Címke: Jenei András

A könyvek végtelen birodalma

Jenei András e heti írása az olvasás szeretetéről szól. Megtudhatjuk, milyen érzés számára egy könyvet elkezdeni, belemerülni, majd a végére érni…

„Én, no és mindazok, akik olvasnak könyveket, hagyják magukat elveszni a betűk tengerében. Mindannyian felszállunk egy karakter-óceánon ringatózó csónakra, aztán amikor kinyitjuk a könyvet, azzal el is lökjük magunkat a parttól…”

Elfelejtettük a taps erejét

Jenei András e heti írása a színházba járók figyelmét kívánja felhívni a nézői taps erejére.

„Régen, még látó koromban is járogattam színházba. Na, nem sokszor, de megesett, hogy ott ültem egy darabon, aztán büszkén mondogattam: ismét voltam színházban!

Most, hogy vak vagyok, ugyanígy járok szórakozni. Ha ez valakinek furcsa lenne, két dolgot is elárulok.

Az egyik, hogyha nem is látom a deszkákon zajló eseményeket, a fülem az jó, és a zajokból, párbeszédekből összerakom a történetet. Illetve, akivel megyek, mesél.”

Félelmetes hangok

Jenei András e heti írásából megtudhatjuk, hogyan ihlették meg a befagyott sárvári Csónakázó-tó jég alatti hangjai.

Mi a jelen, a múlt vagy a jövő?

Jenei András e heti írásában az emberi kapcsolatokról, egymás segítéséről és megbántottságról beszél.

„Amikor az ember ösztönösen, és mert lénye ezt diktálja, segít. Nem pénzért, nem félelemből, hanem azért, hogy jó legyen. Lehetőleg mindenkinek – még akkor is, ha ez lehetetlen küldetésnek ígérkezik –, és senki ne sérüljön.”

Rohanó világ

„Amikor megvakultam, nem állt meg a világ, de megtanultam lassabbra venni mindent. Azért, hogy odafigyelhessek arra, ami körülvesz.” Jenei András írása a mai világ rohanásáról.

A hópihék titka

Jenei András e heti bejegyzésében arról mesél, hogyan győzte le viszolygását a hóval szemben, miután megvakult.

„Gyerekkoromban nagyon szerettem a havat. Talán azért, mert volt…

Vártuk a telet, ami hidegebbnek tűnt, mint a mostaniak – ennek semmi köze részemről a globális felmelegedéshez –, s mégis jobban bírtuk a mostaninál. Tovább voltunk kint, elázva robogtunk be a házunkba a kályha melegéhez, de azt is csak már akkor, mikor szüleink szó szerint berángattak.

– Nézd meg, csuromvíz vagy már a hótól! – mondták.”

Félni és borzongani jó

Jenei András e heti írása egy beharangozó következő regényéhez, mely januárra várható, és remélhetőleg, mindenki borzongani fog rajta.

„Már több alkalommal emlegettem, hogy készül valami. Egy olyan írás, egy kisregény, amely törekvéseim szerint eléri a célt: megborzongat…

Még folynak az utómunkálatai a könyvnek, így csak elősztorizgathatok – bár ez nem egyszerű. Mondanom is kell róla valamit, hogy felhívjam rá a figyelmet, de nem szabad túl sokat elárulnom róla, hogy aztán aki elolvassa, annak ne legyen tele spoilerrel.

Honnan indult el maga a történet? Mi adta az ihletet, miből jöttek a gondolatok?”

A fehérlap-szindróma

Bizony van, amikor csak úgy dől belőlünk a szó, ha írásról van szó, van, hogy rá se tudunk nézni a fehér lapra. Erről beszél e heti posztjában Jenei András.

„Olvastam egy írótól, hogy mindenhová viszi magával a laptopját, mert írnia kell. Ebből él, ha tetszik, ha nem, mindenből betűket kell faragnia ahhoz, hogy meglegyen a betevő. No, és találkoztam a másikkal is, aki befűzte anno a papírt az írógépbe, és amikor leütötte volna az első betűt, rájött: nem tudja, hogy mit írjon, és rátört a hányinger…”

Csak egy mozdulat

Jenei András szomorú, átélt élményt ír le ezen a héten szerzői oldalán. Csak egy mozdulat egy hideg, őszi éjszakán.

„Mai történetem valós történet. Megtörtént, nem fantasy.

Egy jelenségről szól, ami mindig volt, talán egyszer majd nem lesz.”

Álmokból születik

Jenei András e heti írásából megtudhatjuk, hogyan, mikor láthat egy nem látó is.

„Álom. Egy szó, ami varázslatos, mély és igazán semmit sem tudhatunk róla…

Amióta világ a világ, érdekelte az embereket, hogy hol járunk, amikor álmodunk. Mi az a forma, ahol a nem létező – legalábbis nem minden formában létező – élet játszódik? Mi szabja meg, hogy mit látunk, érzünk „odaát”, és mi dönti el, hogy az jó, kellemes vagy éppen lidérces?”