Visszhang kategória bejegyzései

Ez történt az Ad Librum szerzőivel és a kiadványai körül.

Könyvajánló – Kuti Veronika: Vágyvirágzás

Két rövid könyvajánlót hoztunk Kuti Veronika: Vágyvirágzás című könyvéről.


A női test és a női szexualitás a történelem során sokáig valami megismerhetetlen misztériumként jelent meg, már ha egyáltalán érdekelt bárkit is. Azt hihetnénk, hogy a ’60-as évek szexuális forradalma elhozta a nagy felszabadulást, pedig még most is ezer tabu veszi körbe a szexualitást. A Vágyvirágzás teljes nyitottsággal, érzékenyen és értőn figyelve tár fel ezerféle női sorsot. De nem fülledt háremhangulatban, nem a félhomályban suttogva és nem szégyenek között szemlesütve lavírozva, hanem egy napfényes nappaliban, ahol valódi nők, meghitten, valódi megélésekről beszélgetnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Cserháti-Herold Janka
Termékenységtudat szakértő
hormonmentes.hu

Izgalmas olvasmány a szexualitásról, szülésről, életünk nem látható részeiről, szubjektív megtapasztalások, érzések fonalára fűzve. A megkérdezettek kendőzetlen őszinteséggel beszélnek vágyaikról, félelmeikről, elképzeléseikről és megéléseikről. Napjainkban élő nők, akik bármikor elmehetnek mellettünk az utcán ismeretlenül, miközben az interjúkat olvasva megjelenik egy láthatatlan szál köztünk, ami összeköt bennünket egy mély, ősi, női tudással, aminek érvényét és értékét nem befolyásolja sem a kor, sem a társadalmi meghatározottság. Tabukon és falakon átívelő rendhagyó olvasmány. Ajánlom mindazoknak, akiknek igényük van a szexuális erő őszinte újra gondolására, felfedezésére vagy egyszerűen kíváncsiak arra, hogy másnak mit jelent az intimitás megélése.

Bóni Tünde
független bába

Viszockij-könyvbemutató és irodalmi teázás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A rangos irodalomtörténeti műhely és fórum május 24-én Viszockij-estet tartott a világhírű színész, dalszerző, költő és előadóművész emlékének tiszteletére, aki idén lenne 80 éves. A felolvasóest a Marosi Lajos által fordított és válogatott kötet, a „Zavarni néha még fogok! – Viszockij 80” alapján villantotta fel az életmű főbb jellegzetességeit, társadalmi jelentőségét, irodalmi értékét.

A szervezők két dologtól tartottak, egészen 24-én délután 16:45-ig. A fordító attól, hogy szervezési erőfeszítései ellenére sem lesz 30 érdeklődő sem, ami a korábbi műfordítói bemutatkozásai után lélektani határnak számít nála, a múzeológus szervező pedig attól, hogy négyszázan is eljönnek, mint 10 éve az emlékezetes Viszockij-kiállítás megnyitójára. A „legismertebb közösségi oldal” visszajelzéseiből mindkét végletet ki lehetett olvasni. Marosi Lajos azt gondolta, túl sok a szék, Thuróczy Gergely pedig azt, hogy kevés a saláta és a pirog…

Végül is a beszélgetést, a magyarul elhangzó verseket és az oroszul vetített Viszockij-klipeket 90-en hallgatták-nézték meg, néhányan a szomszédos terem tartalékszékeiről. A pódiumasztalnál hárman foglaltak helyet: a PIM részéről moderátorként Thuróczy Gergely, beszélgetőtárs volt és verseket olvasott fel Bors Anikó könyvtáros, előadóművész, Marosi Lajos pedig másfél órán át próbálta visszafogni magát, hogy a műsor ne nyúljon túl hosszúra. A dalokon-verseken kívül szó esett a költemények kulturális hátteréről, a szovjet életmód furcsaságairól, a korabeli (40-50 éves) audiovizuális technika lehetőségeiről és korlátairól, de még a versfordítás mibenlétéről is.

A projektor Viszockijnak azon dalait vetítette, amelyek a fordító számára a legkedvesebbek. Véletlenül (?) mindegyik zenekari kísérettel hangzott el, kiegészítve Viszockij gitárjátékát. „Dal a barátról” – ez tette a szerzőt Szovjetunió-szerte ismertté, és ez volt Marosi első Viszockij-magyarítása, ezt csiszolgatta fordítóként legtovább, 13 évig a belső rímek miatt. „Ő odalett a csatában” – a videofelvétel különlegessége, hogy Viszockij hangját halljuk, de a látható szereplők jelelnek, mert süketnémák, ezáltal egy harmadik nyelv is szerepet kap. Ez bizonyos pillanatokban annyira nemzetközi, hogy se magyarul, se oroszul nem kell tudni a megértéséhez. Az „Itt összesimul remegőn a fenyő” kezdetű dal Viszockij feleségéhez szól. Múzsája, Marina Vlady, pár napja töltötte be kerek jubileumát, így a könyvbemutató ezzel előtte is tisztelgett. A „Hajók” című dal a költő egyik kedvenc szimbólumával utal a határt nem ismerő szabadságra, a távozás és visszatérés ciklikusságára, a világjárók kitartására és erejére az elemi erőkkel szemben. A klip elképesztő felvételeit már nemcsak a fordító, hanem a hajómérnök is mutatta közönségének…

A teremben álló 45 éves némafilm-vetítőgép (hangja szerint kávédaráló) szintén be kellett induljon, ha már a szervezők odakészítették. A Viszockij-korabeli Szovjetunióban ez jelentette (a tévé mellett) a házimozit. A legnépszerűbb rajzfilmsorozatot, a „Na Nyuszi, megállj csak!” címűt, 8 mm-es színes filmen is kiadták. A rendező terve szerint a Farkasnak Viszockij adta volna a hangját, de ezt a cenzúra megakadályozta, nehogy tovább növekedjen a színész népszerűsége. A rendező borsot tört a hatalom orra alá azzal, mivel a filmbe mégis beleszerkesztette Viszockij legismertebb zenei motívumát. De a fordítónak nem csak ez volt fontos. Már-már szeretettel guggolt múltszázadi vetítőgépe mellé, és lelkesen beszélt a tonkopler nevű hangosítókütyüről, amelynek hajdani létezését az est technikusa meg tudta erősíteni…

A szakmai részt érdekes szubjektív hozzászólások zárták le. Felszólalt Demeter Judit, aki az orosz Hamlet tolmácsa volt magyarországi vendégszereplése alatt. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója pedig arra emlékezett vissza, hogy 15 éves srácként az olimpiai Moszkvában tartózkodott Viszockij halálakor, és megérezte a helyzet feszültségét.

Végül az irodalmi teázás keretében a szamovár mellett jól fogyott az orosz hússaláta, a túrós pirog és a fordításkötet. Az utóbbiból nem is jutott mindenkinek. Amikor ez már nagyon kínos volt, a rendezők találtak még egy példányt a muzeális értékű vetítőgép alatt. De jó, hogy azzal támasztották fel az elejét!

A könyv megvásárolható a kiadó webshopjában és az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty tér 21-es pavilonjánál.

“Ahogy olvasni kezdtem, azonnal újra tizenhét éves lettem” – interjú a Katonaévek szerzőivel

Hogyan élhetett túl egy jegyesség a hatvanas évek derekán két évnyi katonáskodást, és válhatott fél évszázadnyi boldog házasság alapjává? Erről szól a Katonaévek 1965-1968 című kötet, amely egy ifjú pár katonaság alatti levelezésének megható gyűjteménye, és néhány hete jelent meg a Személyes Történelem Kiadó gondozásában. A szerzőpáros, az egykori jegyesek, Tóth György és Tóth Györgyné, Marika a velük készített interjúban őszintén vallanak a válogatás elkészítésével kapcsolatos érzéseikről, nehézségeikről. Egyebek mellett arról, hogyan jutott eszükbe nyilvánosságra hozni ezt a személyes írásgyűjteményt, milyen hatással volt rájuk és a házasságukra a régi levelek újraolvasása, min lepődtek meg a legjobban egykori önmagukkal kapcsolatban, és miért sajnálják, hogy nem beszéltek korábban az életükről a gyerekeiknek és unokáiknak.

A teljes interjú itt olvasható.

Beleolvasó – A kacatkuckó lakója

Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.


Első fejezet

A megérkezés

Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.

Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:

A mi pagonyunk dús és zöld,

Sudár fákat nevel e barna föld,

Örülj hát, ha kék az ég,

Ha puha fűben ér az éj,

Madárfütty vár…

Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.

– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!

Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.

Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.

Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.

– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.

Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.

Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.

– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.

Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.

–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.

A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:

– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.

Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.

„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.

Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.

Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.

Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.

„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.

Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.

Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.

Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.

„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”

Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.

Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.

A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.

Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.

„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”

Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.

“A nehéz történelmi időszakok próbára tehetik az ember önazonosság-tudatát” – interjú Dr. Mayer Jánossal

“Visszaemlékező családtörténeti művet akkor érdemes írni, ha annak a szűkebb rokonságon kívül mások számára is értelmezhető tanulsága van, vagy olyan eseményekről számolnak be benne, amelyek nem ismertek, vagy épp az ismert történetet gazdagítják személyes aspektusokkal.” Ekként vélekedik Dr. Mayer János az általa szerkesztett, az édesapja memoárját tartalmazó kötetről. A Személyes Történelem kiadónál nemrég megjelent “Én már választottam hazát…” Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások című könyv szerkesztője az interjúban arról is beszél, hogy milyen tanulságai lehetnek a mai olvasók számára édesapja 70-80 évvel ezelőtti emlékeinek, melyik felidézett családi történet érintette a legmélyebben, illetve a kötet megszerkesztése után mit csinálna másképp, ha a saját visszaemlékezéseit kellene megírni.

 

A teljes interjú itt olvasható.

Kritika – Vastapsfelelősök

A Moly.hu-t böngészve @Chris véleményére bukkantunk, ami a Könyyvkritikák blogról származik.  Ezúton is köszönjük. Néhány gondolat a bejegyzésből:


Lovász-Horváth Nikolett könyvébe egészen véletlenül futottam bele, azonban – mint színházrajongó ember – azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Igaz, eleinte kicsit féltem is tőle, hogy mennyire lesz bulvár az egész (erre utalt egy félmondat a kiadói fülszövegben), de szerencsére csalódtam: a Vastapsfelelősök egy olyan kötet, amelynek minden sorát élvezet olvasni.

(…)

Biztosan nem ez az első olyan mű a világtörténelemben, amely a színház kulisszáiról ír, de Magyarországon, a XXI. században mindenképpen hiánypótlónak mondható. Sajnos nem egyszer hallottam olyan kijelentéseket, hogy a színésznek könnyű, csak bemegy a színpadra, elmondja a szöveget, talán egy kicsit játszik is, majd kimegy, és végül learatja a babérokat. Vagy például, hogy a rendező annyit tesz, hogy a próbán elmondja, hogy ki mikor hol jön be, hova áll, majd hol megy ki. Nos, képzelhetjük, ha még ezekről a nyilvánvaló(nak vélt) munkáról így vélekednek páran, mi a helyzet a többiekkel, akik a háttérben munkálkodnak.

(…)

A kötetet ajánlom azoknak, akit kicsit is érdekel a színház világa, de az igazi rajongók vigyázzanak: a szerzőnő olyan átéléssel mutatja be ezeket a munkákat, hogy kedvünk lenne azonnal felmondani a munkahelyünkön, hogy elszegődjünk valamelyik teátrumhoz, mondhatni, bármilyen pozícióra.

“A mesék útjelzőink lehetnek, segíthetnek a jó irányba navigálni életünk vitorlását” – interjú Végh-Fodor Mónikával

Milyen önismereti utat mutatnak meg a mesék, kiknek jó a mesetréning és mire tanít a Piroska és a farkas története? Egyebek mellett ezekről is beszél Végh-Fodor Mónika, a Mesetréning szerzője.

A teljes interjú itt olvasható.

“A tetszés teljesen szubjektív dolog” – interjú a Vastapsfelelősök szerzőjével

Miért nem hagyja ott még a leggyengébb előadást sem, hány interjút kellett készíteni a kötet összeállításához, és mi lepte meg a színházi háttérszakmák közül a legjobban? Ezekről is mesél Könyv Gurunak Lovász-Horváth Nikolett, a Vastapsfelelősök – A kulisszák mesterei a színház titkairól című új könyv szerzője.

A teljes interjú itt olvasható.

Mesetréning a Kossuth Rádióban

Nemrég jelent meg Végh-Fodor Mónika Mesetréning című könyve, ami egy 31 napos önismereti program a mesék útján. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút, amelyben a könyv keletkezéséről, a mesékről, és a mesék hatásairól is beszélgettek. A könyvből elérhető részlet is, illetve a mesék olvashatóak a honlapon. 

A Kossuth Rádió arra is kíváncsi volt,   hogyan kapcsolódnak a mesék a kereszténységhez, milyen a felnőttek viszonya a mesékhez, és a könyvben szereplő gyakorlatokról is szó esett. Az interjú elérhető online.

A gyakorlatokhoz pedig nem árt egy üres befőttesüveg, papírlapok, színes tollak és ceruzák. Jó kikapcsolódást kívánunk!

Recenzió – Ez van

A Nimród vadászújság márciusi számában írt Vida Gusztáv Ez van című könyvéről:


Úgy írta meg második vadászkönyvét, hogy ez az elsőnek a második része. Két éve teljesen új hangot hozott a magyar vadászirodalom rengetegébe Vida Gusztáv (Volt egyszer egy Gencs, 2016, Ad Librum). Melankolikusan, filozofálva mörcögő középkorú bika szólalt meg ebben a nagy, álmos dzsungelben. Rendkívül egyéni és nagyon irodalmi hangon. Túl sok minden nyomta már a szívét, hosszú volt strófa, elsőre csak a felét adták ki, most aztán megjelent a másik fele is. De nem a resztli, hanem amazzal egyenértékű anyag. A két kötet együtt ad kerek képet a szerző vadásszá válásának és kezdeti éveinek titkairól.

Mert Vida mindig úgy ír, mintha titkot mesélne.

„Csatt! – ZZrrp! – sercen a zipzár – Dourr! – máskor meg: Duuhr! – Piiú…piíí…piiií – Rreccs, sssh!” Tele van ez a könyv hangutánzó szavakkal, vagy inkább effektekkel. Még a rövid és a hosszú magánhangzókat is sublerrel méri ki a szerző, annyira erős a benyomása, és olyan pontosan akar bennünket is kézen vezetni. Ki a ködös hajnalba, a frissen behavazott erdőbe, meglőtt disznó után a tüskés sűrűbe. Megvallom, képernyőn olvastam, s bizony gyakran hiányzott a papír sercegése, a nyomdafesték szaga, a képek közvetlensége, kezemben a kötet súlya. Persze, így is súlyos könyv.

A szereplők úgy lépnek a színre, mintha ezer éve jól ismernénk őket, holott most találkozunk velük először. De csak pár mondat, és máris testet-lelket ölt előttünk Tibi, Tomi, Dezső, Radó. Vagy Lajos, akinek „egészen biztosan szólni fog a puskája. Ösztönlény… de jól csinálja. Megérzi a vadat.” Ismét megcsodálhatjuk a szerző nyelvének kivételes atmoszférateremtő erejét. „Bársony az idő…folyik végig bennem.” Vagy „Gencs. Hideg reggel. Bennem várakozás.” Öreg vadászíró barátom, Sz. Nagy László mondása ötlik föl bennem (A Nimród Alapítvány kiadásában 1995-ben jelent meg kötete: Hol a Tisza erdőt nevel.) „úgy vág az a mondat, mint az ostor!”

Vida vadászpályafutásának kezdetében az az érdekes, hogy nem volt egy idősebb, nagy mestere. A gencsi csikócsapat együtt járta a környező erdőket, együtt ismert meg fűt, fát, bogarat, halat, vadat. Minden legelőt. Egyívású barátai hamarabb jutottak fegyverhez és lehetőséghez, de őt sose kezelték kezdőként, vagy alacsonyabb rangúként. Tibi azért mégis pár lépéssel előtte jár, ő irányítja kezdeti vadászlépteit. Guszti meg mindig fél lépéssel a föld fölött. A vadászat neki soha nem mindennapi dolog, hanem mindig a Teremtő ajándéka. Nem csak akkor misztikus ünnepnap, ha végre meglövi régóta áhított kosát, hanem már akkor is, ha csak kilép a kapun.

Megvan benne az a ritka képesség, hogy a vad szemszögéből szemlélje a dolgokat. De korántsem a feketeistvános Vuk módjára gondol a símabőrűre. „S tudja-e a vad? Hogy neki is indulni kell lassan. Hisz találkánk van.”

Vida Gusztáv első vadászkönyvének második része is hol lelket melengető, hol nyugtalanító, hol szívbemarkoló olvasmány. Nem csak magával, olvasójával szemben is határozott elvárásai vannak. A vadászat életének meghatározó alkotóeleme, személyiségének része.

„Jobb, ha csak belül van. Esetleg fotók. Talán jobb, ha csak az emlékezetben rögzül a történés. A képzelet nem hamisít.”

Érdekes könyv. S talán még érdekesebb: mi lesz tovább?

(Vida Gusztáv: Ez van, 2018.)

Márok Tamás (Nimród – vadászújság)