutunk majd friss élelemhez. A lehetőségekhez és korához képest még a grószmuter is fel volt szerelkezve batyuval.

Úgy tűnt, hogy már késő este van, amikor a megbeszélés szerint elérkezett az indulás ideje. Felcihelődtünk és elhelyezkedtünk a lovasszánkón mindannyian. Ópapa a kocsis mellé ült, mi pedig kétoldalt ültünk a szánkón, mert annak most nem volt oldala, így lelógathattuk róla a lábunkat. Én – szokásomhoz híven – inkább törökülésben foglaltam helyet. Elbúcsúztunk a tanyasiaktól, és elindultunk az ismeretlenbe. Vajon sikerül-e? Nem kapnak-e el éppen most minket közvetlenül a cél előtt? Ha meg is fordult mindannyiunk fejében, senki sem merte kimondani kételyeit. Hittük, hogy sikerülni fog!

(…)

A teljes részlet itt olvasható.

A Sonntagsblatt recenziója Kerekes Anna visszaemlékezéséről

A magyarországi németek folyóirata Dr. Johann Till tollából kritikai értékelést közölt Kerekes Anna könyvéről. A Megszépítés nélkül. Egy sváb család hányattatásai című kötetet az Ad Librum csoport Személyes Történelem Kiadója publikálta idén tavasszal. A recenzió a folyóirat 2017/3. számában jelent meg (4-5. oldal).

Részlet a Proliregényből

A Könyv Guru e heti ízelítőjében Naszvadi József Proliregényébe olvashatnak bele. A szerzővel készült interjút pedig itt olvashatják.


Az első kimenő

Nem merek dátumot írni. Hogy miért, az majd kiderül – vagy nem. Azon a napon az ötödik század adta az őrséget, reggel hat órakor volt a váltás, de egy órával korábban az ügyeletes tiszt – meg sem várta a szabályos jelentkezéseket – bejött az őrség tartózkodó helyiségébe, megállt a terem közepén és egy kicsit kapkodva beszélni kezdett:

– Kinek van már a zsebében az eltávozási engedély?

Hárman jelentkeztünk, akik éppen pihenőben voltunk, de volt egy negyedik is, aki kint volt, elég messze, a raktáraknál.

– Arra már nincs idő. Jól figyeljenek rám: Sztálin meghalt, de még fél órám van, hogy jelentsem. Ha el akarnak menni, ezalatt a fél óra alatt át kell öltözniük és elhagyni a laktanyát, mert utána itt olyan összetartás lesz, hogy senki nem mehet sehova. Magukon múlik, milyen gyorsak és ügyesek. Az állomásra csak akkor menjenek, ha már bent van a vonat. A hatórásit még elérhetik, ha jól kilépnek, csak össze ne fussanak a VÁPpal, mert akkor minden hiába.

Azt hiszem, soha olyan gyorsan nem öltöztünk, nem meneteltünk, mint akkor, a majdnem-szökéskor, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megmozdult alattunk a vonat. Angyal hadnagy – tényleg így hívták – nagyon bátor volt, hogy ezt meg merte tenni, nem is felejtettem el a nevét. A Csatári főhadnagy soha nem lett volna képes erre, bár nagyon tiszteltük, de ő sokkal katonásabb katona volt, hogy ilyenre szánja el magát. Talán még hadbíróság elé is állították volna, olyan szigorú szabályokat szegett meg ez a tényleg Angyal hadnagy. Mikor kilihegtük magunkat, váltottunk pár dicsérő szót róla, de most – akkor – vitt bennünket a vonat hazafelé, és csak két nap múlva kellett visszajönnünk, ami nagyon hosszú időnek tűnt.

A teljes részlet itt olvasható.