Visszhang kategória bejegyzései

Ez történt az Ad Librum szerzőivel és a kiadványai körül.

Lovaglás mint életstílus – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, két fantasy regény szerzője arról ír, melyik az a hobbi, ami meghatározza az életét, és ez miért nem fér bele a regényeibe.

Mesélj magadról, mondj néhány dolgot, ami jellemző rád, mit kell tudni rólad? Ismerős kérdések és ismerős a szorongás is, ami a kérdéseket követi. Új közösségben, első táboros, csapatos találkozókon biztosan találkozunk ilyennel. És minden egyes alkalommal ugyanúgy utáljuk.

Mindenkinek megvannak a saját standard válaszai. Én lovagolok, szeretem a mojitót, most érettségiztem, van egy húgom és teafüggő vagyok. Az utóbbi négyet rögtönöztem, de az első stabilan mindig elhangzik.

Az írás nem. Úgyis kiderül előbb-utóbb. Minek kezdjem rögtön ezzel, hogy aztán percekig kelljen bizonygatnom: igen, tényleg! Feszengek így is épp eleget azalatt a fél perc alatt, amíg elhadarok néhány szót a rám szegeződő unott pillantások kereszttüzében. Más se a szülei válásával, megnyert iskolai versennyel, kitűzött céljaival kezdi a bemutatkozást. Előbb ismerjenek meg, az extra, valóban lényeges tudnivalókat ráérek utána bedobni.

Maradjunk inkább a könnyen befogadható dolgoknál.

Lovagolok. Ha fociznék, golfoznék vagy más sportot űznék, azt nem hirdetném ennyire ösztönösen, nem az lenne az első dolog, ami beugrik magamról. De a lovaglás más: nem csak sport, hanem életstílus. Meghatározza a gondolkodásmódodat, az anyagi helyzetedet, az egész életedet. Lovagolok. Ezzel az egyetlen szóval le is írtam, hogyan állok a világhoz.

Ábrándos tekintettel megbámulok például minden mezőt és szántóföldet, arra gondolva, milyen jó lenne végigvágtatni rajta. A szememben minden raktár- vagy gyárépület potenciális istálló. Mindig megnézem a boltban, mennyibe kerül az alma és a répa, ha le vannak értékelve előbb megörülök neki, és csak aztán jövök rá, hogy gyalog nem tudok eleget hazacipelni. Minden lovaskocsit, elhaladó lovast addig nézek, amíg tehetem, ha lószállítót látok, addig nyújtogatom a nyakam, amíg kiderül, van-e benne ló.

Nekem a cipő csak egy lábbeli, észre se veszem, ha koszos lesz, hiszen arra való. Nincs is belőle túl sok, csak amennyi feltétlen szükséges. Több cipő lassabban válik elég rongyossá és elhasználttá, hogy végre bűntudat nélkül lovazhassak bennük. Műkörmöm soha nem volt és nem is lesz, nem tudnám vele becsatolni a hevedert, arról nem is beszélve, hogyan nézne ki lópucolás után. Nem okoz gondot a seprű végéről vagy a lefolyóból kiszedni a hajszálakat (sőt, mielőtt lakótársakat kaptam, azt se gondoltam volna, hogy másnak igen). Természetesen minden film, amiben ló van, csak jó lehet, a Végtelen történetet pedig (igen, amiben elsüllyed a paci) csak egyszer láttam, azóta ránézni sem bírok.

És akkor az olyan ellentmondásokról még szó sem esett, hogy bár fekvőtámaszozni nem tudok, de a trágyahordás, szalmabála-pakolás számomra mind a hétköznapi élet velejárói, a lovasboltokat egytől-egyig imádom, pedig shoppingolni nem szeretek. Az már csak ráadás, hogy minden rovartól irtózom, soha, semmilyen körülmények között nem érnék hozzá egyhez sem, de a kullancsoktól és böglyöktől szemrebbenés nélkül szabadítom meg az állatokat.

Ezek után jogos lenne a kérdés, hogy miért nem került elő a lovaglás a regényeimben. Pedig a válasz végtelenül egyszerű: nem írhatok lovasokról csak lovasoknak, hiszen ami nekünk természetes, az másoknak idegenül hangzik. A szakzsargon pedig (vagy lovas szleng, ahogy jobban tetszik), ami nekem az egyéni szóhasználatom szerves része (4-5 évesen kezdtem lovas könyveket lapozgatni, előbb tudtam, mi az a nyereg, minthogy írni tanultam volna), az olvasóim többsége számára ismeretlen. De azért nem bírtam ki, végső soron bekerült a könyvbe. Lett lovuk, nem? 😉

Friss vélemények érhetők el Lilla regényéről!

Barczikay Lilla honlapja egyre bővül. Most az Anyám teremtményei című regényéről megjelent véleményeket, kritikákat adjuk közre. Hamarosan a Bátyám könnyei kritikáival is jelentkezünk!

Mutatjuk a kedvenceinket:

Ollár Tamás: Nemcsak a szereplők képességei teszik eredetivé az Anyám teremtményeinek világát, és a két könyvet mely elmeséli történetüket, hanem az Írónő stílusa is, aki lebilincselően írja le a felnőtté válás nehézségeit egy erőszakos környezetben, mely a szereplőket körülveszi. A főhősök hamar szerethetővé válnak, ahogy egymást segítve néznek szembe sorsukkal, ahogy felfedezik képességeik határait, és végül áldozatból megerősödve készülnek az elkerülhetetlenre. Nita képességeire sokan vágyunk, de kitartása, és tudatossága azok a tulajdonságok, melyekre bőven szükség volt a könyvek megírásához.

Srajber Kinga: Hihetetlen, ahogy az érdekesebbnél érdekesebb képességű karakterek észrevétlenül a szívünkhöz nőnek. Velük együtt nevetünk és sírunk.

KÖNYVVILÁG BLOG Bea kritikája: „Sokáig nem hallottam Barczikay Lilla nevéről, de nagyon örülök, hogy ez megváltozott a napokban. Az Anyám teremtményei sorozat első részét már volt szerencsém elolvasni, és ha volt is bennem bármi kétely a könyv irányába, hamar elillant…”

MOLY.HU Rozi_Fabian: Imádom ezt a könyvet!!!!!!!!!!
Őszintén szólva azt hittem, hogy ez a könyv unalmas lesz. De ezt a felvetésemet már az első három oldal megcáfolta. 🙂 Miután megvolt a nagy találkozás, azt gondoltam, innentől már nem lesz sok újdonság. Viszont gyanús volt a csend. Az írónő zseniálisan kelti a feszültséget. Ráadásul nagyon izgalmas, és új világot tárt fel számomra. 🙂 Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet.

Az összes vélemény itt érhető el.

A hírnév szellőcskéje

Könyvvel kiállni a nagyvilág elé jó érzés természetesen, de az élet megy tovább. El is kell adni azt a könyvet, ezzel párhuzamosan írni a következőt. Ha kiforrott személyiség vagy, tudnod kell: nem tőled gurul a villamos, és a siker csupán több és keményebb munkára ösztönöz. 
A családban betöltött státusz sem változik. Egy tűrhetően sikerült rádiós szerepléstől a nem leégés büszkeségével szívemben tértem éppen haza, amikor ősszel oviba készülő fiam meglepett legújabb költeményével: „Harap utca három alatt megnyílott a buta apa.” (W. S. után szabadon). És akkor a nagyobbik gyereket meg az asszonyt nem is említettem.
Különös módon nem az író közvetlen világa, hanem tágabb környezete bolydul fel méhkasként egy regény napvilágra kerülésekor. A „hallom, könyved jelent meg” beszélgetésindítást követően az első kérdés így hangzik: „ugye ez magánkiadás?” A hangsúly pedig amolyan tetemre hívó; lám, itt egy ember, aki a gyermekei szájától nem átallja elvonni az utolsó falatokat, csak hogy költséges hobbijának élhessen. 
Ahogy pironkodva bevallom, hogy szociális helyzetem nem teszi lehetővé az effajta költekezést, és kénytelen voltam kivárni, amíg egy kiadó mögém áll, átesünk a ló túlsó oldalára. Innentől kezdve „megcsinált ember vagyok”, a ki nevet a végén játék győztese.
Pedig ha tudnák, hogy még csak az első lépéseket teszem egy bonyodalmasnak ígérkező játszma során, ahol olyan messze a cél, hogy annyira se látható, mint az óceán túlsó partja.
Viszont csalódást is tudok okozni. Akadt, aki felhívott azzal, hogy nem tudott ugyan meglátogatni a könyvhéten napernyő alatti ücsörgésem során, de számoljak be, mi volt. Ekkor nem kis büszkeséggel említem, hogy a dedikálás órájában eladtunk vagy másfél tucat Fanyűvőket, összességében még egyszer annyit.
– Csaaak?! – hallatszik a vonal másik végéről a hitetlenkedés.
A könyvhét forgatagában a nagyok legtöbbje sem ad el sokkal több példányt; matematikailag sem lehetséges, ha az író minden érdeklődővel vált néhány szót (mert azt azért illik), a találkozásra szánt órában csillagászati mennyiséget abszolválni.
Általában pedig: egy olyan országban, ahol az Edda gitárosának szólólemeze kettőszáz vásárlóval büszkélkedhet – ezt nemrég olvastam –, elég nehéz néhány nap (hét) alatt könyvből Károlyi-bibliával konkuráló mennyiséget eladni.
De egyik kedvencem akkor is ez a bemondás:
– Jó neked, hogy van időd könyvet írni! Én is olvasom ezt a sok sz@rt (sic!), na, mondom, ilyeneket futószalagon tudnék gyártani, csak hát tudod, a sok kötelesség.
Ilyenkor biztosítom az illetőt, hogy rengeteg időm van két gyermek mellett, akiket etetni, nyaraltatni kell (egyelőre nem a jogdíjakból). Különben meg mi sem egyszerűbb, mint könyvet írni, csak várod az ihletet, és ha nem vagy elég kötelességtudó, leülsz, gépelsz önkívületben. 
Kérdezik néha: a regényből mennyit írtam én, s mennyit a lektor? Feltételezik, hogy hathatós segítség nélkül képtelen lennék összehozni a történetet, ugyanakkor (ennek némileg ellentmondva) az én nevem alá érdemes betuszkolni másnak a gondolatait.
Pedig a lektor az lektor, nem társszerző. Társszerző alkat inkább én vagyok néhányak szerint. Nem kis meglepetésemre már most bejelentkeztek olyan olvasók, akik úgy gondolják, az ő életük megörökítésre méltó. Megtisztelő, hogy bennem látják a piktort.
Felvetette ezt a dolgot már állatgondozó-idomár (!), és beteg gyermeke oldalán sokat szenvedett anyuka. Nem ígérem, hogy az ő történetüket nem fogom megírni. Azonban a „hatéves koromig Drezdában éltem” típusú sztorikkal nehéz mit kezdeni. Talán egy „ovis gyermek visszaemlékezései” című memoár kifutja belőle.
Ki ne felejtsem az abszolút kedvencemet, a „mennyi idő alatt írtad?” kérdést. Újságírók ugyanúgy felteszik, mint olvasóim. A hatékonyságot mindenek fölé helyező világunk szüli ezt az érdeklődést.
Ha kezdési és befejezési időpontot mondok, az igencsak csalóka tud lenni. Ismerek írót, aki tíz nap alatt összehoz egy jó színvonalú regényt, reggeltől estig csak annak élve. (Gyermekei nagyok, meg tud élni az írásból.)
Ezzel szemben áll az én hosszú hónapokban, netán években mérhető teljesítésem – ami órákra átkonvertálva meglehet, ugyanazt a számot adja ki, mint a Nagy Testvér egy-két munkahete.
Egyébiránt meggyőződésem – már itt az út első szakaszán –, hogy a befektetett idő és energia egyenesen arányos a minőséggel. De ez vajon miért fontos az olvasó szemszögéből? Tetszik vagy nem tetszik az adott mű, ez itt a kérdés.
Ha pedig bejövős a könyv, teljesen mindegy, hogy egy „lúzer” alkotta-e évek keserves munkájával, vagy egy életművész pár hét alatt, írás közben fütyörészve.
Ha már a mennyiségi kérdéseknél tartunk: van, aki arra kíváncsi, mennyit kapok egy interjúért. Nos, például a helyi lap segítségével az, hogy negyvenezer háztartásba eljutok, már önmagában elég fizetség, nehéz volna ezt überelni. Nem is akarom. Sőt, nem is hallottam ilyenről, hacsak nem Hajdú Péter show-jára vonatkozóan. Egykori újságíró koromban nem fizettem én senkinek, fel sem merült ez a kérdés soha, mégsem kaptam egyszer se nemet, ha interjút kértem. (Sokan még a beszélgetés alatt elfogyasztott kávéjukat sem engedték kifizetni.)
Mindezen listát csupán a lazulás kedvéért hoztam össze. Természetesen nem szükséges, hogy a regényolvasó birtokosa legyen a bölcsek kövének a könyvkiadás, kereskedés és az írás tekintetében. Némelyikük mégis meglepően tájékozott – őróluk majd legközelebb.
De ami mindegyik olvasómra jellemző: cukipofák, akiket úgy szeretek, ahogy vannak!

A kezdő író és az olvasottság esete

Barczikay Lilla, akinek már a második regénye jelent meg, a kezdő író és az olvasottság viszonyáról gondolkozik.

Kezdő író számára az olvasottság olyan, mint egy távoli ígéret. Tudjuk (vagy legalábbis bízunk benne), hogy lesz, de egyre csak ismételgetjük: nem most, nem most, majd… Én mindenesetre így vagyok ezzel. Egyedül azt tudom követni, hogy rajtam keresztül hány emberhez jutott el, de nem állok ott a boltokban, nem látom, kik viszik haza a könyvem. Találgatni teljesen felesleges, a terjesztők elszámolásán látott szám pedig semmit sem jelent. Azt ne kérdezzétek, miért! Humán beállítottságú vagyok, nem szeretem a számokat.

Furcsa is belegondolni, hogy a könyv ott van kint a nagyvilágban. Akárki a kezébe veheti, elolvashatja, véleményt formálhat róla. Jót és rosszat egyaránt. Én pedig még annyit javítanék rajta! Ki sem merem nyitni, mert csak kínzom magam, hogy ezt is máshogy kellett volna, azt is átfogalmaznám… Egyedül az nyugtat meg, hogy sok más író is így van ezzel. Híres, befutott írók. Talán nem is létezik hibátlan könyv.

Azonban ezt csak én mondogatom, az olvasók aligha. Előbb-utóbb befutnak az első rosszindulatú kritikák, és az csak a kezdet lesz. Nekem pedig meg kell tudnom birkózni velük egyetlen nagy levegővétellel, harcias vita és önvédelem nélkül.

Elméletben egyszerű: szelektálni kell. Van a hozzáértő és az okoskodó kritika. Ez utóbbiak olyanok, mint a netes trollok (bár ők valószínűleg nem olvasnak sokat), azon túl, hogy nevetsz egy jót, nem szabad foglalkozni velük. A hozzáértő kritika viszont akár hasznos is lehet. Nekem is határozott szándékom temérdek szabadidőmben elgondolkodni a megfogadásukon. Nem mintha makacs és öntelt lennék, tisztában vagyok vele, hogy kezdő vagyok, rengeteg hibával és tévedéssel, de a kialakuló félben lévő stílusom minden részletébe tíz körömmel kapaszkodom. Ezek teszik a könyveimet eredetivé. Ha pedig sokat változtatok rajta, ha a tanácsokat követve másokéhoz hasonlóvá formálom, kiveszik belőle az eredetiség. Átlagos stílusú könyv, átlagos stílusú író. Pont ezt próbálom elkerülni.

Inkább választom a hibás, de különlegest, mint a kevésbé hibás, de átlagost. Úgyse fog mindenkinek tetszeni, bármit csinálok is. Akkor meg minek erőlködjek?

Persze előreszaladtam. Egyelőre alig akad kritika.

Így tehát számomra az olvasottság, ha létezik is, a kihalás széléről kapaszkodik felfelé. Persze nem mondom, hogy senki sem ismer. Látom az értékeléseket a molyon, meghallom, amikor barátaim elmesélik, hogy láttak valakit a héven a könyvemet olvasni, mégis olyan felfoghatatlan marad az egész.

A blogról sem gondoltam, hogy három embernél többet érdekelne. Ettől függetlenül lelkesen csináltam, hiszen elsősorban szenvedélyből írok, nem a közönségnek, de nem számoltam vele, hogy sok olvasóra fog találni. Gondolhatjátok, micsoda meglepetés volt, amikor megláttam a megosztások számát. Nem négy, nem öt, hanem harminchárom (!!!), és igen, nekem ez nagy dolog. Hiszen ezek csak a megosztások, hányan lehetnek akkor az olvasók?

Na, ugye, hogy ti se tudjátok? Márpedig nekem feltett szándékom kideríteni.

Szóval kedves ismeretlen olvasók, kíváncsian várok rátok! Küldjetek egy üzenetet, életjelet az Anyám teremtményei Facebook oldalára vagy a honlapomra, ahol nemsokára szintén lesz lehetőség a véleményetek kifejtésére!

Én elkezdtem. A folytatás rajtatok múlik.

Villax Richárd könyvlesen

Villax Richárd megleste, hogyan teljesít a boltokban a Fanyűvők. Az már biztos, hogy előkelő helyen rémisztenek a borító fogai.

Ma volt egy lyukasórám, elnéztem a Rákoczi úti Fókusz Könyváruházba. Reméltem, nem végzett túl nagy munkát a múltkori tűzvész – hát, az első emelet könyvestül odalett.
Továbbá kíváncsi voltam, „gyermekem” vajon vitte-e valamire a „napköziben”.
Jó előjel, hogy egész hamar megtaláltam, mert ez azt jelenti: mások is megtalálhatják!
A dolgozók szeretettel bánnak könyvemmel, őrajtuk nem fog múlni, tovább folytatódik-e Fanyűvő ámokfutása!

A szerző szorgalmasan töltögeti fel a tartalmat a Fanyűvők közösségi oldalára. Az érdeklődők itt juthatnak el az oldalra.

A könyv továbbra is megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Kritika jelent meg az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla Anyám teremtményei című fantasy regényéről pozitív kritika jelent meg a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről olvashatjuk Bea gondolatait. Már alig várjuk!

Néhány részlet a recenzióból:

„A könyv fülszövege nem árul el sokat, aminek örültem is, hiszen egyrészt magamtól fedezhettem fel a megálmodott világ részleteit, másrészt legalább nem lőtte el a történet kisebb-nagyobb részét.”

„…a lány tisztában van erejével és vonzalmával is, hiszen édesanyjuk tökéletes külsőt kreált nekik, ráadásul a kívülállók szemében inkább félelmet és titokzatosságot keltett. Ehhez hozzájárult a különleges ereje is, amit azért az elején egy picit furcsálltam, de aztán egyre jobban tetszett, mert valóban nem mindennapi, még a többiek közül is kitűnik.”

„A könyv tehát remek élmény volt, tetszett a világ, vagyis inkább az ahhoz szőtt történet megalkotása: a valós világba beleszőtt valós emberek átalakítása, olyanná, ami még nem volt. Ebben a műfajban (persze máshol is) fontos szerintem az új bevitele, hiszen rengeteg fantasy íródik manapság, sok egy kaptafára.”

A teljes kritika itt olvasható el.

Rossz időben, rossz helyen – Villax Richárddal történt

Villax Richárd, aki jelenleg egy ’56-os kisregényen dolgozik, egy baleset kapcsán eltöprengett az őt és írótollát mozgató erőkről.

Előfordul, hogy az ember rossz időben van rossz helyen. Szemem előtt játszódott le a jelenet, melynek következtében két fiatal lélekkel kevesebb van itt a Földön, és ugyanannyival több Odafent.
Azt a csattanást, majd az azt követő fémes csikorgást sokáig fogja őrizni belső hangtáram.
Egy tizedmásodperc alatt meghozott rossz döntés… Gondolhatta a fiú, még megfordulhat a zárt villamospályán, mielőtt a soktonnás jármű odaér. De a népnyelv által „Demszky-gömböknek” keresztelt kövecskék megfékezték a kis autót annyira, hogy pont létrejöhessen a tragikus találkozás.
Szinte éreztem a fiú lelkét, ahogy tanácstalanul téblábol, mintha kapcsolatot akarna teremteni velünk, ugyanúgy ledöbbentekkel. De minek a „szinte” és a „mintha”, hiszen én vallom ezeket a jelenségeket; amikor már éreztem e jelenést, nem tudtam még a halálos kimenetelről.
Rövid lefagyás után hívtam a 112-t. Szerencsére ezzel szuperhősi szerepköröm lezárult, a baleset ugyanis egy orvosi rendelő közelében történt, ahonnan leszaladtak a szörnyű hangokat hallván.
Nem kellett – hála az Égnek – tovább állnom a Halál jeges tekintetét, ezért továbbindultam, és eltűnődtem: regényem egyik fordulópontját is egy különös autóbaleset jelöli. Vajon tényleg próbálnak-e eltávozott szeretteink megszólítani minket?
A már majdnem kész ’56-os kisregényem szereplői pedig – társaik és ellenfeleik halálát látva – csaknem állandóan megélik ezt a nekem nagyon ritkán „járó” élményt. Igaz, az ingerküszöbüket nekik magasabbra építette a történelem.
Remélem, nem botránkoztattam meg senkit ezzel a kapcsolással, de ha nem gondolnék a könyvemre, az azt jelentené: nem szívvel-lélekkel teszem, amit teszek.
Ezen felül új történetem szereplői döntő részt valós személyek (voltak). Ha ebben az augusztusi őrületben – ha másképp nem, az ilyen információk hatására – képesek leszünk megfontoltak lenni, nem kerülhet a ránk való utalással a létige múlt időbe, és ilyen megközelítésben talán nem volt teljes mértékben értelmetlen a fiatalok halála.

A hírek a balesetről itt elolvashatók.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Feliratok

Könyv Guru már jó ideje Rácz Katalin novelláit közli péntekenként. Teheti, mivel a történetek mindig tudnak újat mutatni. Témaválasztásuk, szarkasztikus, fanyar hangvételük a magyar irodalom gyökereiből táplálkozik. Stílusuk hanyag, laza eleganciájú és élvezetes. A finom humorral átszőtt történetek rendkívül szórakoztatóak. A mai novella a túlzott adminisztráció kicsúfolásáról szól.

Rozi, a vörös-bögyös kozmetikus, pénteki bevásárló körútja vége felé járt a vásárcsarnokban. Megpakolt szatyrokkal, hatalmas kebleivel vonult ki a hátulsó bejáraton. Az utolsó stand előtt haladt el éppen. Kedvtelve nézegette a rengeteg cserepes és vágott virágot. Most már nem akart venni semmit, így is nagyon sok csomagja volt.

A stand vége felé, egy nagy halom muskátli palánta közepén A4es méretű, fóliába hegesztett fehér lapot pillantott meg, rajta óriási betűkkel ez állt: VIRÁG. Így, csupa nagybetűvel. Meghökkenve nézett hol a feliratra, hol a virágokra, hol pedig az eladóra: szakállas fiatalember volt, úgy harminc körüli. Rozi munkanélküli informatikusnak nézte, talán azért, mert a számítástechnika hőskorában minden ifjú titánnak a szakmában szakálla volt (az agronómusoknak meg bajsza, tette volna hozzá Ottó, az alkoholista fogorvos, aki a legműveltebb ember volt a Pénzverem utca környékén), de lehet, hogy csak a számítógéppel kinyomtatott felirat miatt.

A virágárus fiatalember kedvesen megkérdezte, hogy nem venne-e néhány muskátlipalántát.

– Nagyon szépek – tette hozzá.

– Nem, köszönöm – felelte zavartan Rozi, és már ment is tovább.

Tiszta hülye vagyok – gondolta. – A virág, az virág. Nincs mit csodálkozni rajta. Elvégre mégsem írhatta rá, hogy karalábé, nemde?

De azért valami mégsem tetszett neki.

Már régen megfeledkezett az egészről, amikor hétfőn munkába menet különös dologra lett figyelmes.

A buszmegálló közelében, a Heltai utcai kis gyógyszertár nyitott ajtaján benézve a gyógyszeres dobozokon egy-egy cédulát látott díszelegni: LÁZCSILLAPÍTÓ, HASHAJTÓ, VÉRNYOMÁSCSÖKKENTŐ, POTENCIANÖVELŐ, FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ stb.

Erről hirtelen eszébe jutott a pénteki muskátlis eset.

Rozi szerette a szakmáját, szívesen szépítgette a kuncsaftjait, de annak is nagyon örült, hogy a vendégektől minden pletykát megtudhatott. Így aztán biztosra vehette, hogy a különös rejtélyre is fény derül majd a nap folyamán. Ámde ez egyszer csalódnia kellett.

Szeptember elseje volt, ragyogóan szép napsütéses reggel. A fodrászüzlet melletti kínai boltban a ferdeszemű eladó csinos kis szív alakú lapocskákat illesztgetett gombostűvel a kirakatban lévő árukra: ALSÓNADRÁG, TÖRÖLKÖZŐ, BLÚZ, PISILŐ KUTYA stb. Rozinak erről megint eszébe jutott a muskátli, meg az, hogy milyen jóképű is volt az a fiatalember. Most már bánta, hogy nem elegyedett szóba vele.

Belépett a fodrászüzletbe, néhány futó mondatot váltott kolléganőivel az elmúlt hétvégéről, és már sietett is be kis kuckójába, mert hamarosan érkezik első vendége.

A nap a megszokott mederben folydogált, eltekintve Rozi abbéli törekvéseitől, hogy megpróbálja kipuhatolni az általa már csak a „muskátlis rejtély”-nek hívott különös jelenség okát.

Az első vendég lelkesen dicsérte a kínai bolt kirakatában elhelyezett szívecskéket. Nagyon aranyosak, mondta, de semmi különöset nem talált bennük.

A szempillafestéses nő, amikor Rozi elmesélte neki a muskátlis esetet, csak annyit fűzött hozzá, hogy ő is ismeri az említett virágárust, nagyon jó minőségű palántákat árul.

– Miért nem vettél tőle valamit? – kérdezte Rozit, mert tudta, hogy a kozmetikusnő terasza tele van virágládákkal.

– Nem is tudom… – felelte Rozi. – Talán, mert úgy meglepődtem a feliraton.

– Miket beszélsz? – csodálkozott a vendég. – Most jövök a boltból, vettem pirospaprikát, pedig rá volt írva, hogy pirospaprika, meg ásványvizet, arra is rá volt írva, hogy ásványvíz. Ha semmit sem vennék meg, amire rá van írva, hogy micsoda, akkor már régen éhen haltunk volna!

Rozi megint elbizonytalanodott, pont úgy, mint pénteken. Bizonyára természetes, hogy a virág az virág, a hashajtó meg hashajtó. Talán mégiscsak őbenne van a hiba.

A következő napokban már nem merte tovább forszírozni a dolgot, bár keddre a sarki zöldséges is ráírta minden rekeszre, hogy ŐSZIBARACK, KRUMPLI, KÖRTE, a kenyérboltban pedig szerdán már ott sorakoztak a táblácskák: KENYÉR, ZSEMLE, KIFLI, BUKTA stb.

Csütörtök reggel Kertész Gusztiék háza előtt elhaladva, meglepetten tapasztalta, hogy a fenyőfán nagy tábla lóg EZÜSTFENYŐ felirattal, a kerítésre pedig betűkinyomóval ráírták, hogy AKÁCFAKERÍTÉS. Ez már kicsit sok volt neki. Hirtelen meg is szédült, de aztán összeszedte magát, mert eszébe jutott, hogy Bori, Guszti felesége délelőtt 10-re jelentkezett be, és őtőle igazán meg meri kérdezni ezeket a dolgokat.

– Most már ideje lenne kiraknod a neveket! – mondta köszönés helyett Bori, majd belevetette magát a székbe, és helytelenítően nézett körül. – A végén még megbüntetnek, ha nem igyekszel!

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

A teljes novellát itt olvashatja el.

Hazaértem!!! – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője hazaért olaszországi utazásából, röpke két napra, és megy is tovább, hogy összeszedje a következő könyve vázlatát.

Hazaértem!!!

És imádok itthon lenni. Két teljes napig. Aztán már megyek is tovább, de hát ne legyünk telhetetlenek!

A két utazás persze össze se hasonlítható. Ezúttal nem lesz stresszes, körültekintő pakolás, sem repülés, sem rohanás. Öt perc alatt összedobálom majd a vállalhatatlan ruháimat, aztán a kupacot megspékelem egy fogkefével, és indulhatunk is. Autóval. A világvégi (értsd: Budapestről másfél óra) falucskába, amiről még biztosan nem hallottál, hacsak nem ismersz közelebbről. Nem lesznek városnéző túrák (tulajdonképpen városok sem), nem kell másokhoz alkalmazkodni, csak én leszek és a természet… meg persze az a kismillió ember, akit lecsődítettem magammal. Tehát magány talán nem lesz, de jó hangulat biztosan.

A terv pedig: írás minden mennyiségben.

Jó, oké, tudom (és ha követed a blogot, te is): már egy hónapja is ez volt a terv, de halasztásra került. Azonban most már nincs kifogás, írni fogok! Legalább néhány részt és egy vázlatot. Egyébként sem kell sietni, jön az egyetem, rengeteg időm lesz. Vagy nem? Ja… nem.

Azért kitartóan próbálom magam munkára bírni, de a nyarat nem tudom legyűrni. Ugyanis ha nyár van, akkor pihenünk. Ami már alapból halott ügy az olasz suli és az augusztus végi nyelvvizsga miatt (ne hagyjátok, hogy még egyszer ilyet csináljak!), de azért néha eluralkodik rajtam a vágy, hogy csak legyek, minden teendő és kötelezettség nélkül. Általában olyankor, amikor nagyon bele kellene kezdenem valamibe. Például egy új könyvbe. Vagy a következő heti blogba. Pedig tényleg lenne hozzá kedvem. Csak a semmittevéshez még annál is több.

Amikor pedig végre leülök a gép elé, rögtön eszembe jut, hogy mi mindent akartam elintézni. Például belépni a Neptunba (gyorsan közbeszúrt örömhír: FELVETTEK!), és enyhén lesokkolódva kiírni minden infót, nehogy valamit elfelejtsek. Beiratkozás, gólyatábor, adategyeztetés… mindent átolvastam, sokkal okosabb lettem, de ahhoz nem elég okos, hogy egyedül bele merjek vágni. Szerencsére azonban akad egy tapasztalt barát (fogadott testvér), aki úgyis össze lesz velem zárva három hétig, mi jobb dolga lenne, mint nekem segíteni? Utána pedig már tényleg írhatok.

Persze első lépésként meg kellene találnom azt a füzetet, amibe a neveket és random ötleteket jegyeztem le (nem vagyok szétszórt, egy hónap után más se emlékezne, hova tette. Vagy igen?). Aztán lassan muszáj lesz eldöntenem, hogy egy vagy többrészes legyen a könyv. Mindezek után összeszedhetem a gondolataimat, mert persze pontosan tudom, mi fog történni… az elején és a végén. A kettő között néhány részlet még kicsit homályos. Épp csak annyira, mint a tejköd, amiben gyalog sem mersz útnak indulni. Én is kénytelen leszek lépésről lépésre haladni.

Egy darabig.

Utána pedig nincs más hátra, mint vakon belevágni a többibe és hagyni, hogy a történet megírja önmagát. Hiszen a könyv minden mondatát előre ismerve hol marad az izgalom?

Megvan a Pusztító vihar című könyv győztese!

Az Ad Librum Kiadó a A Könyvvilág és a Könyv Extrák blogjával közösen nyereményjátékot hirdetett múlt héten kedden.

Rengeteg megfejtés érkezett, és végül kisorsoltuk a győztest, aki Gál Emma lett. Gratulálunk! Hamarosan felvesszük Veled a kapcsolatot, és elküldjük Neked a Pusztító vihar egy példányát.