Könyveinkkel történt kategória bejegyzései

Kis karácsony, nagy karácsony

Ezúttal egy kis karácsonyi hangulattal jelentkezünk. Nemrég jelent meg Mester Györgyi legújabb könyve Kis karácsony, nagy karácsony címmel. Ebből hoztunk most részletet. 


KARÁCSONY AZ ERDŐN

„Elviszem a tejet Juliskának, meg a Bognárékhoz is beugrom vele, azután karácsonyozhatunk” – mondta az apja.

Neki azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Hiszen hogyan is kezdődhetne jól a karácsony, ha a fájós derekú apjának kell kihordania állandó vevőiknek a friss tejet, és még az utolsó pillanatban is dolgozna, amikor már minden családban a szentestére készülődnek. Az ötvenes éveit taposó apja ráadásul egy hete, a tűzifa aprításakor, megrándította a derekát. Örülni kell annak is, hogy nem dőlt ágynak. Még a végén rosszabbul lesz. Odavan az ünnep öröme, ha beteg van a háznál.

Majd ő. Majd elmegy ő a két kannával. Nem olyan nehezek azok, megbirkózik velük. Egy tizenkét éves gyereknek ez meg se kottyan. Jók még a rugók az ő lábában, egy óra alatt megjárja az oda-vissza három kilométernyi utat, ami tanyájukat a falutól elválasztja.

Apja kicsit ellenkezett, az anyja azonban nem bánta. Csupán a lelkére kötötte, igyekezzen haza, mert nagyon feketedik az ég, lehűlt a levegő is, talán mégiscsak fehér lesz a karácsonyuk.

A kabátját az ajtóban gombolta be, és a csizmában is igazgatni kellett a lábát, annyira sietve indult el otthonról. Jól kilépett, mégis, mire elérte a falu határát, szállingózni kezdett a hó.

A két családhoz beadta a kannákat, a kabátja alá bedugta az ajándékba kapott bejglit, és szaporázni kezdte a lépteit. Félúton járt, amikor kitört a hóvihar. Percek alatt fergeteggé vált, a nem sokkal előtte még csendesen szitáló hó. Süvített a szél, lökdöste, rángatta őt is, és a szakadó hóesésben már látni sem lehetett. Legalábbis, az utat nem, ami a tanyájukhoz vezetett. A kis erdő kezdeténél a jelzőfát sem találta meg, ahol le kellett volna térnie, mivel ott átvágva volt a legrövidebb az út a házuk felé.

Csak belehajolt a szélbe, és próbált előre haladni, de mintha valami folyton visszalökte volna. Egyre hidegebb lett, és már a lába is nagyon fázott a kis csizmában. Pedig az apja kapcáját tekerte rá, mégiscsak decembert írtak, várható volt, hogy bármelyik nap beköszönt az igazi tél.

Hát most itt volt. Váratlanul szakadt le az ég, és olyan intenzitással esett, hogy már lépni is alig tudott, az egyre vastagodó hótakaróban. Megállt, és váratlanul az erdő közepén találta magát. Hogy mikor tért le az útról, észre sem vette. Hogy is vehette volna, hiszen az orráig sem látott.

Kis idő múlva újra elindult, maga sem tudta, merre, csak hagyta, hogy vigye előre a lába. Vastag fatörzseket tapogatott ki maga körül. Az egyikben megkapaszkodva igyekezett kifújni magát. Még az is lehet, a kimerültségtől elbóbiskolt, és amikor újra körülnézett, már jóval sötétebb volt, leszállt a korai este. A tanácstalanságtól és kétségbeeséstől csak most jutott eszébe: otthon bizonyára nagyon aggódnak érte, és vajon milyen lesz nélküle a szentestéjük?!

[…]

„Az életeden csakis te, önmagad változtathatsz.”

Újabb recenziót kaptunk Nagy Judit “Üsd ki a pánikod!” című könyvéről. Köszönjük az értékelést a Lap lap után blognak.


„Az életeden csakis te, önmagad változtathatsz.”

Azt hiszem, ez lehetne ennek a vékonyka, ámde annál többet mondó könyvnek a kulcsmondata. Hiszen ez igaz, nemde? Amikor nyolcadikos koromban elgázoltak – tudniillik egy nyugdíjas sofőr kielőzte a zebra előtt megálló kocsit, ami éppen átengedett – és nálam is kialakult egyfajta szokásként a pánikroham, pár hónap után már nem bírtam elviselni azt a halálfélelmet, ami akkor tört rám, ha át kellett mennem egy zebrán, úgyhogy elhatároztam, hogy segítséggel, vagy anélkül, de igenis tenni fogok ez ellen.

„Ne feledd, az életben semmi sem oldódik meg attól, ha csak gondolkoznak rajta.”

Számomra az volt a könyv legnagyobb pozitívuma, hogy az írója is a saját élményein, tapasztalatain keresztül próbál segítő kezet nyújtani a hozzá hasonló személyeknek, és ennek a személyességnek, kinyílásnak köszönhetően egyáltalán nem csap át szakkönyvbe a munkája, amit ebbe az egész regénybe beletett.

A szemléltető ábrák, és a magánéletből vett példák adtak egy afféle nyugodt, mondhatni baráti beszélgetés élményével felérő hangulatot az oldalaknak, s olykor még meg is mosolyogtattak, ami külön öröm volt, a sulis hétköznapok közepette.

Igaz, akadnak benne olyan támpontok, amiket méltán tekinthet közhelynek az ember, de nekem erről az a véleményem, hogy alkalomadtán ezek a tanácsok sokkal többet tudnak segíteni, ha az illető rájön, tényleg mekkora igazság rejlik mögöttük.

„A mindennapok hőse te vagy!”

Összességében azt gondolom, hogy Juditnak sikerült egy olyan könyvet megalkotnia, ami nem csakis szakmai tényekkel segít a pánikbetegséggel együtt élőknek, hanem megmutatja nekik azt, hogy van remény, ahogyan van kiút is – csak tenni kell érte, hogy megtaláld, és ténylegesen kiüthesd a pánikodat, amire a cím – és Judittal együtt én is biztatlak.

Csillagozás: 4,5 / 5

Ajánlom… azoknak a pánikbetegséggel küzdő embereknek, akik még nem tudják, hogy bennük is egy hős lakozik.


A teljes bejegyzés itt olvasható.

„Egy orvos nem orvos! Olyan ez, mint a társkeresés. Sokszor melléfogsz, míg rátalálsz az igazira!”

Új cikk jelent meg az Érd Most hasábjain. Összefoglaló a “Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért?” című könyvről.


Ó. G. Marianna ugyanakkor nem akar megmondó ember lenni, nem tudja és nem is ígéri a receptet mindenki bajának gyógyíréhez: „Hidd el, örülnék, ha azt mondhatnám neked, hogy másnap, amikor felébredsz, minden rendben lesz. Újult erővel veted magad az előtted álló napba. Bambi-arcú őzikék futkosnak majd a szivárvány alatt az ablakod előtt. És csicseregnek a madárkák. De sajnos, ha ezt mondanám, hazudnék neked. Ami nem célom.” Egy dolog a célja. erőt adni, hogy ha az olvasó is a meddőséggel küzd, hát küzdjön tovább. Hogy ha az olvasót is leteperi a depresszió, hát álljon fel, és menjen tovább. Mert ő ott lesz, és segít neki felállni. Marianna csak ezt ígéri, rá számíthatnak, ő nem fogja feladni.

A teljes cikk itt olvasható.

Férfiműszak a Life.hu-n – Hogyan lesz egy férfi prosti?

A Life.hu újabb cikket közölt Domszky László Férfiműszak című könyvéről.


Ahogy korábban már beszámoltunk róla, riporterünk, Domszky László egy tényfeltáró riportkönyvet készített Férfiműszak címmel a magyar férfiprostituáltak luxus világáról. De hogy pontosan hogyan, miért lesz egy férfiből prostituált, aki férfiaknak árulja a testét, a könyv szerzője elárulta.

Ha nagyon röviden szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy természetesen a pénzért. Ha ezt picit bővebben fejteném ki, azt is mondhatnám, nagyon sok pénzért” – kezdte a Férfiműszak szerzője. Mint mondta, a könyvének megírása során számtalan prostituált történetét végighallgatta, hogy ki tudja választani a legérdekesebb eseteket, valamint azt, hogy ne legyen két egyforma sztori a srácok elbeszélésében. Így három meleg és egy heteró srácra esett a választás. Egyöntetűen mindenki a pénzt mint legfontosabb motivációt jelölte meg célnak, ugyanakkor a kezdet is nagyon hasonló volt.

A teljes cikk itt olvasható.

Kép forrása: Shutterstock

Részlet: A hallgatás mérge

Ezúttal Barbara Whest A hallgatás mérge című könyvéből hoztunk részletet.


Sophia még mindig az udvart figyelte az ablakból, kezében az üres bögrével. Alig szólt hozzám mióta mindent elmeséltem. Lehet, hogy haragszik a múltam miatt? Ugye nem?

Kétségbeesetten lépkedtem oda hozzá, hogy hátulról átkaroljam és örömmel érzékeltem, hogy kezét ráteszi az enyémre. Fejemet vállára hajtottam és beszívtam a kedvenc illatom.

– Haragszol?

– Nem. Miért haragudnék? – ráncolta össze a szemöldökét – Nem hibáztatlak azért, amit tettél azok után, amin keresztül mentél. – Sophia hüvelykujjával cirógatta a kézfejemet, ami annyira megnyugtatott, hogy képes lettem volna azonnal elaludni, akár egy zsiráf. Úgyis az Sophia kedvenc állata.

– Az egész életem olyan… elcseszett. – suttogtam neki, és meglepetésemre egy apró mosoly jelent meg az arcán.

– Elcseszett embereknek elcseszett élet jár, elcseszett barátnőkkel. Hogy nézne már ki, ha te lennél Amerika elnöke, oldaladon a First Ladyvel? – én is elkuncogtam magam a gondolattól, elképzelve magam nyakkendővel és öltönnyel, bakancsok és csizmák helyett lakkcipők és semmi káromkodás… Ez inkább Evans szerepe lenne, nem az enyém.

– Én hoznám meg a törvényeket. Betiltathatnám az egész hülyeséget, amiben most élünk, és legálisan tarthatnálak a karjaim között. Nem kéne rettegnem attól, hogy elveszíthetlek bármelyik pillanatban, és olyan életet adhatnék neked, amilyet megérdemelsz. Te lennél az a First Lady, aki mellettem áll.

– Nekem nem olyan élet kell, amit megérdemlek, hanem olyan, amilyet akarok. És jelenleg tökéletesnek érzem az életem úgy, ahogy van. – Leszámítva a szüleink azon felére, akiket letagadunk…

– Na igen… – imádtam Sophia csilingelő nevetését, azonban a mostani inkább erőltetett volt, ami nagyon megrémisztett. – Leszámítva őket. – tette hozzá.

Némán néztük a havas tájat, hihetetlen, hogy nemsokára itt az új év. Ujjaink egybefonódtak, légzésünk összhangban működött, így egyszerre emelkedett és süllyedt a mellkasunk. Annyira összeillettünk, mint a tűz és a víz, kettőnk összerakásával pára alakult ki, szinte égtünk a forróságban…

– Láttam ma őt. Asht. – mondta ki végre igazi baját egy perc némaság után. Az izmaim megfeszültek, elrontva az idilli képet az elmémben. – Az udvaron állt, kezében két képpel, amin csókolózunk. Ha akart volna, már rég beköpött volna minket a világnak. Szerintem Samanthának dolgozik, bosszút esküdött az utcai incidens miatt. – igaza volt. Azt mondta nekem, hogy ezt még megbánom, de ezt a célját már rég elérhette volna máshogy is, hacsak nem Samantha kémjeként tevékenykedik. Mire vár? Arra, hogy még jobban szenvedjek, mikor elveszi tőlem? Hogy még jobban beleszeressek?

– Meg fogjuk oldani – nyugtattam szerelmemet, azonban a mély sóhaja engem nem nyugtatott meg úgy, ahogy azt szerettem volna.

– Erre nincs megoldás.

– Ha te nem bízol abban, hogy ez sikerülhet közöttünk, akkor nem tudom, kicsoda fog. Én már rég elvesztettem a hitemet. Egy dologban viszont biztos vagyok.

– És mi lenne az?

– Még ha nem is hiszek a papnak, aki prédikál, akkor is templomba járok, hogy meggyónjam a bűneimet. Még ha nem is hiszek abban, hogy Adam kibírja négy órán át kaja nélkül, akkor is fogadok rá minden alkalommal. És ha nem is hiszek abban, hogy élve kijutunk ebből, akkor is folytatni fogom ezt az utat. Ebben egészen biztos lehetsz. – éreztem, ahogy Sophia válla megemelkedik, majd egy sóhajjal és mosollyal leereszti azt.

– Őrült vagy.

– Vagy csak szerelmes. És mielőtt beszólsz, nem, Adambe és a papba nem vagyok, de valamiért bízom bennük. Benned is bízom, és tudom, hogy együtt összehozzuk valahogy. Érted képes lennék feláldozni magamat, remélem tudod. – Sophia beszélgetésünk során most először fordult felém, szemei az ajkaimat nézték, amibe önkéntelenül is beleharaptam. Akartam őt, rohadtul kívántam a száját, a testét, a szerelmét. Mindent, amit képes volt nekem adni.

Talán ő is érezte a tesztoszteron-szintem növekedését, mert követve a mozdulatomat az ő ajka is elszenvedte a fogai által kiváltott enyhe bizsergést. Én akartam harapni a szája szélét! Ugh, de még mennyire akartam!

– Sophia…

– Hm?

– Begerjedtem. – nevetésre számítottam, azonban majd szétfeszültem, amikor közelebb hajolt és a számba suttogta a szavait: Én is.

 

Igen! Itt és most!

A Hajdú Online az esküvőszervezés nehézségeiről írt, ahol többek között Mikos Ákost is kérdezték. A ceremóniamester könyve az Esküvő Tour nyáron jelent meg kiadónknál.


Fotós és zenész: e kettő megfelelő kiválasztására nem szabad sajnálni a pénzt, az időt. Mikos Ákos tanácsát azzal támasztja alá, hogy egy esküvő résztvevőiben néhány hónap vagy év távlatából a hangulat marad meg leginkább; a képek pedig időskori önmagunkon túl az utánunk jövőknek is sokat jelentenek majd. Mikos Ákos lassan hat éve ceremóniamester, tapasztalatait nemrégiben kötetbe is foglalta. A már jelzett találkozón az egyházi esküvő szimbólumait kibontva mutatta meg, hogy az egyházi szertartások, a lelkészi felkészítés miért fontos út a házasság felé. […] A ceremóniamester szerint a leglényegesebb, hogy miként éljük meg az esküvőnket. Mert a lényeg a költségeken, a szervezési nehézségeken, a vendégek vélt vágyainak kielégítésén túl mégis csak az, hogy jó élmény legyen a nagy nap és az odavezető út is.


Olvasson bele a könyvbe itt.

A teljes cikk itt olvasható.

Olvasnivaló: Vízvonal

Ha szerette Coelho-t, ezt is szeretni fogja. A napokban jelent meg a Könyv Guru gondozásában Sajter Gizella Vízvonal című regénye, amiben érdekes kérdésekre keresi a választ:

Vajon van-e jelentősége álmainknak? Léteznek-e az ott megjelenő emberek? Ha igen, mi az ő történetük? 


3. fejezet:

A lábaim teljesen elzsibbadtak. Meleg, nagyon sós könnyeim patakja már jéghideg ajkaim marta. A hullámok egyre hangosabbak, a szél egyre hűvösebb lett. Kitört belőlem a zokogás. Még nem tudtam, nem mertem kinyitni a szemem. Inkább tenyerembe rejtettem arcom és csak úgy ömlött valami ismerős, mégis megmagyarázhatatlan fájdalom.
– Elnézést hölgyem – hangzott fel egy idegen hang mellettem.
– Jól van?
Egy pillanatra úgy érzetem magam, mintha ott, abban a pillanatban születtem volna. Még semmit nem tudtam, de még voltak emlékeim. Az egyetlen megoldás tehát az volt, hogy visszamegyek oda, ahol utoljára tudtam valamit. Próbáltam emlékezni, kapaszkodni, de egyre nehezebb volt. Emlékezetem foltokban kopni kezdett és már kilőtt nyílvesszőként repültem, sötétben, háttal. A végtelenül tágas térben színes, de fakuló képeken és jeleneteken suhantam át. Hangfoszlányok és dallamok csillantak meg, majd egyre hangosabb lett a szél.
Mire kinyitottam a szemem, már éberré fagytam.
Egy idős pár állt mellettem a homokban. Aggódó tekintetük melegséget, de egyben gyanakvást sugárzott.
– Biztos, hogy jól van? – kérdezte az idős hölgy. – Szüksége van segítségre?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok. Emlékek… – dadogtam. Hirtelen csak ez jutott eszembe.
– Áááh, értem – mosolygott megértően. – Akkor messziről jött vissza… vagy hosszú idő után. Érezze jól magát! Ezt a helyet nem lehet elfelejteni, igaz?
Majd kézen fogva, óvatosan lépkedve a homokban elsétáltak.
– Milyen kedves – gondoltam – de félreértette a helyzetet. Hogy felejthettem volna el? Két hete költöztem ide. A csomagjaim még meg sem érkeztek. Hm… miféle emlékek?! Hogy is jutott eszembe ilyesmi?!
Lassan feltápászkodtam az immár hideg homokból. Elpakoltam a könyvet, amit ezúttal fölöslegesen hoztam magammal és leráztam a lábaimra tapadt fehér homok nagy részét. Kimerülten indultam hazafelé a frangipáni illatú naplementében.
Alvás helyett a korábban látott jelenet pergett le újra meg újra
csukott szemeim képernyőjén.
Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy az új környezet okozta felkavarodottság ajándékozott meg e meglepő élménnyel.
Úgy éreztem, mintha éppen egy másik korból rohantam volna ide. Még frissen fájt a csalódás és nem engedte, hogy az alvásba meneküljek előle.

Végül az ellentétes erők kiegyeztek  egyfajta félig éber, félig alvó állapotban.
Mennyivel élesebb és érthetőbb minden a félálom vetítővásznán! Többet látni lehunyt szemmel, akarat nélkül, mint tágra nyílt szemekkel erőlködve a ragyogó napfényben.

Talán, ha kevésbé erőlködnék, nappal is többet látnék.
A teljes részlet itt olvasható.

Hogy tetszik a borító? Nagyon szexi és kifejező – recenzió a Férfiműszakról

Új recenziót kaptunk Domszky László “Férfiműszak” című könyvéről. Ezúttal a Sorok között könyves blog olvasta a könyvet.


Értékelés: 8/10

Jó volt ez a riportkönyv, nagyon olvastatta magát. Egy nap alatt végeztem vele, igaz, csak 160 oldalas. Informatívnak éreztem, sok mindent átadott, megmutatott egy idegen világot, és olyan emberek érzelmeiről és érzéseiről olvastam, akik amúgy maguktól nem mesélnék el, hogy mi rejlik a szex, a pénz és a drogok mögött.

Hogy tetszik a borító? Nagyon szexi és kifejező.

Kinek ajánlom elolvasásra? Kíváncsiaknak. Mert ez egy olyan világ, amit a többség hajlamos elítélni, de úgy hiszem, sosem árt benézni valaminek a kulisszái mögé. Prűdek viszont kerüljék a könyvet, ez most nem nekik szól.

A teljes értékelés itt olvasható.

Interjú Ó. G. Mariannával

Az Érd Most interjút készített Ódorné Gaál Mariannával a Hogyan éljük túl a küzdelmet a terhességért? című könyve kapcsán.


“Miért írta a könyvet?

Több okból kezdtem neki. Első sorban önzésből. A férjem javaslata volt, hogy terápiás célzattal írjam ki magamból a kellemetlen élményeket. De valahogy nem ment a napló-szerű leírás. A férjemnek szántam első sorban a soraimat, hogy megértse, mi zajlik bennem, miközben harcolok egy közös családért. Aztán, mikor láttam, hogy hogyan reagál, sőt, néha még mulattatja is az írásom, megfogalmazódott bennem, hogy másoknak is biztosan tetszene. De önmagában ez nem volt elég. Hiszen, kit érdekelne, hogy én, egyes szám első személyben mit teszek. Az viszont érdekes lehet, hogy hogyan, milyen eszközökkel teszem mindezt. Gyakorlatilag, ezen a ponton született meg maga a könyv: adott egy élethelyzet és adott egyféle megoldási útvonal. Nekem bevált a terápia. Másnak miért ne válna be?

Hogy tudná összefoglalni azoknak, akik még nem olvasták, miről szól a könyv?

A könyv a családalapítás nehézségeiről szól. Arról, hogy hogyan születik a döntés arról, hogy babát szeretnénk, mi mindent kell megtennünk ezért, és mi történik akkor, ha nem egyenes az út a sikerhez. Hogyan viseljük el a nehézségeket? Anélkül, hogy beleőrülnénk.”

A teljes cikk itt olvasható.

 

Kép forrása: erdmost.hu

Könyvajánló – Szobortánc

Még csak egy pár hetes Barczikay Lilla Szobortánc című könyve. Ennek örömére most ebből hoztunk részletet:


14. fejezet

Lynn remegő ujjait bámulta.

Az ápolónő holtan feküdt a padlón. Nem kellett volna elöl hagynia az ollót. Nem kellett volna közel jönnie. Nem tehetett róla, a gépek fülsértő visítása és az öntudatlan beteg meggyőző oknak tűntek a bilincsek eltávolításához.

Nem vette észre, hogy Lynn kiügyeskedte magából a csöveket. Azt sem láthatta, hogy a lány nagyon is ébren van. Hogy a bilincs nélkül épp eléri az ollót.

Az ápolónő nem tudhatta, hogy a lány ölni akar.

Lynn pedig nem tudta, hol marad az izgalom, a mámor, az élvezet. Nem érzett semmit, de az a semmi vadul rázta a kezét, fájdalmasan dobogtatta a szívét.

A lánynak eszébe jutottak a gyógyszerek. Már nem érdekelte a fájdalom, ami nélkülük várt rá. Érezni akart.

Ki kellett jutnia innen.

A teljes részlet itt olvasható.