Könyveinkkel történt kategória bejegyzései

Könyvajánló – Kuti Veronika: Vágyvirágzás

Két rövid könyvajánlót hoztunk Kuti Veronika: Vágyvirágzás című könyvéről.


A női test és a női szexualitás a történelem során sokáig valami megismerhetetlen misztériumként jelent meg, már ha egyáltalán érdekelt bárkit is. Azt hihetnénk, hogy a ’60-as évek szexuális forradalma elhozta a nagy felszabadulást, pedig még most is ezer tabu veszi körbe a szexualitást. A Vágyvirágzás teljes nyitottsággal, érzékenyen és értőn figyelve tár fel ezerféle női sorsot. De nem fülledt háremhangulatban, nem a félhomályban suttogva és nem szégyenek között szemlesütve lavírozva, hanem egy napfényes nappaliban, ahol valódi nők, meghitten, valódi megélésekről beszélgetnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Cserháti-Herold Janka
Termékenységtudat szakértő
hormonmentes.hu

Izgalmas olvasmány a szexualitásról, szülésről, életünk nem látható részeiről, szubjektív megtapasztalások, érzések fonalára fűzve. A megkérdezettek kendőzetlen őszinteséggel beszélnek vágyaikról, félelmeikről, elképzeléseikről és megéléseikről. Napjainkban élő nők, akik bármikor elmehetnek mellettünk az utcán ismeretlenül, miközben az interjúkat olvasva megjelenik egy láthatatlan szál köztünk, ami összeköt bennünket egy mély, ősi, női tudással, aminek érvényét és értékét nem befolyásolja sem a kor, sem a társadalmi meghatározottság. Tabukon és falakon átívelő rendhagyó olvasmány. Ajánlom mindazoknak, akiknek igényük van a szexuális erő őszinte újra gondolására, felfedezésére vagy egyszerűen kíváncsiak arra, hogy másnak mit jelent az intimitás megélése.

Bóni Tünde
független bába

Viszockij-könyvbemutató és irodalmi teázás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A rangos irodalomtörténeti műhely és fórum május 24-én Viszockij-estet tartott a világhírű színész, dalszerző, költő és előadóművész emlékének tiszteletére, aki idén lenne 80 éves. A felolvasóest a Marosi Lajos által fordított és válogatott kötet, a „Zavarni néha még fogok! – Viszockij 80” alapján villantotta fel az életmű főbb jellegzetességeit, társadalmi jelentőségét, irodalmi értékét.

A szervezők két dologtól tartottak, egészen 24-én délután 16:45-ig. A fordító attól, hogy szervezési erőfeszítései ellenére sem lesz 30 érdeklődő sem, ami a korábbi műfordítói bemutatkozásai után lélektani határnak számít nála, a múzeológus szervező pedig attól, hogy négyszázan is eljönnek, mint 10 éve az emlékezetes Viszockij-kiállítás megnyitójára. A „legismertebb közösségi oldal” visszajelzéseiből mindkét végletet ki lehetett olvasni. Marosi Lajos azt gondolta, túl sok a szék, Thuróczy Gergely pedig azt, hogy kevés a saláta és a pirog…

Végül is a beszélgetést, a magyarul elhangzó verseket és az oroszul vetített Viszockij-klipeket 90-en hallgatták-nézték meg, néhányan a szomszédos terem tartalékszékeiről. A pódiumasztalnál hárman foglaltak helyet: a PIM részéről moderátorként Thuróczy Gergely, beszélgetőtárs volt és verseket olvasott fel Bors Anikó könyvtáros, előadóművész, Marosi Lajos pedig másfél órán át próbálta visszafogni magát, hogy a műsor ne nyúljon túl hosszúra. A dalokon-verseken kívül szó esett a költemények kulturális hátteréről, a szovjet életmód furcsaságairól, a korabeli (40-50 éves) audiovizuális technika lehetőségeiről és korlátairól, de még a versfordítás mibenlétéről is.

A projektor Viszockijnak azon dalait vetítette, amelyek a fordító számára a legkedvesebbek. Véletlenül (?) mindegyik zenekari kísérettel hangzott el, kiegészítve Viszockij gitárjátékát. „Dal a barátról” – ez tette a szerzőt Szovjetunió-szerte ismertté, és ez volt Marosi első Viszockij-magyarítása, ezt csiszolgatta fordítóként legtovább, 13 évig a belső rímek miatt. „Ő odalett a csatában” – a videofelvétel különlegessége, hogy Viszockij hangját halljuk, de a látható szereplők jelelnek, mert süketnémák, ezáltal egy harmadik nyelv is szerepet kap. Ez bizonyos pillanatokban annyira nemzetközi, hogy se magyarul, se oroszul nem kell tudni a megértéséhez. Az „Itt összesimul remegőn a fenyő” kezdetű dal Viszockij feleségéhez szól. Múzsája, Marina Vlady, pár napja töltötte be kerek jubileumát, így a könyvbemutató ezzel előtte is tisztelgett. A „Hajók” című dal a költő egyik kedvenc szimbólumával utal a határt nem ismerő szabadságra, a távozás és visszatérés ciklikusságára, a világjárók kitartására és erejére az elemi erőkkel szemben. A klip elképesztő felvételeit már nemcsak a fordító, hanem a hajómérnök is mutatta közönségének…

A teremben álló 45 éves némafilm-vetítőgép (hangja szerint kávédaráló) szintén be kellett induljon, ha már a szervezők odakészítették. A Viszockij-korabeli Szovjetunióban ez jelentette (a tévé mellett) a házimozit. A legnépszerűbb rajzfilmsorozatot, a „Na Nyuszi, megállj csak!” címűt, 8 mm-es színes filmen is kiadták. A rendező terve szerint a Farkasnak Viszockij adta volna a hangját, de ezt a cenzúra megakadályozta, nehogy tovább növekedjen a színész népszerűsége. A rendező borsot tört a hatalom orra alá azzal, mivel a filmbe mégis beleszerkesztette Viszockij legismertebb zenei motívumát. De a fordítónak nem csak ez volt fontos. Már-már szeretettel guggolt múltszázadi vetítőgépe mellé, és lelkesen beszélt a tonkopler nevű hangosítókütyüről, amelynek hajdani létezését az est technikusa meg tudta erősíteni…

A szakmai részt érdekes szubjektív hozzászólások zárták le. Felszólalt Demeter Judit, aki az orosz Hamlet tolmácsa volt magyarországi vendégszereplése alatt. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója pedig arra emlékezett vissza, hogy 15 éves srácként az olimpiai Moszkvában tartózkodott Viszockij halálakor, és megérezte a helyzet feszültségét.

Végül az irodalmi teázás keretében a szamovár mellett jól fogyott az orosz hússaláta, a túrós pirog és a fordításkötet. Az utóbbiból nem is jutott mindenkinek. Amikor ez már nagyon kínos volt, a rendezők találtak még egy példányt a muzeális értékű vetítőgép alatt. De jó, hogy azzal támasztották fel az elejét!

A könyv megvásárolható a kiadó webshopjában és az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty tér 21-es pavilonjánál.

Beleolvasó – A kacatkuckó lakója

Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.


Első fejezet

A megérkezés

Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.

Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:

A mi pagonyunk dús és zöld,

Sudár fákat nevel e barna föld,

Örülj hát, ha kék az ég,

Ha puha fűben ér az éj,

Madárfütty vár…

Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.

– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!

Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.

Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.

Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.

– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.

Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.

Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.

– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.

Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.

–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.

A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:

– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.

Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.

„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.

Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.

Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.

Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.

„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.

Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.

Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.

Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.

„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”

Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.

Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.

A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.

Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.

„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”

Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.

Kritika – Vastapsfelelősök

A Moly.hu-t böngészve @Chris véleményére bukkantunk, ami a Könyyvkritikák blogról származik.  Ezúton is köszönjük. Néhány gondolat a bejegyzésből:


Lovász-Horváth Nikolett könyvébe egészen véletlenül futottam bele, azonban – mint színházrajongó ember – azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Igaz, eleinte kicsit féltem is tőle, hogy mennyire lesz bulvár az egész (erre utalt egy félmondat a kiadói fülszövegben), de szerencsére csalódtam: a Vastapsfelelősök egy olyan kötet, amelynek minden sorát élvezet olvasni.

(…)

Biztosan nem ez az első olyan mű a világtörténelemben, amely a színház kulisszáiról ír, de Magyarországon, a XXI. században mindenképpen hiánypótlónak mondható. Sajnos nem egyszer hallottam olyan kijelentéseket, hogy a színésznek könnyű, csak bemegy a színpadra, elmondja a szöveget, talán egy kicsit játszik is, majd kimegy, és végül learatja a babérokat. Vagy például, hogy a rendező annyit tesz, hogy a próbán elmondja, hogy ki mikor hol jön be, hova áll, majd hol megy ki. Nos, képzelhetjük, ha még ezekről a nyilvánvaló(nak vélt) munkáról így vélekednek páran, mi a helyzet a többiekkel, akik a háttérben munkálkodnak.

(…)

A kötetet ajánlom azoknak, akit kicsit is érdekel a színház világa, de az igazi rajongók vigyázzanak: a szerzőnő olyan átéléssel mutatja be ezeket a munkákat, hogy kedvünk lenne azonnal felmondani a munkahelyünkön, hogy elszegődjünk valamelyik teátrumhoz, mondhatni, bármilyen pozícióra.

Mesetréning a Kossuth Rádióban

Nemrég jelent meg Végh-Fodor Mónika Mesetréning című könyve, ami egy 31 napos önismereti program a mesék útján. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút, amelyben a könyv keletkezéséről, a mesékről, és a mesék hatásairól is beszélgettek. A könyvből elérhető részlet is, illetve a mesék olvashatóak a honlapon. 

A Kossuth Rádió arra is kíváncsi volt,   hogyan kapcsolódnak a mesék a kereszténységhez, milyen a felnőttek viszonya a mesékhez, és a könyvben szereplő gyakorlatokról is szó esett. Az interjú elérhető online.

A gyakorlatokhoz pedig nem árt egy üres befőttesüveg, papírlapok, színes tollak és ceruzák. Jó kikapcsolódást kívánunk!

Recenzió – Ez van

A Nimród vadászújság márciusi számában írt Vida Gusztáv Ez van című könyvéről:


Úgy írta meg második vadászkönyvét, hogy ez az elsőnek a második része. Két éve teljesen új hangot hozott a magyar vadászirodalom rengetegébe Vida Gusztáv (Volt egyszer egy Gencs, 2016, Ad Librum). Melankolikusan, filozofálva mörcögő középkorú bika szólalt meg ebben a nagy, álmos dzsungelben. Rendkívül egyéni és nagyon irodalmi hangon. Túl sok minden nyomta már a szívét, hosszú volt strófa, elsőre csak a felét adták ki, most aztán megjelent a másik fele is. De nem a resztli, hanem amazzal egyenértékű anyag. A két kötet együtt ad kerek képet a szerző vadásszá válásának és kezdeti éveinek titkairól.

Mert Vida mindig úgy ír, mintha titkot mesélne.

„Csatt! – ZZrrp! – sercen a zipzár – Dourr! – máskor meg: Duuhr! – Piiú…piíí…piiií – Rreccs, sssh!” Tele van ez a könyv hangutánzó szavakkal, vagy inkább effektekkel. Még a rövid és a hosszú magánhangzókat is sublerrel méri ki a szerző, annyira erős a benyomása, és olyan pontosan akar bennünket is kézen vezetni. Ki a ködös hajnalba, a frissen behavazott erdőbe, meglőtt disznó után a tüskés sűrűbe. Megvallom, képernyőn olvastam, s bizony gyakran hiányzott a papír sercegése, a nyomdafesték szaga, a képek közvetlensége, kezemben a kötet súlya. Persze, így is súlyos könyv.

A szereplők úgy lépnek a színre, mintha ezer éve jól ismernénk őket, holott most találkozunk velük először. De csak pár mondat, és máris testet-lelket ölt előttünk Tibi, Tomi, Dezső, Radó. Vagy Lajos, akinek „egészen biztosan szólni fog a puskája. Ösztönlény… de jól csinálja. Megérzi a vadat.” Ismét megcsodálhatjuk a szerző nyelvének kivételes atmoszférateremtő erejét. „Bársony az idő…folyik végig bennem.” Vagy „Gencs. Hideg reggel. Bennem várakozás.” Öreg vadászíró barátom, Sz. Nagy László mondása ötlik föl bennem (A Nimród Alapítvány kiadásában 1995-ben jelent meg kötete: Hol a Tisza erdőt nevel.) „úgy vág az a mondat, mint az ostor!”

Vida vadászpályafutásának kezdetében az az érdekes, hogy nem volt egy idősebb, nagy mestere. A gencsi csikócsapat együtt járta a környező erdőket, együtt ismert meg fűt, fát, bogarat, halat, vadat. Minden legelőt. Egyívású barátai hamarabb jutottak fegyverhez és lehetőséghez, de őt sose kezelték kezdőként, vagy alacsonyabb rangúként. Tibi azért mégis pár lépéssel előtte jár, ő irányítja kezdeti vadászlépteit. Guszti meg mindig fél lépéssel a föld fölött. A vadászat neki soha nem mindennapi dolog, hanem mindig a Teremtő ajándéka. Nem csak akkor misztikus ünnepnap, ha végre meglövi régóta áhított kosát, hanem már akkor is, ha csak kilép a kapun.

Megvan benne az a ritka képesség, hogy a vad szemszögéből szemlélje a dolgokat. De korántsem a feketeistvános Vuk módjára gondol a símabőrűre. „S tudja-e a vad? Hogy neki is indulni kell lassan. Hisz találkánk van.”

Vida Gusztáv első vadászkönyvének második része is hol lelket melengető, hol nyugtalanító, hol szívbemarkoló olvasmány. Nem csak magával, olvasójával szemben is határozott elvárásai vannak. A vadászat életének meghatározó alkotóeleme, személyiségének része.

„Jobb, ha csak belül van. Esetleg fotók. Talán jobb, ha csak az emlékezetben rögzül a történés. A képzelet nem hamisít.”

Érdekes könyv. S talán még érdekesebb: mi lesz tovább?

(Vida Gusztáv: Ez van, 2018.)

Márok Tamás (Nimród – vadászújság)

Beleolvasó – Ez van

Vida Gusztáv  Ez van című könyvéből hoztunk részletet. 


A „Mester”. (részlet)

… Másnap, a Tibi kocsmában futok össze Lajossal. – Mondta a bátyád? – kérdem. – Mit, te!? – Nem? Hát, akkor ezt elmesélem. Mit iszol? Na, szóval… Ott ülünk már órák óta, mindenütt a népek, sehun semmi, dögunalom S akkor, hogy menjek sörért, megyek is. Lenézek, hát látom ám, csez’ meg, pokoli nagy hal a szélen. Megyek be érte a vízbe. Anyám mekkora! Dobom ki, vergődik, csak úgy hupog a föld. – Mester! Mester! -innejd is, onnajd is… A népek meg csak tördelik össze sorra botjaikat, szórják bele a vízbe, pakolnak össze. Kiabálnak, lázadnak.,. Ez már sok nekik! Egész nap hiába ücsörögnek, ez meg puszta kézzel fogdozza. Aztán fogtam nekik még egyet. Ugyanígy. A másodiknál a maradék is feladja, ahány bot, az már mind törött, ott himbálódzik a hullámokon. – Mester, mester!… Még, még! Lássuk a csodát! – Ha meg megyek valahá, hát bravózás, taps. – Bravó, Bravoóó! – Ránézek a vízre… Elnémulnak – Hallga! Csönd!… Csit- csitt! Figyelj. A mester lát valamit! – S így tovább.

Hát ezt nem kellett volna.

Lajos majd megfullad, úgy nevet. – Hogy, tördelik össze…! he-he – szeme csillog, élvezi nagyon – a botokat! Meg, hogy mennek haza. Hej, de ott lettem volna. Mester… mester…!

Szinte látjuk mindketten ott ringani az elhagyott, elárvult botokat a tófelszínen. Meg az elképedt, dühösen csomagoló embereket, ahogy mennek haza.

Ahogy szóhoz jut, még mindig fel-felröhögve áll elő, hogy – Te, akkor ha megengeded, egy ideig Mesternek szólítlak… – S a hülyéje, tényleg. De hálisten, idővel aztán elhagyta.

[…]

“Meg voltam róla győződve, hogy pánikbeteg vagyok”

A pánikbetegség nem is olyan ritka jelenség. Szinte mindenki tapasztalta már saját magán, vagy a környezetében valakin. Aztán van olyan is, mikor találunk egy könyvet, vagy egy ismerőst, és megnyugodhatunk, ez mégsem az, amire gondoltunk.

Köszönjük az értékelést Nagy Judit: Üsd ki a pánikod! című könyvéről az Anya olvas blognak.

“Ekkor talált rám a könyv, és jelnek vettem, így gyorsan el is olvastam. Hogy mit találtam benne? Először is rávilágított, hogy nem vagyok pánikbeteg, hurrá! Úgyhogy köszönöm Nagy Juditnak, hogy felvilágosított, mert lehet életem további részét abban a tudatban kellett volna leélnem, hogy pánikos vagyok.”

A teljes bejegyzés itt olvasható.

Könyvértékelés: Férfiműszak

Úgy tűnik, Domszky László Férfiműszak című könyve megosztotta a közönséget. Kaptunk pozitív és negatív kritikát egyaránt. A média számos fórumon készített interjút a szerzővel, mutatta be a könyvet. Ezúttal arra is kíváncsiak voltunk, mit szól a meleg közönség. Köszönjük az értékelést Szilviónak, az Egy meleg srác olvas blog szerzőjének.

A teljes értékelés itt olvasható.

Annyira, de annyira olvastam volna még tovább

A My Relationship with Books blog írt Barczikay Lilla Szobortánc című regényéről.


Azt eddig is tudtam, hogy fiatal kora ellenére mennyire tehetséges Barczikay Lilla, de csak most a Szobortánc kapcsán döbbentem rá arra, hogy nemcsak több száz oldalon keresztül tud maradandót alkotni, hanem akár 160 oldalon át is. Hihetetlen, hogy mennyire rövid ez a kötet, mégis annyi minden történik benne, tömör, nincsenek benne holtvágányok és a kellő helyeken kezd izgalmas, furcsa vagy éppen szokatlan lenni. Annyi biztos, hogy nem egy szokványos könyvet foghatunk a kezünkbe.

Eddig nem igazán értettem a borítót, kicsit félelmetes is, de ahogy ledaráltam az oldalakat minden megvilágosodott és értelmet nyert. Kevesen tudják, de ha Lilla elkezd írni, akkor ott kő kövön nem marad szárazon. Nagyon jól ért ahhoz, hogy odaláncolja az oldalakhoz az olvasót és ne engedje el. Igaz, hogy merőben eltér az eddigi írásaitól, mégis annyira lillás. Az egyik specifikuma, hogy nagyon erős karakterekkel dolgozik. Enélkül nem is lenne igazán teljes az élmény, hiszen mindegy, hogy negatív vagy éppen pozitív hősökkel nézünk szembe az biztos, hogy erős személyiségekkel rendelkeznek, de itt még szóba jön a belső vívódás is és egy olyan oldalát mutatja meg az írónő, ahol nem riad vissza a sötétségtől, a megborzongatástól vagy éppen a vérontástól. Alapvetően két lány története lapul meg a sorok között. Ezek párhuzamosan futnak, mégis egy ponton, ahol összefutnak válnak igazán feledhetetlenné, s stílszerűen itt is ér véget a kötet, amikor már igazán beindulna a cselekmény, hiszen javarészt az okokat és a különleges események előtti magyarázatot mutatja be a Szobortánc. Amolyan alapként szolgál a továbbiakra nézve, mivel biztos vagyok benne, hogy nem ér véget ezzel az egy kötettel, amiatt is nem, mivel nincs lezárva, függővéges és még szívesen olvastam volna tovább, hogy jobban megismerjem a karaktereket és a kialakuló helyzetet.
A cselekmény már az elejétől kezdve misztikus, hátborzongató, s ez nem is lehetne másképp, mivelhogy a két főkarakter sem mindennapi jelenség. Adott két különleges lány, akik olyanokra képesek, amikre sokan nem, legalábbis Temi esetében. Eleve a helyzete, amibe belerakta Lilla nagyon érdekes, és ha hiszitek, ha nem de néha igenis érdemes kitágítani a spektrumunkat és olyan elsőre a komfortzónán kívüli kötetnek is esélyt adni, mint a Szobortánc. A cím is jól kivitelezi azt, amire maga a kötet épül. Gondolom sokan elgondolkoztatok már azon, hogy mi lenne, ha a szobrok életre kelnének. Lilla is ezt tette és egy olyan keretet adott ennek a vágyott jelenségnek, ami tökéletes regényalapnak bizonyult.
Kép forrása: http://myrelationshipwithbooks.blogspot.hu

Temi mellett Lynn különcsége is megmutatkozik. S ha hiszitek, ha nem de elég sokáig gondolkodtam azon, hogy akkor ő most ember vagy valami egészen más, amihez hasonlóval még sohasem találkoztam az olvasói pályafutásom alatt. Aztán, ahogy egyre közelebb értem a kötet végére tudatosult a válasz. Magát a cselekményt eseménydúsnak, néhol hátborzongatónak és felettébb izgalmasnak titulálnám, s emellett még olyan érzékletes leírásokkal és hasonlatokkal is meg van spékelve, ami egy újabb pont amellett, hogy ne lehessen letenni és egy ültő helyben kelljen elolvasni. Maguk a fejezetek felépítése nagyon jól meg lett oldva. Nem túl hosszúak, de nem is túl rövidek, s ahhoz pont elegek, hogy fenntartsák a figyelmünket végig a mű során, arról nem is beszélve, hogy az elcsepegtetett apró információk nem engednek szabadulni a bűvköréből és nem elég az a 160 oldal, amit a kötet ad. Annyira, de annyira olvastam volna még tovább. Imádtam, ahogy Temi és Lynn szála összefonódik, de nem igazán tudtam kiélvezni, hiszen mire kettőt pislogtam huss már vége is lett. Nem volt elég időm feldolgozni azt az adrenalinlöketet, amit ad, de legalább van mit várni a következő kötetben.

A teljes bejegyzés itt olvasható.