A Nimród vadászújság márciusi számában írt Vida Gusztáv Ez van című könyvéről:
Úgy írta meg második vadászkönyvét, hogy ez az elsőnek a második része. Két éve teljesen új hangot hozott a magyar vadászirodalom rengetegébe Vida Gusztáv (Volt egyszer egy Gencs, 2016, Ad Librum). Melankolikusan, filozofálva mörcögő középkorú bika szólalt meg ebben a nagy, álmos dzsungelben. Rendkívül egyéni és nagyon irodalmi hangon. Túl sok minden nyomta már a szívét, hosszú volt strófa, elsőre csak a felét adták ki, most aztán megjelent a másik fele is. De nem a resztli, hanem amazzal egyenértékű anyag. A két kötet együtt ad kerek képet a szerző vadásszá válásának és kezdeti éveinek titkairól.
Mert Vida mindig úgy ír, mintha titkot mesélne.
„Csatt! – ZZrrp! – sercen a zipzár – Dourr! – máskor meg: Duuhr! – Piiú…piíí…piiií – Rreccs, sssh!” Tele van ez a könyv hangutánzó szavakkal, vagy inkább effektekkel. Még a rövid és a hosszú magánhangzókat is sublerrel méri ki a szerző, annyira erős a benyomása, és olyan pontosan akar bennünket is kézen vezetni. Ki a ködös hajnalba, a frissen behavazott erdőbe, meglőtt disznó után a tüskés sűrűbe. Megvallom, képernyőn olvastam, s bizony gyakran hiányzott a papír sercegése, a nyomdafesték szaga, a képek közvetlensége, kezemben a kötet súlya. Persze, így is súlyos könyv.
A szereplők úgy lépnek a színre, mintha ezer éve jól ismernénk őket, holott most találkozunk velük először. De csak pár mondat, és máris testet-lelket ölt előttünk Tibi, Tomi, Dezső, Radó. Vagy Lajos, akinek „egészen biztosan szólni fog a puskája. Ösztönlény… de jól csinálja. Megérzi a vadat.” Ismét megcsodálhatjuk a szerző nyelvének kivételes atmoszférateremtő erejét. „Bársony az idő…folyik végig bennem.” Vagy „Gencs. Hideg reggel. Bennem várakozás.” Öreg vadászíró barátom, Sz. Nagy László mondása ötlik föl bennem (A Nimród Alapítvány kiadásában 1995-ben jelent meg kötete: Hol a Tisza erdőt nevel.) „úgy vág az a mondat, mint az ostor!”
Vida vadászpályafutásának kezdetében az az érdekes, hogy nem volt egy idősebb, nagy mestere. A gencsi csikócsapat együtt járta a környező erdőket, együtt ismert meg fűt, fát, bogarat, halat, vadat. Minden legelőt. Egyívású barátai hamarabb jutottak fegyverhez és lehetőséghez, de őt sose kezelték kezdőként, vagy alacsonyabb rangúként. Tibi azért mégis pár lépéssel előtte jár, ő irányítja kezdeti vadászlépteit. Guszti meg mindig fél lépéssel a föld fölött. A vadászat neki soha nem mindennapi dolog, hanem mindig a Teremtő ajándéka. Nem csak akkor misztikus ünnepnap, ha végre meglövi régóta áhított kosát, hanem már akkor is, ha csak kilép a kapun.
Megvan benne az a ritka képesség, hogy a vad szemszögéből szemlélje a dolgokat. De korántsem a feketeistvános Vuk módjára gondol a símabőrűre. „S tudja-e a vad? Hogy neki is indulni kell lassan. Hisz találkánk van.”
Vida Gusztáv első vadászkönyvének második része is hol lelket melengető, hol nyugtalanító, hol szívbemarkoló olvasmány. Nem csak magával, olvasójával szemben is határozott elvárásai vannak. A vadászat életének meghatározó alkotóeleme, személyiségének része.
„Jobb, ha csak belül van. Esetleg fotók. Talán jobb, ha csak az emlékezetben rögzül a történés. A képzelet nem hamisít.”
Érdekes könyv. S talán még érdekesebb: mi lesz tovább?
(Vida Gusztáv: Ez van, 2018.)
Márok Tamás (Nimród – vadászújság)
Eddig nem igazán értettem a borítót, kicsit félelmetes is, de ahogy ledaráltam az oldalakat minden megvilágosodott és értelmet nyert. Kevesen tudják, de ha Lilla elkezd írni, akkor ott kő kövön nem marad szárazon. Nagyon jól ért ahhoz, hogy odaláncolja az oldalakhoz az olvasót és ne engedje el. Igaz, hogy merőben eltér az eddigi írásaitól, mégis annyira lillás. Az egyik specifikuma, hogy nagyon erős karakterekkel dolgozik. Enélkül nem is lenne igazán teljes az élmény, hiszen mindegy, hogy negatív vagy éppen pozitív hősökkel nézünk szembe az biztos, hogy erős személyiségekkel rendelkeznek, de itt még szóba jön a belső vívódás is és egy olyan oldalát mutatja meg az írónő, ahol nem riad vissza a sötétségtől, a megborzongatástól vagy éppen a vérontástól. Alapvetően két lány története lapul meg a sorok között. Ezek párhuzamosan futnak, mégis egy ponton, ahol összefutnak válnak igazán feledhetetlenné, s stílszerűen itt is ér véget a kötet, amikor már igazán beindulna a cselekmény, hiszen javarészt az okokat és a különleges események előtti magyarázatot mutatja be a Szobortánc. Amolyan alapként szolgál a továbbiakra nézve, mivel biztos vagyok benne, hogy nem ér véget ezzel az egy kötettel, amiatt is nem, mivel nincs lezárva, függővéges és még szívesen olvastam volna tovább, hogy jobban megismerjem a karaktereket és a kialakuló helyzetet.
Úgyhogy kedves könyvmolyok, ha készen álltok felfedezni egy lélek legmélyebb és legrejtettebb történetét, ne habozzatok! A 
