Címke: Vida Gusztáv

Recenzió – Ez van

A Nimród vadászújság márciusi számában írt Vida Gusztáv Ez van című könyvéről:


Úgy írta meg második vadászkönyvét, hogy ez az elsőnek a második része. Két éve teljesen új hangot hozott a magyar vadászirodalom rengetegébe Vida Gusztáv (Volt egyszer egy Gencs, 2016, Ad Librum). Melankolikusan, filozofálva mörcögő középkorú bika szólalt meg ebben a nagy, álmos dzsungelben. Rendkívül egyéni és nagyon irodalmi hangon. Túl sok minden nyomta már a szívét, hosszú volt strófa, elsőre csak a felét adták ki, most aztán megjelent a másik fele is. De nem a resztli, hanem amazzal egyenértékű anyag. A két kötet együtt ad kerek képet a szerző vadásszá válásának és kezdeti éveinek titkairól.

Mert Vida mindig úgy ír, mintha titkot mesélne.

„Csatt! – ZZrrp! – sercen a zipzár – Dourr! – máskor meg: Duuhr! – Piiú…piíí…piiií – Rreccs, sssh!” Tele van ez a könyv hangutánzó szavakkal, vagy inkább effektekkel. Még a rövid és a hosszú magánhangzókat is sublerrel méri ki a szerző, annyira erős a benyomása, és olyan pontosan akar bennünket is kézen vezetni. Ki a ködös hajnalba, a frissen behavazott erdőbe, meglőtt disznó után a tüskés sűrűbe. Megvallom, képernyőn olvastam, s bizony gyakran hiányzott a papír sercegése, a nyomdafesték szaga, a képek közvetlensége, kezemben a kötet súlya. Persze, így is súlyos könyv.

A szereplők úgy lépnek a színre, mintha ezer éve jól ismernénk őket, holott most találkozunk velük először. De csak pár mondat, és máris testet-lelket ölt előttünk Tibi, Tomi, Dezső, Radó. Vagy Lajos, akinek „egészen biztosan szólni fog a puskája. Ösztönlény… de jól csinálja. Megérzi a vadat.” Ismét megcsodálhatjuk a szerző nyelvének kivételes atmoszférateremtő erejét. „Bársony az idő…folyik végig bennem.” Vagy „Gencs. Hideg reggel. Bennem várakozás.” Öreg vadászíró barátom, Sz. Nagy László mondása ötlik föl bennem (A Nimród Alapítvány kiadásában 1995-ben jelent meg kötete: Hol a Tisza erdőt nevel.) „úgy vág az a mondat, mint az ostor!”

Vida vadászpályafutásának kezdetében az az érdekes, hogy nem volt egy idősebb, nagy mestere. A gencsi csikócsapat együtt járta a környező erdőket, együtt ismert meg fűt, fát, bogarat, halat, vadat. Minden legelőt. Egyívású barátai hamarabb jutottak fegyverhez és lehetőséghez, de őt sose kezelték kezdőként, vagy alacsonyabb rangúként. Tibi azért mégis pár lépéssel előtte jár, ő irányítja kezdeti vadászlépteit. Guszti meg mindig fél lépéssel a föld fölött. A vadászat neki soha nem mindennapi dolog, hanem mindig a Teremtő ajándéka. Nem csak akkor misztikus ünnepnap, ha végre meglövi régóta áhított kosát, hanem már akkor is, ha csak kilép a kapun.

Megvan benne az a ritka képesség, hogy a vad szemszögéből szemlélje a dolgokat. De korántsem a feketeistvános Vuk módjára gondol a símabőrűre. „S tudja-e a vad? Hogy neki is indulni kell lassan. Hisz találkánk van.”

Vida Gusztáv első vadászkönyvének második része is hol lelket melengető, hol nyugtalanító, hol szívbemarkoló olvasmány. Nem csak magával, olvasójával szemben is határozott elvárásai vannak. A vadászat életének meghatározó alkotóeleme, személyiségének része.

„Jobb, ha csak belül van. Esetleg fotók. Talán jobb, ha csak az emlékezetben rögzül a történés. A képzelet nem hamisít.”

Érdekes könyv. S talán még érdekesebb: mi lesz tovább?

(Vida Gusztáv: Ez van, 2018.)

Márok Tamás (Nimród – vadászújság)

Beleolvasó – Ez van

Vida Gusztáv  Ez van című könyvéből hoztunk részletet. 


A „Mester”. (részlet)

… Másnap, a Tibi kocsmában futok össze Lajossal. – Mondta a bátyád? – kérdem. – Mit, te!? – Nem? Hát, akkor ezt elmesélem. Mit iszol? Na, szóval… Ott ülünk már órák óta, mindenütt a népek, sehun semmi, dögunalom S akkor, hogy menjek sörért, megyek is. Lenézek, hát látom ám, csez’ meg, pokoli nagy hal a szélen. Megyek be érte a vízbe. Anyám mekkora! Dobom ki, vergődik, csak úgy hupog a föld. – Mester! Mester! -innejd is, onnajd is… A népek meg csak tördelik össze sorra botjaikat, szórják bele a vízbe, pakolnak össze. Kiabálnak, lázadnak.,. Ez már sok nekik! Egész nap hiába ücsörögnek, ez meg puszta kézzel fogdozza. Aztán fogtam nekik még egyet. Ugyanígy. A másodiknál a maradék is feladja, ahány bot, az már mind törött, ott himbálódzik a hullámokon. – Mester, mester!… Még, még! Lássuk a csodát! – Ha meg megyek valahá, hát bravózás, taps. – Bravó, Bravoóó! – Ránézek a vízre… Elnémulnak – Hallga! Csönd!… Csit- csitt! Figyelj. A mester lát valamit! – S így tovább.

Hát ezt nem kellett volna.

Lajos majd megfullad, úgy nevet. – Hogy, tördelik össze…! he-he – szeme csillog, élvezi nagyon – a botokat! Meg, hogy mennek haza. Hej, de ott lettem volna. Mester… mester…!

Szinte látjuk mindketten ott ringani az elhagyott, elárvult botokat a tófelszínen. Meg az elképedt, dühösen csomagoló embereket, ahogy mennek haza.

Ahogy szóhoz jut, még mindig fel-felröhögve áll elő, hogy – Te, akkor ha megengeded, egy ideig Mesternek szólítlak… – S a hülyéje, tényleg. De hálisten, idővel aztán elhagyta.

[…]

A Hajnal kan

A napokban rábukkantunk Vida Gusztáv egy 2005-ös írására, mely a Vadaszat.net oldalon jelent meg.

Álljon most itt az első néhány bekezdés, a teljes vadásztörténetet a fenti linken lehet elolvasni.

… a világ egy kicsinyt olyan, mint amit elhiszünk belőle….

Nem is tudom, melyik a mélyebb ösztön? Egyidős tán. Fajfenntartás, zsákmány. Örökös, örökölt gén. Ma már másképp hívjuk, szelídebben: Szerelem és Vadászat…

Véletlenül akadt a kezembe….
„Nem tudom egészen elmondani.… Egy percre azt is sajnáltam, hogy nem férfinak születtem. Az erdő miatt, a vadak miatt. A vadászat miatt. Titkát, így nekem még kevésbé adja. Mégis befogad. Csodaerdő.… Valamit megértettem mélyen s váratlanul az erdőből. Belém jött a tudás, s a vágy is egy időben. Mintha ezzel születne mindenki, csak a város közben lezárja szemeinket. Valami igazi jó történt most velem.… Az erdőt vágyom Vajka, az erdőt, a sűrűt amelyet jártunk. A vadat, az ősotthont kívánom, a kíméletlen öntörvényeit, hogy hideg, sötét, büszke. Az állatokat akarom. S minden lényét és virágát.””

“Nem külső kényszerből írok. Ha nem megy… hagyom a francba”

Hogy látja a vadászatot és az orvvadászatot egy volt nyomozó? Miként ír önmagáról és az emberről vadásztörténeteiben? Interjú készült a Könyv Gurun Vida Gusztávval, a Volt egyszer egy Gencs szerzőjével.

„A nyomozás során a cél az elkövető, vagyis a tett bizonyítása, míg a vadászat során maga az állat élete a tét” – fejtegeti Vida Gusztáv, mi a hasonlóság a nyomozói munka és a vadászat között. A Volt egyszer egy Gencs című vadásztörténeteit az Ad Librum Kiadó gondozásában a közelmúltban publikáló szerző az interjúban beszél írói időbeosztásról, a verseiről és arról is, hogy mivel próbálja meggyőzni a vadászatot elítélőket.”

Huszonegy egész négy tized

Vida Gusztáv hatalmas vaddisznót lőtt a napokban. A vadásztörténet itt olvasható.

„Ekkora disznót én még nem lőttem. (Tegnap hajnalig.) Fél centivel kisebbem van. Mifelénk nem szokásuk nagy agyarakat növeszteni. És meg sem nőnek. Nem hinném, hogy csupán azért, mert idő előtt agyonlődözzük őket. A populáció génjeiben is lehet valami. Egy-két év is eltelik, amíg ekkora esik itt. Főleg súlyban. (Egy hetvenkilós kannak is lehet ily hosszú foga.) Zsigerelve, orr nélkül százharminc kiló. Meg se tudtam mozdítani. Költői túlzás.”

Majdnem…

„Pár napja volt egy izgalmasabb vadászkalandom. (Lehet, hogy csak én fújom fel.) Korán kelő vagyok, ha közelít az óra hajnali háromhoz, már nem fekszem vissza. Olvasok, kávét főzök, bekészítem a kandallókat, tájékozódok a hírportálokon. Így nem esett nehezemre, hogy korán nekiinduljak. Ennek – persze – van egyéb praktikus oka is: ilyenkor még senki nem vág neki, így normális utakon feljuthatok a területemre – kezdi elbeszélését Vida Gusztáv.

Vida Gusztáv vadászkalandja valóban izgalmas, az embernek borsózik a háta, ahogy olvassa.

Töredékek

„Mintha, néha érezném, hogy szenvedélyem csillapszik, egy-egy faj újabb egyedének elejtése után. Az a belső képzeletbeli rubrika kipipálva, hát nem halok már meg nélküle…” – Vida Gusztáv gondolatai a vadászatról elolvashatók szerzői oldalán.

„Az elsők… Többféle írás van, az első, fölfokozott megélésé, s a letisztult, sommázó. Nekem csak az előbbi út a járható, mert hiányzik a kellő számú élményanyag.

Talán lehetne sokkal szebben, összeszedettebben. Némelyikük kifejezetten suta, ügyetlen. Nem baj, egy idő után hagyom is úgy. Az a történet már így rögzült.

Marad. Ez volt. Mitikussá válnak a szavak. Nem szépítek, a valóságot mesélem. A lelkemet írom, a hangulatot.”

Nyomot hagyni magunk után…

„Nem lehetünk olyan nagyképűek, hogy azt hihessük, hogy dolgaink – később – a világ menetét befolyásoló módon érvényesülnek majd.” Vida Gusztáv e heti írása elolvasható szerzői oldalán.

„Tehát: meg kell élni, átélni a sikert. Így önmagában elég kisszerű, de nem tudok más következtetésre jutni. Nem hiszem, hogy csak és kizárólagosan hiúság kérdése ez. Valamiféle visszaigazolás a többiek részéről, a világtól, hogy jó az, amit csinálsz. Nem elsősorban anyagiakban kell, hogy megmutatkozzék ez. „

Ki az Igaz vadász… (író)?

Elindult Vida Gusztáv szerzői oldala. Beköszönőként hagyjuk, hogy az író hangja szóljon:

„Ki az Igaz vadász… (író)?

A két kategória összefügg. Szorosan. Az elsőbe tartozó kevesekből nőhet ki érdemleges alkotó.

Nem egyszerű definiálni a fogalmat. Igaz(i) vadászt majd mindegyikőnk ismer, szűkebb környezetében is.

Más. Ősebb és mélyebb a gének kódolása ott. Konok megszállottság, vágy, sóvárgás villan a szemben. Barangolás. Erdő, szél. Eső. Nem számít. Ha menni kell. Önmagának vadászik, belülről fakadó kényszerből. Etikája súlyosabb, mint az aktuális jog. Valami titkos tudás: A zabolázhatatlan Szenvedély. Az éjszaka, a harmat. Lombzúgás. A várakozás. A múló (ballagó) idő. A csend, a köd. Az ősök. Amikkel egy.

Magában a többség elismeri, tán irigyli. Ha maga közé „fel”, nem is emeli. Mert amit Ő akar, az meglesz.

A szabadság. A vad.”

A gondolat folytatásáért látogasson el Vida Gusztáv szerzői oldalára!

 

Megjelent Vida Gusztáv Volt egyszer egy Gencs című vadászkönyve!

Már a boltokban is elérhető Vida Gusztáv vadászkönyve.

Érdekességekért, képekért az író mindennapjaiból látogassanak el Vida Gusztáv szerzői honlapjára.

A könyv hátlapszövege Szilasi László írótól való.

„Aranyérmes kudu.

Varacskos disznó. Egy óriási oryx. Gepárd.

Bivaly.

Hát, tudjuk: a vadászoknál így megy ez.

Meg úgy, hogy itt, még télen, megállt az idő. Lelassult az ember, nagy dunnapárnáin álmodozott. Hozzá nyomta orcáját, orrát, lázas szemekkel, hittel a deres ablaküvegnek. Azon keresztül leste a frissen kerekedett, nagy szemű, puha hóesést. Ez volt a gyermekkor. Oda kellene visszatalálni. Senkinek se megy.

Az idővel kellene talán valahogyan megbékélnünk. Elfogadni, megérteni, belesimulni szépen. Hogy ne karcoljon a lét. Ami van, és ami lesz még: simogasson. Elférjen minden. Ahogy a régieknél. Szépen, rendben, egymás után. Munka, természet, emberek. Egymás mellett, békében és tisztességgel.

Vida Gusztáv szövegei arra a tekintetre tanítanak bennünket, amely a vadászat műveletsoraiban és rituáléiban, emlékeiben és hangulataiban találja meg azokat a csodálatos részeket, amelyek a szavak által visszavezethetnek bennünket az elveszett egészhez. Nem a vad a lényeg. Sokkal inkább a táj, a környezet, a társak, a kevés szavú beszéd. Hogy ott lehetsz. Az ottlétedről szóló história. Nem a vad elejtése. Ezek a történetek visszaadják a vadállatok méltóságos életét.

Vida Gusztáv munkái erős írások. Megkapóak és igazak. A semmiről. Az esős hajnalokról. Egy délutánról. A lényegről. Rólunk, akik itt vagyunk. Gondolunk és érzünk. A percekről, az órákról, a mindenségről. Néha nem történik semmi, nincsen esemény.

De ezekben a szövegekben valahogyan mégis megtörténik minden.”