Címke: ihlet

A Rádió Bézs Pauer Emánuellel beszélgetett

Június 29-én A Rádió Bézs műsorvezetője, Madár Tamás reggeli kultúrrovatában – a Szendvicsben –  Pauer Emáuelt kérdezte többek között arról, hogy mik azok, amik leginkább meghatározzák írói munkásságát.

Az interjúból kiderült, hogy a mindennapi életben is jellemző rá a fekete humor, amellyel már a holnapja bemutatkozó oldalán is találkozhat az érdeklődő.

„… amit már humorral kezelek, az már meg van emésztve.”

Beszélgettek arról is, hogy elsősorban problémákat szeretne felvetni és nem megoldásokat tárni az olvasó elé, aminek jó példája a nemrég az Ad Librum gondozásában megjelent Magamon kívül c. kisregény is. Annak kapcsán, hogy lesz-e folytatás, vagy milyen további mű várható, Emánuel azt is elárulta, hogy épp egy nagyobb lélegzetvételű regényen dolgozik, amit remélhetőleg még idén befejez.

Mi már kíváncsian várjuk.

kép forrása: http://onlineradiok.blog.hu/2015/03/07/radio_bezs_a_lagy_hangok_vonala_vagy_a_lagy_vonalak_hangja

Félelmetes hangok

Jenei András e heti írásából megtudhatjuk, hogyan ihlették meg a befagyott sárvári Csónakázó-tó jég alatti hangjai.

Luca széke és a vetkőző pszichológusnő

Villax Richárd e heti bejegyzésében írásról, időről és a következő könyvéről mesél.

„Mit gondoltok, mi az a kérdés, amit szinte minden olvasó, netán újságíró feltesz e sorok írójának? A helyes választ beküldőket Fanyűvők könyvvel jutalmazom! Lehetek gáláns, hiszen én például előzetesen ki nem találtam volna. Nem, nem a „hogyan lettél író” a megfejtés.

A „mennyi idő alatt írtad e könyvet” a befutó! Ami nem baj, csak egy vele a gond: erre a kérdésre lehetetlen jól válaszolni. Az olvasók – akik egyébként nagyon cukik, és imádom őket – hajlamosak a következő fantáziakép követésére.

Az író sétál az utcán, egyszer csak elragadja az ihlet. Mindent félredobva (hogyan?) betér a legközelebbi kávéházba, s az ihletre még néhány rumos kávéval rásegítve hipersebességgel körmöl, egy hétig alig alszik, s máris kész a Nagy Mű.”

“Nem külső kényszerből írok. Ha nem megy… hagyom a francba”

Hogy látja a vadászatot és az orvvadászatot egy volt nyomozó? Miként ír önmagáról és az emberről vadásztörténeteiben? Interjú készült a Könyv Gurun Vida Gusztávval, a Volt egyszer egy Gencs szerzőjével.

„A nyomozás során a cél az elkövető, vagyis a tett bizonyítása, míg a vadászat során maga az állat élete a tét” – fejtegeti Vida Gusztáv, mi a hasonlóság a nyomozói munka és a vadászat között. A Volt egyszer egy Gencs című vadásztörténeteit az Ad Librum Kiadó gondozásában a közelmúltban publikáló szerző az interjúban beszél írói időbeosztásról, a verseiről és arról is, hogy mivel próbálja meggyőzni a vadászatot elítélőket.”

A fehérlap-szindróma

Bizony van, amikor csak úgy dől belőlünk a szó, ha írásról van szó, van, hogy rá se tudunk nézni a fehér lapra. Erről beszél e heti posztjában Jenei András.

„Olvastam egy írótól, hogy mindenhová viszi magával a laptopját, mert írnia kell. Ebből él, ha tetszik, ha nem, mindenből betűket kell faragnia ahhoz, hogy meglegyen a betevő. No, és találkoztam a másikkal is, aki befűzte anno a papírt az írógépbe, és amikor leütötte volna az első betűt, rájött: nem tudja, hogy mit írjon, és rátört a hányinger…”

Amikor diktálnak

Sajter Gizella e heti posztjában a hirtelen jött ötletekről és az ihletszerzésről mesél.

„Hogyan írok? Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor írok, amikor diktálnak. De talán ez közelíti meg a legpontosabban az írási szokásaimat. Amikor hallom, amikor látom azt az első sort vagy éppen az utolsót, és egyetlen pillanatra mintha az egész megcsillanna, és már illanna is tovább, ahogyan meg is teszi sokszor, ha nem vagyok elég gyors.”

Írói válság

„A legbosszantóbb dolog, ami egy íróval történhet, az az írói válság, amikor ülsz a gép előtt, és csak bámulod a monitort, s közben arra gondolsz, a családod talán már attól tart, megbolondultál.” Erről és „gyógymódjairól” ír e heti posztjában Krencz Nóra.

„A válság olyan, mint egy számítógépes játék főgonosza. Tudod, hogy előbb-utóbb találkozol vele, és ahhoz, hogy továbbjuthass, le kell győznöd.”

Kinek a sorsa van most épp a kezemben?

Jenei András szerzői oldalán részletesen beszámol azokról az írásokról, melyeken épp dolgozik, azaz, hogy kinek a sorsa van most éppen a kezében, vajon hol fog lecsapni a bárd.

„Szóval több írás van a kezem alatt, ami még nem zárult le, amivel még van dolgom. Némelyik félkész állapotban van, és a benne élő vagy holt dolgok „megfagyva” várják sorsukat. Talán éppen két ember párbeszéde állt meg a mozdulatlanságban, de az is lehet, hogy egy kard csapása, esetleg egy felhő útja dermedt meg az égen.”

Az ikladi parnasszus

Jenei András szerzői oldalán beavatja olvasóit abba, hol tud megihletődni, miként zajlik a tapasztalatszerzés vakon.

„Lehetnék olyan szerző, aki mindenhova jegyzettömbbel, papírfecnikkel, vagy vakságom okán diktafonnal jár azért, ha jön az ihlet, azonnal tudjam rögzíteni. A mai technika ad még más lehetőségeket is nekem, mert a mai vakoknak ott van már az a típusú okostelefon is (vagy akár a régebbi nem okos társa), ami, ugye, az alkalmazásoknak hála, képes hangot kiadva segíteni. Azaz abba is írhatnék. Ha ez így lenne, akkor bárhol és bármikor szabad utat kapna a titokzatos erő…”

Borzongásért mentem, majd’ belehaltam – Jenei András írása

Jenei András író szomorúan tapasztalta, hogy egy jelentős gyerekkori színtere, melyet szeretett volna ihletként használni következő regényéhez, az enyészeté lett.

Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?

Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.

A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.

S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.

Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?

„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”

Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…

Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.

(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)

Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.

A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…

A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…

Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.

Frivaldszky-Mauthner-Palffy villa_rom

Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.

„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”

A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.

A teljes bejegyzés Jenei András  írói honlapján olvasható.