Fontos, hogy rendszeresen olvassunk meséket, nemcsak gyerekeinknek, hanem magunknak, saját szórakoztatásra is. Ezalatt meglelhetjük a mesék üzenetét, tanulságát, és közelebb kerülhetünk önmagunkhoz is.
Végh-Fodor Mónika a Mesetréning szerzője a KultúrKör című műsorban beszélt a mesék fontosságáról és a könyv céljáról.
A teljes interjú itt érhető el.
Kuti Veronika azt tartja a Vágyvirágzás legfontosabb céljának, hogy a könyvet olvasva elkezdjünk jól beszélni a szexualitásról. Kiemelte, hogy fontosnak tartja, hogy a könyv összképét valódinak tudja érezni, hogy valódi nők, valódi történeteit tudja megmutatni. Ebben az értelemben ez nem egy klasszikus riportkönyv, hanem beszélgető könyv, ahogy ő fogalmaz.
A Pannon Tv vele készült interjúja itt érhető el.
Mohácson mutatták be először Kuti Veronika Vágyvirágzás című könyvét, amit a helyi tv is közvetített.
Szó esett a könyv céljáról, arról, hogy mennyire fontos lenne a szexualitásról jól beszélni. Megtudhatjuk, hogy alakult ki a mű szerkezete. És végül, hogy az interjúkat olvasva, a szexualitásról szókimondóan beszélve nem tesszük-e tönkre az intimitást.
A Szombathelyi Tv készített interjút Végh-Fodor Mónikával. Többek között arról is beszélgettek, milyen témákat vet fel a Mesetréning, mikor olvassunk meséket, kiknek és mikor érdemes belevágni a 31 napos „tréningbe”.
A teljes beszélgetés itt tekinthető meg.
A Talita Magazin készített interjút Végh-Fodor Mónikával a Mesetréningről, az írónő viszonyáról a mesékkel és, hogy mi mindenben lehet segítségünkre a meseolvasás.
– Most melyik mese a te meséd, miért?
– Legerősebben most a könnytündér meséje forog bennem. Önmagam meghatározásában, és a helyzetem megértésében ad új szempontokat. A könnytündér most én vagyok. Nem azért, mintha a mostani egy sírós időszak lenne. Éppen ellenkezőleg. Ebben az elzászi mesében a tündér azt érteti meg az emberekkel, hogy az érzelmeknek széles skálája van, és ezek megélése gazdagítja, teszi gazdaggá az életünk. Sírás és nevetés nélkül olyanok vagyunk, mint az érinthetetlen istenek – így viszont képtelenek is vagyunk emberi kapcsolatokat megélni, kötődni, kapcsolódni. A könnytündér az érzelmek útján visz, kísér, érzelmeket mutat, felfedeztet. Sokat jelent most nekem ez a történet. A szakmai szupervízió erejével szól hozzám, táplálkozom belőle – ami a Mesetréning rendszerének építése közben erőt ad, hiszen már készül a kötet folytatása.
A teljes interjú itt olvasható. Kép forrása a Talita Magazin.
“Összeegyeztethető a család, a hivatás, mindkét fél előrehaladása, a gyermeknevelés és a közösségi munka” – summázza életének tapasztalatait Erdei László, a növénybiológia professzora, akinek a minap jelent meg Kóborlásaim története című, önéletrajzi kötete a Személyes Történelem kiadónál. A szerző az interjúban egyebek mellett beszél arról, milyen forrásokat használt emlékei felidézésére a naplóin és levelein kívül, milyen trükkel kerülte el, hogy annak idején beszervezze a belügy, és hogyan szerkesztette egybe családjának történetét, illetve egyéni és szakmai életútját is bemutató írását.
A teljes interjú itt olvasható.
Újabb élménybeszámolót kaptunk Tóth Györgyné Marikától, a Katonaévek egyik szerzőjétől.
Élménybeszámoló a 2018-as Ünnepi Könyvhétről
Mindig izgalmas és különleges alkalom az olvasóval találkozni, hiszen az adott alkotás nekik szól. Igaz ugyan, hogy a Katonaévek c. könyvünk először a szűk családi körnek készült. Gyermekeinknek, unokáinknak, unokahúgoknak, unokaöcsnek és a családtagjaiknak. Akkor még fel sem merült bennünk, hogy az Ad Librum kiadó érdemesnek találja a könyv megjelentetését.
Aztán kíváncsiak lettünk férjemmel együtt, akivel közösen állítottuk össze a könyv tartalmát a katonaságnál eltöltött huszonnégy hónap alatt (1965-68) az egymásnak írt levelekből, hogy vajon az olvasó számára elmond-e valami fontosat, érdekeset ez a könyv. Tisztában voltunk azzal, hogy az emberek, a fiatalok nem az ilyen jellegű könyveket olvassák, de reménykedtünk, hogy az a sok munka nem volt hiába. Így megegyeztünk az Ad Librum kiadóval, hogy a Személyes Történelem kategóriába sorolva jelenjen meg a könyvünk.
A 2018-as Könyvhéten való dedikálás lehetősége nagy megtiszteltetés. Ezzel tisztában voltam és izgultam. Ennek több oka volt. Az első az olvasóval való találkozás. De volt még valami, ami nyugtalanná tett. Ez maga a helyszín volt, a Vörösmarty tér. Aki olvasta a könyvet az tudja, hogy a levelekben szerepel a Vörösmarty tér, mint az első munkahelyem helyszíne. Ez a Könyvet postán könyvesbolt volt.
A helyszínnel való találkozásnak ezért volt különleges jelentősége. Hiszen éppen itt kezdtem el a „felnőtt” életem. Felvillantak bennem a régi képek. A postázó könyvesbolt mellett a Váci utca felé a Kossuth Könyvesbolt a bejárati ajtajával. Mellette a híres Luxus áruház, ahol nap, mint nap kétszer sétáltam el. Munkába jövet és munkából menet. A kirakatokat megbámulva csak vágyakoztam az ott díszelgő ruhák, cipők után, hiszen az én nyolcszáz forintos fizetésemből nem tellett ezekre a „luxus” holmikra. Persze a kirakat előtt ácsorogva viszont lehetett álmodozni. Oly sokat álmodoztam egy-egy kedvenc ruhadarabról, hogy a végén már nem vágytam rá, mert olyanná vált, mintha elkopott volna a mindennapi viseletben.
A Gerbeaud Kávéház felé volt a hatalmas IBUSZ iroda és a Harmincad utcában az aprócska tejcsarnok, ahol olyan sokszor vettem reggelit magamnak. Az alumínium két deciliteres mérőedénnyel kimért tejet vagy tejfölt friss péksüteménnyel. Ennek már több mint fél évszázada. Nekem ezeket is jelentette a 2018-as Könyvhét. Ennyi év múlva találkozni a régmúlttal keserédes. Utána az 1960-as évek könyvhetei is eszembe jutottak, amikor a Váci utcában sorakoztak a könyvsátrak az akkori könyvkiadók neveivel. Mára már alig maradt néhány klasszikus belőlük.
Gyurit is felkavarták az emlékek, hiszen 1970-től 1972. szintén a Vörösmarty téren dolgozott, ama híres üvegpalotában a Zeneműkiadóban. Lázasan mutogatta a valaha volt épület helyét.
Az élet furcsasága, hogy az Ad Librum könyvsátra éppen a régi munkahelyem előtt lett felállítva. Azt is mondhatnám, hogy hazajöttem. Ki gondolta akkor, hogy egyszer, mint dedikáló szerző fogok ugyanitt megjelenni.
Nagy meglepetést okozott, hogy egy győri dedikált könyveket gyűjtő olvasónak is dedikálhattunk. De nagyszerű volt a barátokkal, a rokonokkal is találkozni és nem utolsó sorban a gimnáziumi osztálytársaimmal, akikre egyáltalán nem számítottam. Felolvastam nekik néhány levél részletet a könyvből, hiszen róluk is írtam.
A csepergős időnek is vége szakadt mire a dedikálás elkezdődött. A Vörösmarty téren rendezett Ünnepi Könyvhét színes forgatagának igazán nem volt szüksége az esőre. A délelőtti felhők máshová repültek talán arra a helyre, ahol az esővel hasznot is hozhattak.
Tóth Györgyné Marika és Tóth György
Az elég változékony időjárás ellenére sikeresen és rengeteg élménnyel gazdagabban zártuk a 89. Ünnepi Könyvhetet. Most pedig szerzőink számolnak be, ők hogy érezték magukat:
Mester Györgyi:
A nehezen tolerálható kánikula ellenére, a 89. Ünnepi Könyvhéten való részvétel, a vasárnapi – Garay Zsuzsanna írótársammal közös – dedikálással, nagyon kellemes időtöltés volt számomra. Meghívott vendégeim és több érdeklődő olvasó is meglátogatott a Vörösmarty téren, a szerencsés sorszámú – 21-es – Ad Librum pavilonban. A jó ízű beszélgetéssel, a látogatók vásárlásával, gyorsan telt az idő. Ezt a dedikálást is a maradandó, kedves emlékeim között fogom megőrizni.
Kalandozás a könyvhéten
Az ünnepi könyvhéten eddig csak kíváncsi olvasóként, szemlélőként, könyvvásárlóként vettem részt. Nem annyira az írókkal való találkozás miatt, hanem azért, mert a kedvezmények miatt mindig több könyvet tudtam venni, mint máskor. Ez a része a programnak most sem maradt el (igaz, időm szűkössége miatt előre meg kellett terveznem), de ezúttal a „másik oldalról” is érezhettem a könyvheti hangulatot. Nem számítottam persze kígyózó sorokra az általam szerkesztett könyv okán (nálam sokkal nagyobbaknak is küzdenie kell a közönség bizalmáért), ám arra büszke vagyok, hogy évtizede nem látott, Budapesten élő barátaim a tiszteletüket tették a kedvemért. Annak pedig külön örülök, hogy voltak, akik ajándékozási céllal vették meg a könyvet, pedig hát nem az a kifejezetten könnyű, szórakoztató olvasmány. Én még az ítéletidőt is megúsztam (a számomra dedikálásra kijelölt időpontban szikrázó napsütés volt), arról meg már csak utólag értesültem, hogy közben lakhelyemen, Baján leszakadt az ég. Köszönöm a lehetőséget az Ad Librum Kiadónak, és bízom benne, hogy közös munkák eredménye, A KÖNYV (Mayer Antal: Én már választottam hazát…) még sok olyan emberhez eljuthat, akiket ennek témája valóban érdekel. Szívesen jönnék máskor is, már csak újabb könyve(ke)t kellene alkotnom ehhez…
Baja, 2018. június.
Dr. Mayer János
Ez a negyedik alkalom, hogy lehetőséget kaptam a Könyvhéten dedikálni. Már nem kellett keresni a standot, pontosan tudtam, hová megyek, magabiztosan törtem utat az emberek között a sarok felé, ahol a 21-es számú pavilon állt. Bevallom, nem szeretem a tömeget, a lökdösődést, de a Könyvhéten ez nem számított. Képtelen voltam betelni a zsúfolt Vörösmarty tér látványával, azzal a rengeteg könyvvel, íróval és olvasóval, akik átvették a turisták helyét. Az időjárás is jókedvében volt, lemosolygott ránk a nap, de csak utólag, a szombati eső után tudtuk ezt igazán értékelni. A dedikálásra szánt egy óra szinte elrepült. Összemosódnak a nevek, a kérdések, a tömegből előbukkanó ismerősök, a könyveimet lapozgató idegenek, egyetlen színes, boldog masszává. Egy férfi a koromról érdeklődött, aztán elismerően gratulált, ő volt talán a legemlékezetesebb. Végül én is beszabadultam a tömegbe, és haza már egy teletömött vászontáskával indultam, rajta egy Kosztolányi idézettel, ami nem is lehetne találóbb. „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.”
Élménybeszámoló dedikálásom órájáról
Vidáman esegetett az eső, amikor „Kóborlásaim az élet ösvényeim” c. könyvem dedikációs órájára sor került június 9-én, szombaton 11-12 óra között, a 89. Könyvhét alkalmából. Először is műanyag fóliák alkalmazásával védetté tettük a könyves asztalt és környékét, majd vártam az érdeklődők tömegét. Hamarosan vidékiek és budapestiek, ismerősök és kevésbé ismerősök, sőt egy teljesen ismeretlen vásárló is megjelent; örömmel írtam könyvem belső címlapjára a kedves szavakat. Volt, aki 3 példányt is vitt, bizony nagy volt az érdeklődés. Optimizmusom nem csökkent, de aligha szorozhatom fel az egy óra alatt eladott példányaim mennyiségét a kiállítás időtartamának óráival. Minden esetre élmény volt számomra ez az óra, és köszönöm a Kiadó és a kiállítás Rendezője segítségét, kedvességét.
Erdei László
A rangos irodalomtörténeti műhely és fórum május 24-én Viszockij-estet tartott a világhírű színész, dalszerző, költő és előadóművész emlékének tiszteletére, aki idén lenne 80 éves. A felolvasóest a Marosi Lajos által fordított és válogatott kötet, a „Zavarni néha még fogok! – Viszockij 80” alapján villantotta fel az életmű főbb jellegzetességeit, társadalmi jelentőségét, irodalmi értékét.
A szervezők két dologtól tartottak, egészen 24-én délután 16:45-ig. A fordító attól, hogy szervezési erőfeszítései ellenére sem lesz 30 érdeklődő sem, ami a korábbi műfordítói bemutatkozásai után lélektani határnak számít nála, a múzeológus szervező pedig attól, hogy négyszázan is eljönnek, mint 10 éve az emlékezetes Viszockij-kiállítás megnyitójára. A „legismertebb közösségi oldal” visszajelzéseiből mindkét végletet ki lehetett olvasni. Marosi Lajos azt gondolta, túl sok a szék, Thuróczy Gergely pedig azt, hogy kevés a saláta és a pirog…
Végül is a beszélgetést, a magyarul elhangzó verseket és az oroszul vetített Viszockij-klipeket 90-en hallgatták-nézték meg, néhányan a szomszédos terem tartalékszékeiről. A pódiumasztalnál hárman foglaltak helyet: a PIM részéről moderátorként Thuróczy Gergely, beszélgetőtárs volt és verseket olvasott fel Bors Anikó könyvtáros, előadóművész, Marosi Lajos pedig másfél órán át próbálta visszafogni magát, hogy a műsor ne nyúljon túl hosszúra. A dalokon-verseken kívül szó esett a költemények kulturális hátteréről, a szovjet életmód furcsaságairól, a korabeli (40-50 éves) audiovizuális technika lehetőségeiről és korlátairól, de még a versfordítás mibenlétéről is.
A projektor Viszockijnak azon dalait vetítette, amelyek a fordító számára a legkedvesebbek. Véletlenül (?) mindegyik zenekari kísérettel hangzott el, kiegészítve Viszockij gitárjátékát. „Dal a barátról” – ez tette a szerzőt Szovjetunió-szerte ismertté, és ez volt Marosi első Viszockij-magyarítása, ezt csiszolgatta fordítóként legtovább, 13 évig a belső rímek miatt. „Ő odalett a csatában” – a videofelvétel különlegessége, hogy Viszockij hangját halljuk, de a látható szereplők jelelnek, mert süketnémák, ezáltal egy harmadik nyelv is szerepet kap. Ez bizonyos pillanatokban annyira nemzetközi, hogy se magyarul, se oroszul nem kell tudni a megértéséhez. Az „Itt összesimul remegőn a fenyő” kezdetű dal Viszockij feleségéhez szól. Múzsája, Marina Vlady, pár napja töltötte be kerek jubileumát, így a könyvbemutató ezzel előtte is tisztelgett. A „Hajók” című dal a költő egyik kedvenc szimbólumával utal a határt nem ismerő szabadságra, a távozás és visszatérés ciklikusságára, a világjárók kitartására és erejére az elemi erőkkel szemben. A klip elképesztő felvételeit már nemcsak a fordító, hanem a hajómérnök is mutatta közönségének…
A teremben álló 45 éves némafilm-vetítőgép (hangja szerint kávédaráló) szintén be kellett induljon, ha már a szervezők odakészítették. A Viszockij-korabeli Szovjetunióban ez jelentette (a tévé mellett) a házimozit. A legnépszerűbb rajzfilmsorozatot, a „Na Nyuszi, megállj csak!” címűt, 8 mm-es színes filmen is kiadták. A rendező terve szerint a Farkasnak Viszockij adta volna a hangját, de ezt a cenzúra megakadályozta, nehogy tovább növekedjen a színész népszerűsége. A rendező borsot tört a hatalom orra alá azzal, mivel a filmbe mégis beleszerkesztette Viszockij legismertebb zenei motívumát. De a fordítónak nem csak ez volt fontos. Már-már szeretettel guggolt múltszázadi vetítőgépe mellé, és lelkesen beszélt a tonkopler nevű hangosítókütyüről, amelynek hajdani létezését az est technikusa meg tudta erősíteni…
A szakmai részt érdekes szubjektív hozzászólások zárták le. Felszólalt Demeter Judit, aki az orosz Hamlet tolmácsa volt magyarországi vendégszereplése alatt. Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója pedig arra emlékezett vissza, hogy 15 éves srácként az olimpiai Moszkvában tartózkodott Viszockij halálakor, és megérezte a helyzet feszültségét.
Végül az irodalmi teázás keretében a szamovár mellett jól fogyott az orosz hússaláta, a túrós pirog és a fordításkötet. Az utóbbiból nem is jutott mindenkinek. Amikor ez már nagyon kínos volt, a rendezők találtak még egy példányt a muzeális értékű vetítőgép alatt. De jó, hogy azzal támasztották fel az elejét!
A könyv megvásárolható a kiadó webshopjában és az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty tér 21-es pavilonjánál.
Hogyan élhetett túl egy jegyesség a hatvanas évek derekán két évnyi katonáskodást, és válhatott fél évszázadnyi boldog házasság alapjává? Erről szól a Katonaévek 1965-1968 című kötet, amely egy ifjú pár katonaság alatti levelezésének megható gyűjteménye, és néhány hete jelent meg a Személyes Történelem Kiadó gondozásában. A szerzőpáros, az egykori jegyesek, Tóth György és Tóth Györgyné, Marika a velük készített interjúban őszintén vallanak a válogatás elkészítésével kapcsolatos érzéseikről, nehézségeikről. Egyebek mellett arról, hogyan jutott eszükbe nyilvánosságra hozni ezt a személyes írásgyűjteményt, milyen hatással volt rájuk és a házasságukra a régi levelek újraolvasása, min lepődtek meg a legjobban egykori önmagukkal kapcsolatban, és miért sajnálják, hogy nem beszéltek korábban az életükről a gyerekeiknek és unokáiknak.
A teljes interjú itt olvasható.
