Visszhang kategória bejegyzései

Ez történt az Ad Librum szerzőivel és a kiadványai körül.

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha „Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában – a teljes novella elolvasható az Ad Librumon

Rácz Katalin novelláskötetének címadó novellája jelent meg a Könyv Gurun, s most az Ad Librum oldalán is elolvasható.

Rácz Katalin hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy valódi lehet-e egy internetes kapcsolat egy duguláselhárító és egy menhelyvezető között, és hogy eladó lehet-e a boldogság. Olvasói között akadnak olyanok, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novellában Géza, a hajléktalan furcsa szörnyeket vél látni a Pénzverem utcában.

Az alábbiakban leírt események azon a napon történtek, amikor Kovács László mosógépszerelő felesége, Lenke, lemászott a vízaknába, hogy leolvassa az óraállást.

Február 14-e volt, Bálint napja. A nap ragyogóan sütött, langyossá melengette az akna beton falait, és szinte átforrósította a fém aknatetőt.

Lenke leolvasta az óraállást, és felírta a kezében tartott papírfecnire. Ezután kirakta a cédulát az aknafedőlapra, rátette a ceruzát, nehogy elfújja a szél, majd mindkét kezét erősen a kávának támasztva megpróbált kiemelkedni a vízaknából. Próbálta egyszer, próbálta kétszer, próbálta több tucatszor, de sehogyan sem sikerült.

Beszorult!

Délután 5 óra tájt lehetett, amikor Ferkó, a tizenhárom éves kamaszfiú szokatlan jelenségre lett figyelmes: a Csíkostó utca felől egy ismeretlen szörnyeteg vágtatott végig a Pénzverem utcán. Egyetlenegy nagy zöld szeme belülről világított, testét vörös színű szőrzet borította, hol morgó, hol fujtató hangot adott, de a legmeglepőbb az alakja volt: egyáltalán nem volt szimmetrikus! Ferkót leginkább egy tökre emlékeztette, amin egyszer már átment a biciklikerék, pontosabb meghatározást később sem tudott adni. A mérete is leginkább egy töknek felelt meg. A jelenség néhány másodperc múlva már el is tűnt a Csonkaér utca irányába.

Ferkó először nagyot nézett meglepetésében, majd sarkon fordult, és utánaeredt. De hiába tekintgetett az utca végén minden irányba (bizony még az ég felé is, bár ezt később nem merte bevallani), nem látott semmit. Csalódottan rugdalta tovább a kavicsokat. Végre történt vele valami, de ezt úgysem fogja elhinni neki senki!

Ezidőtájt Kovács László mosógépszerelő éppen egy ajándékbolt előtt haladt el, végezvén az aznapi legutolsó szereléssel. A bolt előtt egy ládában rengeteg piros szív alakú lufifélét látott, hurkapálcikára tűzve. Kovács László mosógépszerelő nem nagyon tudott megbékélni ezekkel a pálcikás lufifélékkel. Bement tehát az ajándékboltba, vett egy felfújható közönségesen normális lufit, felkereste a lakatosüzemet, ahová gyakran járt kisebb-nagyobb munkákat elvégeztetni, héliumgázzal felfújta a lufit, majd rápingálta:

„Városliget, 1958. július 8.”

Ez volt ugyanis az a nap, amelyen Lenke egy pillanat alatt elrabolta a szívét, amikor műanyag banánokat árulva, odalépett hozzá. A banán voltaképpen vízipisztoly volt, ez nagymértékben közrejátszott abban, hogy Kovács László végül is egy ilyen vizes szakmánál kötött ki.

Negyed hat lehetett már, amikor Ágoston, a levéltáros megérkezett Gusztávék Fenyőszer utcai házához. Éppen becsöngetni készült, amikor egy csaknem félméternyi magas szörnyet látott leugrani a garázs tetejéről. Ijedtében visszafordult a buszmegálló irányába, és olyan gyorsan szaladt, ahogy csak a lábai bírták. Szerencsére az indulni készülő busz sofőrje még idejében észrevette a futó alakot és megvárta, amíg felszáll. Később, elgondolkodva a látottakon, Ágostonnak az a fura érzése támadt, hogy vagy a hirtelen jött napsütés ártott meg neki, vagy – ami még valószínűbb – barátja, Gusztáv (aki egyébként kiváló informatikus volt) tanult meg titokban hologramot készíteni.

Eközben Rozi, a vörös-bögyös kozmetikusnő már sokadszor hívta Dúr nevű cirmos cicáját (teljes nevén Kan Dúrt) a vacsorához. Frissen fejt tejet kerített neki a vásárcsarnokból, de a cicus már órák óta nem került elő.

Kovács László mosógépszerelő Józsi kocsmája előtt elhaladva szokatlanul nagy tumultusra lett figyelmes. Megismerte a városi napilap autóját is. Kíváncsi lett. Megkerülte az épületet, és besettenkedett a hátsó ajtón.

Hátulról közelítvén meg a söntést, a szokott törzsközönséggel találta szemben magát.

Józsi, a kocsmáros a pultnál törölgette a poharakat, a sarokasztalnál Ottó, az alkoholista fogorvos és Géza, a hajléktalan között ott ült Kecskés Irma, a helyi lap közkedvelt újságírója. Elképedve hallgatta Géza beszámolóját:

Géza elmesélte, hogy a Koccintó felé haladva, három szörny száguldott felé a Pénzverem utca felől. Egyik vörös volt és egyetlen szeme világított, a másik zöld, sárgán csíkozott, mint a görögdinnye, ennek két fehéren izzó szeme volt, a harmadik pedig kockás volt.

Skótkockás, egészítette ki, de ennek nem látta a szemét, mert farolva közeledett. Ijedtében megpróbált elbújni előlük az üzletemberék mosógép alakúra nyírt bukszusa mögé, de még így sem biztos benne, hogy nem verte-e meg szemmel valamelyikük. Leginkább a farolóra tippelt, mert az éppen szembe került vele elhaladtában.

Irma segítségkérően nézett Ottóra, aki, bár alkoholista, mégiscsak értelmiségi, talán segít neki eligazodni ebben a sok zagyvaságban.

Miközben Ottó kezét lágyan Irma karjára tette, és mosolyogva próbálta megnyugtatni, az újságírónő elcsodálkozott, milyen sok foga hiányzik itt mindenkinek. Igaz, neki meg tyúkszeme van, jutott eszébe, miközben az asztal alatt titokban kibújt a cipőjéből, de azt legalább el lehet takarni. Mert van. Ami van, az elrejthető, de ami nincs? Hát az bizony látszik – állapította meg.

– Biztosan így volt – nyugtatta meg Ottó. – Mert hármat látott. Ha kettőt látott volna, azt hihetnénk, túl sokat ivott, de hogy hármat…

– Huh! – lehelt Irma arcába Géza, a hajléktalan. – Sohasem iszom este hat előtt.

Irma, némileg visszahőkölve, félénken kérdezte:

– Skótkockás?

– Skótkockás! – húzta ki magát Géza, és intett Józsinak, hogy jöhet az első rum, mivel az óra éppen hatot ütött.

Kovács László mosógépszerelő elhűlve hallgatta a történteket, és menten aggódni kezdett felesége, Lenke hogyléte felől. Megszaporázta lépteit (egy kortyot sem ivott, úgy sietett), és hazafelé indult.

– Lenke lelkem, Lenkém – hívogatta feleségét, kezében az ajándék lufival. Mivel nem kapott választ, tűvé tette a házat, majd az udvart is, mire megtalálta feleségét, aki éppen a vízaknában aludt.

Gyengéden felébresztette, kisegítette az aknából, és bevitte a házba.

– Valami szörny járt erre – szólalt meg Lenke.

– Hallottam már róla – felelte Kovács László mosógépszerelő. – Aggódtam is érted, azért siettem haza.

– Lekapta a parókámat… – görbült le a szája Lenkének.

– Ne búsulj, nekem így is szép vagy – érzékenyült el Kovács, és átadta a lufit meghatott feleségének.

Aznap este haj és vacsora nélkül, de boldogan tértek nyugovóra.

Kecskés Irma cikke nyomán találgatások indultak meg a szörnyetegek mibenlétét illetően. Abban az egyben mindenki biztos volt, hogy csak földönkívüliek lehettek.

Viszont Rozi cicája és Lenke parókája sohasem került elő.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Nyereményjáték a Pusztító viharhoz

A Könyvvilág és a Könyv Extrák blogja készített egy klassz rejtvényt azoknak, akiket felcsigázott a Pusztító viharról írt két kritika (itt és itt).  A helyes megfejtők között egy példányt sorsolunk ki a regényből. A rejtvényhez nem kell ismerni a történetet! Hajrá, hajrá!
A felhívás szövege:
Könyvvilág blog és az Ad Librum Kiadó közreműködésével most megnyerhetitek tőlünk Jim Butcher – Pusztító vihar című könyvét!
Harry Dresden, a minden lében kanál varázsló, jó szokásához híven magára haragított néhány igazán veszélyes mágikus lényt. Szorult helyzetéből csak egy különleges bájital segítségével menekülhet meg, ám hűséges segítője, Bob a hozzávalók listáját ugyan megadta, azonban azt, hogy kiktől szerezheti be azokat, egy rejtvénybe rejtette. Mivel a varázslónak sürgősen szüksége van a főzetre, a ti segítségeteket kéri, hogy megfejtse Bob leírását. Természetesen nem kéri ingyen, a múlt hét folyamán ugyanis sikerült megbűvölnie az Ad Librum kiadó vezetőjét, hogy az egyik segítőnek felajánljon egy példányt Harry kalandjainak első részéből! Csupán négy napotok van kitölteni ezt a kérdőívet, és ily módon segíteni Harrynek a bájital elkészítésében. Amint éjfélt üt az óra július 28-án, a mágus sorsa beteljesedik, a nyertes pedig kisorsoltatik.
A kérdőívet ITT találjátok!

Újabb kritika a Pusztító viharról

A keddi kritika után most újabb recenzió jelent meg Jim Butcher Pusztító vihar című fantasy krimijéről. Köszönjük szépen Katicának!

A kritika ezekkel a szavakkal kezdődik:

„Ha azt gondolnád, hogy a Harry Potter után nincs új a nap alatt, legalábbis ami a mágiával foglalkozó fantasyket illeti, akkor olvasd el Jim Butcher Pusztító vihar című könyvét, ami izgalmas, pörgős, vicces és hihetetlenül addiktív… ”

 

További szemelvények:

„Hihetetlenül élveztem ezt a könyvet! Fergeteges volt a humora, a főszereplő szarkasztikus stílusa pedig kiemelte a többi hasonló könyv közül. Eleinte volt egy olyan érzésem, hogy Ilona Andrews Kate Daniels sorozatának a férfi főszereplős verzióját olvasom, de ez hamar elmúlt, szerencsére.”

„Ezek után nem is csodálkoztam azon, hogy egy kicsit jobban utána nézve a Dresden aktáknak, óriási rajongótábort találtam, sőt egy filmsorozatot, egy játékot és még egy képregénysorozatot is, amelyeket a könyvsorozat ihletett. ”

 

A teljes kritika itt olvasható el.

Akiknek felkeltette az érdeklődését ez a két vélemény, gyorsan nézzen még utána egy-két dolognak a könyvvel és az íróval kapcsolatban, mert a lányok hamarosan egy-egy rejtvénnyel jelentkeznek. Az első helyes megfejtő könyvnyereményt kap ajándékba!

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

Kritika extrákkal a Pusztító viharról

Kritika jelent meg az Ad Librum Kiadónál megjelent Jim Butcher-regényről, a Pusztító viharról a Könyvvilág blog jóvoltából.

Bea véleménye nem csak hogy pozitív, de a bejegyzés végén – ráadásként – néhány idézetet is közöl, hogy közelebb hozza a történetet az olvasókhoz. Köszönjük szépen!

A véleményezésbe hamarosan bekapcsolódik Katica is a saját blogján. Kíváncsian várjuk azt a kritikát is!

Szemelvények a recenzióból:

„A könyv azonban nem csak a jóféle, hanem a fekete mágia részleteit is ismerteti: sok hátborzongató és sötét részeket, leírásokat tartalmaz, amit csak Harry könnyedebb mesélő stílusa tud ellensúlyozni. Szerencsére!”

„… a könyv egy jól felépített varázsvilágban játszódik, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy unalmas lenne, vagy hogy ilyet már láttam/olvastam. A feszültség folyamatos, nem lappangó, eltart a befejezésig, ahol aztán természetesen lehull a lepel mindenről.”

,,HARRY DRESDEN – VARÁZSLÓ
ELVESZETT DOLGOK FELKUTATÁSA.
PARANORMÁLIS NYOMOZÁS.
KONZULTÁCIÓ, TANÁCSADÁS, MÉLTÁNYOS ÁRAK.
SEMMI SZERELMI BÁJITAL, FENEKETLEN
ERSZÉNY, PARTI VAGY EGYÉB SZÓRAKOZTATÓ
TEVÉKENYSÉG!”
A teljes bejegyzés itt olvasható el.

A könyvespolcok kálváriája – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla író, az Ad Librum szerzője megdöbbenve szembesült egy könyvesbolt nemtörődömségével. Mai bejegyzésében erről a tapasztalatról ír.

Felbecsülhetetlen érzés a könyvedet a könyvesbolt polcain látni.

Kicsit olyan, mint egy beavatási szertartás. Azelőtt is könyvformája volt, lapozni és olvasni lehetett. Azelőtt is büszke voltam rá. De akkor vált tiszteletbeli könyvvé, amikor elfoglalta helyét a többiek között.

Persze nem volt könnyű menet. Sem a könyvbemutató, sem a debütálás, de még a kihirdetett megjelenési dátum sem volt elég ahhoz, hogy a könyvek a boltokba is eljussanak. Kezdő íróként bele sem gondol az ember, milyen hosszú folyamat ez. Vagy csak más logikával áll a dolgokhoz. A bolt akkor kap pénzt a könyv után, ha eladja. Egy ismeretlen író könyvét viszont senki nem keresi, azt bele kell nyomni a vásárló arcába. A könyvesboltban. Ahová azért megy az illető, hogy könyvet vegyen. Nem az interneten, ahol lássuk be, nem mindenkinek a könyvvásárlás az elsődleges célja. Ezen a szerintem elég észszerű alapon az lenne a logikus lépés, hogy a raktárban felhalmozott könyveket minél gyorsabban a lehető legtöbb helyre kiszállítsák. De persze mit értek én a terjesztéshez?

 

A teljes bejegyzés az írónő oldalán olvasható el.

Kritika jelent meg a Fanyűvőkről!

Bea, a Könyvutca bloggere recenziót írt Villax Richárd Fanyűvők című regényéről. A regény kapott hideget-meleget, de a végső pontozás biztató: 7/10.

Szemelvények a kritikából:

„A történet olvasmányos volt, gyorsan haladtam, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz a jeti-ügy vége. Tetszett az író stílusa, a szatirikus írásmód, ahogyan az eseményeket a szemünk elé tárta. Nem vette komolyan egyik szereplőjét sem, nem is igyekezett senkit közel hozni hozzánk, olvasókhoz, mégis sajnáltam a forgalomból kivont szereplőket, kicsit sokalltam a haláleseteket. Mert ez a szatirikus történet helyenként átment igazi, halálos tragédiába, ami kicsit meghökkentett, és még mindig nem tudtam semmit a jetiről. Mészáros Edvárd sem, ezért nyomozott tovább. A könyv végére az események felpörögtek, csak kapkodtam a fejem, hogy kivel, mi történt, és miért.  Amikor Viktória, Edvárd plátói szerelme is megjelent a színen, azaz a tisztáson, az események kissé szürrealisztikus fordulatot vettek, de a köd hamar eloszlott, az események átmentek ismét a kemény valóságba. Őrjöngő medve is jött, aki nem a jeti volt, és a jeti ügy is megoldódott.”

„A könyv az emberi butaságról, a gyarlóságról, a pénz utáni hajszáról és a hiszékenységről szól.”

A teljes kritika itt érhető el.

Köszönjük az írást Beának!

Tizenegy játékos a Fanyűvőkben

Villax Richárd, a Fanyűvők szerzője csapatba szedte a regénye szereplőit, akik verhetetlenségére igen büszke.

Két csapatom közül az egyik már bejárta a maga útját, és – dicsőségtől övezve – hazatért. A másik kedvencem még az út elejét rója. Kijutott a Nagy Versenyre (az Ad Librum Kiadó támogatásával), és az első fontos mérkőzését a Könyvhét Kupán várakozáson felül hozta. Egyre többen tapsolnak neki, gúnyos füttyszó eddig még nem érkezett el hozzám.
Persze, felkészültem rá, hogy lesz az is. De én akkor is szeretni fogom csapatomat, a Fanyűvők FC-t, melyet a következőképpen állítottam össze:
EDVÁRD egy oknyomozó újságíró, aki az ősi „fantom”, Fanyűvő nyomában lohol. Ő a csatárom, a megoldó emberem, ki arra hivatott, hogy győzelemre vigye az ügyet. Ennek ellenére enervált, kiégett, ráadásul nem is különösebben tehetséges játékos. Még jó, hogy mellette van…
… VIKTÓRIA, aki viszont fiatal és célratörő. Gyönyörű lány létére a hátán viszi ezt a durva meccset. Büszkén viseli a Fanyűvők FC mezét, még akkor is, ha a regény egy fontos jelenetében meztelen.
KÁPOLNÁS MIKLÓSt, a történetnek helyt adó település „oligarcháját” nem szereti a közönség, hiszen törtető játékos, aki semmilyen szabálytalanságtól nem riad vissza. Azt, aki útjába áll, lekönyökli abban a hitben, hogy a bíró sosem fogja ezért megbüntetni. Egyszer a bal oldalon, máskor a jobb szélen tűnik fel, attól függően, hol tud eredményesebb lenni.
FOTÓS FRICI Edvárd mögött játszik, pályatársként gyakran segíti őt, de nem fekszik neki a hegyi sáros pálya, ezért nem biztos, hogy befejezi az akciót. Nem tudhatja: a problémáktól való menekülés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhet az ember.
JURIJ orosz maffiózó, aki nem sokat teketóriázik, azonnal lő. A rendőrséget lazán kicselezi.
ERIKA Edvárd feleségeként játszik a könyv elején, de „lecserélik”. Nem a férje a szabálytalan, csak épp Erika lesen van.
ÁBEL ATYA a település papja, igazi vezéregyéniség. Feketében jár, mégsem bíró.
FEHÉR GÁBOR polgármesterként funkcionál ugyan, de teljesen alkalmatlan a csapatkapitányi tisztségre. Hajlamos bundázni, Kápolnással összejátszani.
HORVÁTH-SCHNEIDER ékpár: a két lelkes rendőrjárőr a kedvességről és a komikumról egyaránt gondoskodik a játékidőben. Schneider öreg, s afféle józan paraszti ésszel megáldott, Horváth fiatal és rutintalan, gyakran szinte elbotlanak egymás lábában.
ADORJÁN, Kápolnás részeges fia. Csak lézeng a pályán. Fiatal kora dacára kérdés, hogy egyáltalán végigbírja-e játszani a nagy mérkőzést.
… ééés még van egy valaki. Van?
FANYŰVŐt észre sem lehet venni a pályán, bár néhányan látni vélik. Vitatják, milyen poszton játszik, ha játszik. Ember? Óriásmajom? Jeti? Földönkívüli? Vagy esetleg valaki más játszik helyette?
A kispadon is ülnek páran. Néhányukat csupán percekre állítom be, ezért kilétükre jobb, ha csak a könyv hasábjain derül fény.
A nagy kérdés, hogy mit alkotnak ők így együtt? Ezt nem nehéz megtudni, csupán a konyvkommando@gmail.com-ra kell egy e-mailt dobni „Fanyűvők érd.” szöveggel a tárgymezőben és a szövegtörzsben.
Eddig a csapatom veretlen, a vártnál jobban teljesít! Büszke vagyok rá!

A Fanyűvők című regény Facebook oldala itt érhető el.

Az eredeti bejegyzés elolvasható itt.