parnacsata_mester-gyorgyi

Párnacsata

Mit tehet egy idős asszony, ha tudja, csak egyetlen fogadott unokája szereti igazán, a többi csak az örökségre vár? Mester Györgyi kedves, megható története hűségről és odaadásról elolvasható szerzői oldalán.

“Kilépett a tornácra, és felnézett az égre. Kezét a szeme elé kellett kapnia, olyan vakítóan ragyogott a nap az őszi ég kékjéből. Novemberi délelőtt volt, a nap mégis hétágra sütött.

Pillantása az égről lejjebb ereszkedett, kényszerűen követte a hatalmas diófáról hintázva, libegve alászálló, szárazon zizegő, megsárgult leveleket. A fa szinte lombtalan volt, teljesen levetkőztette az ősz, így az ágak között bújócskázó lenge szellőnek már semmi dolga nem akadt. Mivel nem volt mit leszakítani az ágakról, meg is unta a játékot, és továbbállt.

Ősz van megint – futott át az agyán. A sokadik ősz, számára épp a nyolcvanadik. A száraz, töpörödött levelekről az öregség, az őszről az elmúlás jutott az eszébe. Sokat gondolt rá az utóbbi időben, megtehette, egyedül élt, hosszú évek óta özvegyen. Gyerekük nem volt, hát a testvére gyermekeit kicsit a magáénak tekintette. Míg az elmúláson mélázott, ösztönösen elindult a kamra felé, hogy magot szórjon az éhesen káráló baromfi elé. Hiába no, az évtizedek során megszokta ezeket a reggeli teendőket. Úgy tette a dolgát, hogy szinte tudomást sem vett róla. A hátsó udvaron, jöttére, a csibék meg néhány kacsa azonnal odasereglettek. Csak a nagy, cifrán tarka, öreg kakas nem vegyült az eleségen torzsalkodó szárnyasokkal. Dölyfösen, udvari rangja biztos tudatában lassan lépegetett felé. Amikor a közelébe ért, csőrével váratlanul odavágott a hosszú szoknya takarásában lapuló bokájához. Hess innen, te cudar! – szólt rá mérgesen. Fránya kakasa! Ez volt az utolsó, hogy megcsíptél! Aztán csak magában folytatta: odaadlak az Erzsinek, úgyis annyiszor kért már, adjak neki egy kakast, mert nem tojnak eleget a tyúkjai.”