Könyveinkkel történt kategória bejegyzései

A mese flow élményt ad

Fontos, hogy rendszeresen olvassunk meséket, nemcsak gyerekeinknek, hanem magunknak, saját szórakoztatásra is. Ezalatt meglelhetjük a mesék üzenetét, tanulságát, és közelebb kerülhetünk önmagunkhoz is.

Végh-Fodor Mónika a Mesetréning szerzője a KultúrKör című műsorban beszélt a mesék fontosságáról és a könyv céljáról.

A teljes interjú itt érhető el.

Vágyvirágzás – Könyvbemutató

Mohácson mutatták be először Kuti Veronika Vágyvirágzás című könyvét, amit a helyi tv is közvetített.

Szó esett a könyv céljáról, arról, hogy mennyire fontos lenne a szexualitásról jól beszélni. Megtudhatjuk, hogy alakult ki a mű szerkezete. És végül, hogy az interjúkat olvasva, a szexualitásról szókimondóan beszélve nem tesszük-e tönkre az intimitást.

Hogyan építsünk királyságot?

A Szombathelyi Tv készített interjút Végh-Fodor Mónikával. Többek között arról is beszélgettek,  milyen témákat vet fel a Mesetréning,  mikor olvassunk meséket, kiknek és mikor érdemes belevágni a 31 napos “tréningbe”.

A teljes beszélgetés itt tekinthető meg.

Könyvkultúra magazin – Mesetréning

A Könyvkultúra magazin írt Végh-Fodor Mónika Mesetréning című könyvéről:


Élni, szeretni, kapcsolódni
A harmincegy napos programban szó van a párválasztásról, párkapcsolatról, gyereknevelésről, de arról a hitről is, amely ahhoz kell, hogy beleálljunk a saját életünkbe, és merjünk célokat kitűzni, vágyakat kimondani, és menni a megvalósulásért.
Mesetréning megmutat egy önismereti utat, amelyen el lehet indulni, s a szerző szerint a harmincegy nap elég is arra, hogy ráálljunk a „mesés” útra, elkezdjük kóstolgatni a lehetőségeket, és figyelni a változás folyamatát.
A terapeuta még azt is felkínálja, hogy akár az okostelefonunkkal is kapcsolódhassunk a Mesetréninghez, egyúttal azonban azt is ígéri, hogy a gyakorlatok ki fognak mozdítani az online térből: élni, szeretni, kapcsolódni hívnak. Feltéve, ha hagyjuk, hogy megszólítsanak…

A teljes bejegyzés itt olvasható.

Könyvajánló – Vastapsfelelősök

A Könyvutca blog írt könyvajánlót Lovász-Horváth Nikolett: Vastapsfelelősök című könyvéről.


Lovász-Horváth Nikolett könyvében betekinthetünk abba, hogyan zajlanak ezek a dolgok a hivatalos színházak esetében, végigkísérhetjük az előadás megszületését egészen a felolvasópróbától a premierig.
Színházi dolgozók mesélnek a munkájukról, tapasztalataikról, nehézségekről, izgalmakról, közben rengeteg anekdotát hallhatunk, amelyek a színfalak mögött történtek meg.
Megtudhatjuk mi a feladata a dramaturgnak, hogyan zajlik egy olvasópróba, hogyan dolgozik az ügyelő, a súgó, a kellékes, a rendező.
Mik azok a jelzésjelmezek, mi a különbség a rendelkező próba és az emlékpróba között? Történeteket olvashatunk remekül megoldott bakikról, vicces helyzetekről és nem vicces balesetekről.
Részletes képet alkothatunk egy rendezőasszisztens munkájáról, amibe éppúgy beletartozik a színészek lelkének ápolása, mint ahogyan rövid idő alatt keríteni egy kötéltáncost, tulajdonképpen sokszor megoldhatatlan feladatok és kérések megoldása a feladatuk.
Gondoltátok volna, hogy a színház kisegítő személyzetének vezéralakja az ügyelő, akinek utasításai megkérdőjelezhetetlenek?
A teljes bejegyzés itt olvasható.

Könyvajánló – Kuti Veronika: Vágyvirágzás

Két rövid könyvajánlót hoztunk Kuti Veronika: Vágyvirágzás című könyvéről.


A női test és a női szexualitás a történelem során sokáig valami megismerhetetlen misztériumként jelent meg, már ha egyáltalán érdekelt bárkit is. Azt hihetnénk, hogy a ’60-as évek szexuális forradalma elhozta a nagy felszabadulást, pedig még most is ezer tabu veszi körbe a szexualitást. A Vágyvirágzás teljes nyitottsággal, érzékenyen és értőn figyelve tár fel ezerféle női sorsot. De nem fülledt háremhangulatban, nem a félhomályban suttogva és nem szégyenek között szemlesütve lavírozva, hanem egy napfényes nappaliban, ahol valódi nők, meghitten, valódi megélésekről beszélgetnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Cserháti-Herold Janka
Termékenységtudat szakértő
hormonmentes.hu

Izgalmas olvasmány a szexualitásról, szülésről, életünk nem látható részeiről, szubjektív megtapasztalások, érzések fonalára fűzve. A megkérdezettek kendőzetlen őszinteséggel beszélnek vágyaikról, félelmeikről, elképzeléseikről és megéléseikről. Napjainkban élő nők, akik bármikor elmehetnek mellettünk az utcán ismeretlenül, miközben az interjúkat olvasva megjelenik egy láthatatlan szál köztünk, ami összeköt bennünket egy mély, ősi, női tudással, aminek érvényét és értékét nem befolyásolja sem a kor, sem a társadalmi meghatározottság. Tabukon és falakon átívelő rendhagyó olvasmány. Ajánlom mindazoknak, akiknek igényük van a szexuális erő őszinte újra gondolására, felfedezésére vagy egyszerűen kíváncsiak arra, hogy másnak mit jelent az intimitás megélése.

Bóni Tünde
független bába

Viszockij-könyvbemutató és irodalmi teázás a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A rangos irodalomtörténeti műhely és fórum május 24-én Viszockij-estet tartott a világhírű színész, dalszerző, költő és előadóművész emlékének tiszteletére, aki idén lenne 80 éves. A felolvasóest a Marosi Lajos által fordított és válogatott kötet, a „Zavarni néha még fogok! – Viszockij 80” alapján villantotta fel az életmű főbb jellegzetességeit, társadalmi jelentőségét, irodalmi értékét.

A szervezők két dologtól tartottak, egészen 24-én délután 16:45-ig. A fordító attól, hogy szervezési erőfeszítései ellenére sem lesz 30 érdeklődő sem, ami a korábbi műfordítói bemutatkozásai után lélektani határnak számít nála, a múzeológus szervező pedig attól, hogy négyszázan is eljönnek, mint 10 éve az emlékezetes Viszockij-kiállítás megnyitójára. A „legismertebb közösségi oldal” visszajelzéseiből mindkét végletet ki lehetett olvasni. Marosi Lajos azt gondolta, túl sok a szék, Thuróczy Gergely pedig azt, hogy kevés a saláta és a pirog…

Végül is a beszélgetést, a magyarul elhangzó verseket és az oroszul vetített Viszockij-klipeket 90-en hallgatták-nézték meg, néhányan a szomszédos terem tartalékszékeiről. A pódiumasztalnál hárman foglaltak helyet: a PIM részéről moderátorként Thuróczy Gergely, beszélgetőtárs volt és verseket olvasott fel Bors Anikó könyvtáros, előadóművész, Marosi Lajos pedig másfél órán át próbálta visszafogni magát, hogy a műsor ne nyúljon túl hosszúra. A dalokon-verseken kívül szó esett a költemények kulturális hátteréről, a szovjet életmód furcsaságairól, a korabeli (40-50 éves) audiovizuális technika lehetőségeiről és korlátairól, de még a versfordítás mibenlétéről is.

A projektor Viszockijnak azon dalait vetítette, amelyek a fordító számára a legkedvesebbek. Véletlenül (?) mindegyik zenekari kísérettel hangzott el, kiegészítve Viszockij gitárjátékát. „Dal a barátról” – ez tette a szerzőt Szovjetunió-szerte ismertté, és ez volt Marosi első Viszockij-magyarítása, ezt csiszolgatta fordítóként legtovább, 13 évig a belső rímek miatt. „Ő odalett a csatában” – a videofelvétel különlegessége, hogy Viszockij hangját halljuk, de a látható szereplők jelelnek, mert süketnémák, ezáltal egy harmadik nyelv is szerepet kap. Ez bizonyos pillanatokban annyira nemzetközi, hogy se magyarul, se oroszul nem kell tudni a megértéséhez. Az „Itt összesimul remegőn a fenyő” kezdetű dal Viszockij feleségéhez szól. Múzsája, Marina Vlady, pár napja töltötte be kerek jubileumát, így a könyvbemutató ezzel előtte is tisztelgett. A „Hajók” című dal a költő egyik kedvenc szimbólumával utal a határt nem ismerő szabadságra, a távozás és visszatérés ciklikusságára, a világjárók kitartására és erejére az elemi erőkkel szemben. A klip elképesztő felvételeit már nemcsak a fordító, hanem a hajómérnök is mutatta közönségének…

A teremben álló 45 éves némafilm-vetítőgép (hangja szerint kávédaráló) szintén be kellett induljon, ha már a szervezők odakészítették. A Viszockij-korabeli Szovjetunióban ez jelentette (a tévé mellett) a házimozit. A legnépszerűbb rajzfilmsorozatot, a „Na Nyuszi, megállj csak!” címűt, 8 mm-es színes filmen is kiadták. A rendező terve szerint a Farkasnak Viszockij adta volna a hangját, de ezt a cenzúra megakadályozta, nehogy tovább növekedjen a színész népszerűsége. A rendező borsot tört a hatalom orra alá azzal, mivel a filmbe mégis beleszerkesztette Viszockij legismertebb zenei motívumát. De a fordítónak nem csak ez volt fontos. Már-már szeretettel guggolt múltszázadi vetítőgépe mellé, és lelkesen beszélt a tonkopler nevű hangosítókütyüről, amelynek hajdani létezését az est technikusa meg tudta erősíteni…

A szakmai részt érdekes szubjektív hozzászólások zárták le. Felszólalt Demeter Judit, aki az orosz Hamlet tolmácsa volt magyarországi vendégszereplése alatt. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója pedig arra emlékezett vissza, hogy 15 éves srácként az olimpiai Moszkvában tartózkodott Viszockij halálakor, és megérezte a helyzet feszültségét.

Végül az irodalmi teázás keretében a szamovár mellett jól fogyott az orosz hússaláta, a túrós pirog és a fordításkötet. Az utóbbiból nem is jutott mindenkinek. Amikor ez már nagyon kínos volt, a rendezők találtak még egy példányt a muzeális értékű vetítőgép alatt. De jó, hogy azzal támasztották fel az elejét!

A könyv megvásárolható a kiadó webshopjában és az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty tér 21-es pavilonjánál.

Beleolvasó – A kacatkuckó lakója

Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.


Első fejezet

A megérkezés

Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.

Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.

Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:

A mi pagonyunk dús és zöld,

Sudár fákat nevel e barna föld,

Örülj hát, ha kék az ég,

Ha puha fűben ér az éj,

Madárfütty vár…

Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.

– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!

Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.

Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.

Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.

– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.

Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.

Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.

– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.

Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.

–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.

A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:

– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.

Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.

„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.

Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.

Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.

Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.

„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.

Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.

Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.

Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.

Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.

„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”

Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.

Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.

A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.

Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.

„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”

Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.

Kritika – Vastapsfelelősök

A Moly.hu-t böngészve @Chris véleményére bukkantunk, ami a Könyyvkritikák blogról származik.  Ezúton is köszönjük. Néhány gondolat a bejegyzésből:


Lovász-Horváth Nikolett könyvébe egészen véletlenül futottam bele, azonban – mint színházrajongó ember – azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Igaz, eleinte kicsit féltem is tőle, hogy mennyire lesz bulvár az egész (erre utalt egy félmondat a kiadói fülszövegben), de szerencsére csalódtam: a Vastapsfelelősök egy olyan kötet, amelynek minden sorát élvezet olvasni.

(…)

Biztosan nem ez az első olyan mű a világtörténelemben, amely a színház kulisszáiról ír, de Magyarországon, a XXI. században mindenképpen hiánypótlónak mondható. Sajnos nem egyszer hallottam olyan kijelentéseket, hogy a színésznek könnyű, csak bemegy a színpadra, elmondja a szöveget, talán egy kicsit játszik is, majd kimegy, és végül learatja a babérokat. Vagy például, hogy a rendező annyit tesz, hogy a próbán elmondja, hogy ki mikor hol jön be, hova áll, majd hol megy ki. Nos, képzelhetjük, ha még ezekről a nyilvánvaló(nak vélt) munkáról így vélekednek páran, mi a helyzet a többiekkel, akik a háttérben munkálkodnak.

(…)

A kötetet ajánlom azoknak, akit kicsit is érdekel a színház világa, de az igazi rajongók vigyázzanak: a szerzőnő olyan átéléssel mutatja be ezeket a munkákat, hogy kedvünk lenne azonnal felmondani a munkahelyünkön, hogy elszegődjünk valamelyik teátrumhoz, mondhatni, bármilyen pozícióra.

Mesetréning a Kossuth Rádióban

Nemrég jelent meg Végh-Fodor Mónika Mesetréning című könyve, ami egy 31 napos önismereti program a mesék útján. A szerzővel a Könyv Guru készített interjút, amelyben a könyv keletkezéséről, a mesékről, és a mesék hatásairól is beszélgettek. A könyvből elérhető részlet is, illetve a mesék olvashatóak a honlapon. 

A Kossuth Rádió arra is kíváncsi volt,   hogyan kapcsolódnak a mesék a kereszténységhez, milyen a felnőttek viszonya a mesékhez, és a könyvben szereplő gyakorlatokról is szó esett. Az interjú elérhető online.

A gyakorlatokhoz pedig nem árt egy üres befőttesüveg, papírlapok, színes tollak és ceruzák. Jó kikapcsolódást kívánunk!