Címke: Szakáczky Edit

Az értelmetlen fejfájás – Újabb vers Szakáczky Edit tollából

„Van, hogy az embernek elpirul a gurulája, és furán fogalmaz.” Szakáczky Edit írói honlapjáról ezen a héten egy olyan verset választottunk, ami végül nem került be a kötetbe.

Az értelmetlen fejfájás

Hogyha egyszer falnak megyek, fájni fog a fejem…
…És ha egyszer fáj a fejem? Akkor jaj lesz nekem…

Csak egyszer már ne fájna, csak egyszer jókor lássam…
Csak egyszer végre lássam, amit oly régóta vártam.

Miért nem látom soha? A sors miért ily’ mostoha?
Százszor voltam, meddig leszek tinócska, ostoba?

Mind’ kereslek, nem talállak, hol vagy, merre járhatsz?
Hányszor ugrik még a kútba, ki megriad, mert gyáva?

Miért fél az, ki hosszú úton ezer próbát kiállt?
Miért álmodik tündérkertet mocsár hitvány taván?

Miért nem néz hát farkasszemet fantomi hadával?
Bolhát miért néz elefántnak, életet halálnak?

Várni, várni, várakozni, nagy mocsárban kint napozni,
azt tudsz csak te hitvány, biza, csak a jóval hadakozni…

Bántani mi szép volt csak, mi öröm, és mi érték
leigázni pillanat csak, miért egykor éltél…

Hol lesz mondd, hát majd a vége?
Miért nem értem, miért nem értem?

De hiába is kérdem én ezt,
talán soha meg nem értem…

Légy szabad!

Szakáczky Edit ezen a héten is jelentkezett egy erőteljes, derűlátó verssel.

Légy szabad!

Ki tart téged vissza?
Ki mondja, hogy itt vagy
csak szép és jó nekünk?
Ki működsz ellenünk.
S most békés szellemünk
mered háborgatni.

Mint égbe szökő,
szabad madár,
erőd fitogtatni.
S ki próbál kioktatni
ím süket fülre talál…
Ó, te hiú, s galád
lénye e földnek!
Hát hajtsd le büszke fődet.
Nem méltó ez tőled.

Nézd az írást, kőbe vésve,
hétpecsétes hű ígéret.
Kit szolgalétre szült az élet
szabadságot nem remélhet.
Vagy talán mégis, és félünk,
de miért is? Az Istenért is!

Mert hív már, hív a napfény,
ó, a szép szabadság,
s tán nem rendít meg újra
már a szédítő magasság.
Mert hinni vágyod, s talán látod,
végre szép tavasz vár.
Hisz minden telünk véget érhet,
csak azt mondd neki: viszlát!

Gyermeki remények

Szakáczky Edit ezen a héten is aktív volt a szerzői oldalán. Ma mi is választottunk egy verset megosztásra.

“Sokunknak sokszor aktuális…”

Gyermeki remények

De jó volna jónak lenni,
jó emberrel jókat tenni.
Szeretve szeretni lenni,
egész éjen át nevetni.

Úgy lesz talán majd a holnap,
ha bús és hideg takarókkal
nem álcázzuk szebb valónkat,
s hiszünk még az igaz szóban.

Hiszünk még a szép mesében,
hol a jók lám mind erősek.
S akármilyen tervet szőhet
a gonosztevő, sosem győzhet.

Kalandozás a lélek útjain

A héten Szakáczky Edit egy különleges videóval készült olvasóinak.

A rend kedvéért álljék itt is  a teljes vers.

Kalandozás a lélek útjain

Hosszú, sötét lépcsősoron visz az út a mélybe,
lelkek apró zegzugának bűvös rejtekébe.

Hol megannyi titkos ajtó keresi majd kulcsát,
s gyermekszívű balga vándor írja újra múltját.

Nem is sejted, mit hoz még e furcsa kaland neked,
csak útra kelsz a hős vezérrel, ki végig ott lesz veled.

Tonnás súlyok, furcsa lények, démonok és rémek,
erdő mélyén elveszetten bolyongó remények…

Száz izgalmas út előtted, vadregényes tájak,
hol majd boldog pillanatok s éles csaták várnak.

Rajtad múlik, merre indulsz, te mutatsz már irányt,
de bátor szívvel, erős hittel minden próbát kiállsz.

Lehetsz harcos amazon, lovag vagy királylány,
tiéd lehet bármi kincs, mit szívedben kívántál.

Hisz a legpusztítóbb esőre is jöhet még szivárvány,
csak leporolod szép, új ruhád, s felállsz, ha hibáztál.

Nem számít, ha masszív kőfal, óriás szakadék,
bármit osztott rád a sorsod, mint a szappanbuborék…

Kipukkad és elszáll, napod felragyoghat.
Nincs bénító súlya már a nehéz tegnapoknak.

Merre tovább, mi vár még rád? Sorsod a kezedben.
Fogd a kulcsát, s találd meg az ajtót, mi beenged.

Mondd, miért?

Szakáczky Edit újabb versét tette közzé szerzői Facebook oldalán.

Ismét a térképről…
Sokan felteszik ezt a kérdést… Van, aki másnak, van, aki önmagának, vagy éppen is-is…
Hogy kaphatunk-e valódi, megnyugtató választ? Talán soha.
Talán életünk végéig őrlődünk majd gyötrő kételyek közt, és sosem tudjuk meg, hogy elárultak-e, könnyelműen eldobtak, feláldoztak-e valami értékeset… Pusztán gyengeségből…

Mondd, miért?

Ha összedőlnek a hidak,
és nem nyújt semmi vigaszt,
és nem látod az utat,
csak erő után kutatsz…

Ha csak élni próbálsz,
ha levegő után vágysz,
ha elhagyhat mi hitvány,
ha elveszhet mi nincs már.

Mi talán még sosem volt,
mint délidőben fenn a Hold,
míg csak várod benn a jót,
remegve, puha takarót…

Mik vad tövissel betakarnak
fájnak, pedig jót akarnak…
Mit sosem mondtál el szavakkal
csak háborúztál a falakkal…

De miért kellett, hogy így legyen?
A sors miért bánt el így veled?
Mi volt hát a mindened?
A félreismert Istened…

Reményvesztett tél

Szakáczky Edit szerzői oldala minden héten, olykor naponta frissül. A versekért érdemes  bekukkantani.

“Volt, hogy még csak kopogtatott odakint az igazi fagy és a hideg, de belül már réges-régen havas, sötét tél volt…”

Reményvesztett tél

Mit hoz majd a holnap? Rég nincs jele jónak…
Csak fagy van és csak hó van. Fehér takaróban.

Meredten és bambasággal kószál csak az élet,
megdermedve cipeli ő súlyát még a létnek.

Falak, csak a falak, itt sok-sok fura alak,
mint bádogdoboz olajában összepréselt halak.

Élni csak a létnek, egy vad mókuskeréknek.
Menni, csak úgy körbe, a szép végtelenségbe.

Mert forog és csak forog, mind unos-untalan.
…És nem leli már honját az a vén otthontalan.

De bárcsak megkeresné, s talán megtalálná,
s a hiábavalóság is csak mindhiába várná.

De nem vár rá, hisz itt van régen, benne él egészen,
átjárja mind lénye lényét, vadul, vakmerészen…

Átöleli, s lassan, végül felemészti végleg,
mert ketyegett az óra, aztán megállt egyszer, s vége.

A görbe tükörbe jól beleüvöltve

Szakáczky Edit a napokban a következő remeket tette közzé szerzői Facebook oldalán:

Ritkán írok indulatból. Pedig…  Hatékony.

“Ő” az egyik…

A görbe tükörbe jól beleüvöltve

Görbe a tükör… és a bolond csak üvölt,
hogy hol hát a gyönyör, még mindig csak gyötör
a vágy a szenvedéllyel, hogy m’ért szenved éjjel
és nappal, tavasszal, ősszel és télen, egészen,
és túl merészen, mint szajha a tengerészen.

De kérem! Nem értem, hol van az megírva,
hogy csak sírva, papírra írva van joga a szívnek
élni, félni, szeretni, remélni!?
Ennyi. Csak tovább menni. Menni és nevetni,
ölelve szeretni, a legjobbat keresni,
…minden mást feledni.

Érdemes követni Edit oldalát, mert folyamatosan frissül!

A legyőzhetetlen

“Néha bizony a legkeményebb, legharcosabb énünket kell elővennünk, hogy túljussunk egy-egy nehézségen, szélsőséges helyzeten. Felszívjuk magunkat, aztán nem kerülhet az utunkba olyan akadály, amit ne vennénk sikerrel” – nyilatkozik Szakáczky Edit a szerzői Facebook oldalán. Következzék most a gondolataihoz illő verse.

A legyőzhetetlen

Távoli és szép vidéken, tán egy másik bolygón,
él egy harcos világjáró, tán a legutolsó.

Ki megjárt ezer utat, ki már száz kalandot átélt,
hullám hegyén, barlang mélyén küzdött éjszakánként.

Látta lángoló pokolnak kénköves bugyrait,
járta sötét, sűrű erdők úttalan útjait.

Fürdőzött a zöld, keserű, bűzölgő mocsarában,
úszkált vígan, kedélyesen, állott pocsolyában.

Táplált csodás virágágyást tövis’len rózsákkal,
járt halálos kötéltáncot hegyeknek ormával.

Nézett kormos vastükörbe, szembe démonokkal,
fogott szelet vitorlába égő fáklyalombbal.

Harcolt tűzzel, harcolt vízzel, mellett, mégis ellen,
harcolt éggel, harcolt földdel, fenn, a fellegekben.

Küzdött, küzdött, mindörökké, élettel, halállal,
szép reménnyel: fáradt teste nyugalmat talál majd.

És bár arcán sorakozik hősi hegek sora,
míg csak él, el nem felejti: fel nem adni soha…

Megjelent a Lélektérkép!

Megjelent Szakáczky Edit verseskötete, a Lélektérkép. Már megvásárolható a kiadó könyvesboltjában. Ha a gyönyörű borító nem lenne elég meggyőző, közlünk három verset a költő tollából, melyek a kötetben is elérhetőek.

Ha megszólal a csend

Négy fal között, két szó között,
két szó közé csend költözött.
Két fal közé, szavak köré…
Ma fehér ruhába öltözött…

Az ártatlan némaság,
ki álmából felkiált,
mert élni tovább már nem kíván.
Menj hát, menj el, hófehér némaság,
itt nem tart vissza többé senki már!

De hol marad a szó, a jó, a mindenható…?
Mi lát, mi hall, mi érez, mi felpezsdíti véred?
Mi megölel, ha fáj, mint régi, jó barát.
Mi legyőz veled ̶ bármi sors jön ̶ minden akadályt.

Hát gyertek haza, bölcs, jó szavak!
Ha kezünkben csak ennyi maradt,
ha a forrásból is csak kő fakad,
a szív is mindig hideg marad…

Gyertek velem, gyertek, szavak!
Színezzük át a fehér falat,
a várost, a mezőt, a szürke tavat…
Fessünk újra együtt tavaszt!

A buszmegálló

Szervusz, kedves buszmegálló, régi cimborám!
Ki vártál velem magányodban sok-sok délután.
Ki láttál nyomort, boldog mosolyt szürke arcokon,
ki befogadsz, s majd elengedsz a roskadt partodon.

Ki mindig ott vár, s hagyni nem fáj végső búcsút soha,
ki tűr, és tűr, úgy mozdulatlan, s nem kérdezi, hova…
Hová tart a nagy tömeg, mely elhagyja ezerszer,
melyet megóv naptól, jégesőtől, dacolva szelekkel?

Kit nem ölel meg boldog gyerek, nem kap érte hálát,
csak elhagyják, mint megunt játékot, s néha visszavárják…
Ki tűri népek lustaságát, otthagyott szemetét,
tábla tövén tárolód is színültig tele rég…

Kedves, drága buszmegállóm, mi lesz így tevéled?
Lesz-e, ki majd segít rajtad, mielőtt bevégzed?
Lesz-e, kinek gondos keze szemeted elsöpri,
ki nem száll fel a sárga buszra, s magányod eltörli?

Drága, kedves buszmegállóm, ez hát a te dolgod:
megérkezünk, s elhagyunk, mert így van írva sorsod…

Lélektérkép

Nyár van. Nyár van a világban.
Nyár az utcán, nyár a réten,
csak a szív fázik fagyos telében…
S tónak befagyott jegében
nézi most beborult egének
tükröződő képét…

Mint egy élő térkép…
Az átvonuló felhők
úgy formálódnak képpé,
s válnak teljes egésszé…

Válnak előbb utakká,
hogy léted kulcsát kutatván,
majd csillagfény és hold sugara
éjjel utad mutassák.

Válnak aztán zsenge rétté,
kedves, napos, szép vidékké,
hol megpihenve újraélnéd
régmúltakba veszett békéd…

Később tengerekké válnak,
hogy hullámok vad gyomrában
kapaszkodva vitorládba
evezz a béke tavára…

Majd rettegett erdőhöz érsz,
mi mindig hideg, bús és sötét.
Félelem nyeli el magányod,
kiutad még nem találod…

Egy árny lopózik lassan mögéd…
Nézz fel, nézz a lombok fölé!
Nem félsz többé, indulsz tovább,
magad sem tudod még, hová…

Csipkés ormú hegyek várnak,
a csúcs, az út a szabadságba…
Csákány, kötél, bakancs nálad,
ha a sziklák rajtad kifognának…

Sivatagban ér a reggel,
hol pusztító, vad szelekkel,
vadnyugati fegyverekkel
megküzdesz majd száz sereggel…

Hosszú volt, és nehéz harcod,
porba hajtod fáradt arcod.
Szíved mégis ébren tartod…
A sok sebhely szinte mardos…

De nem adja fel még a harcos,
ő nem szenvedi a kudarcot…
S bár messze még az útja vége,
bátran mondja: lám, megérte!