Életjelek Európa másik feléről — Villax Richárd írása

Vil­lax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísér­letet tett a pihenés mel­lett írni is egy kic­sit. Ennek örömére közlünk egy rés­zletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabad­sá­gra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásá­nak köszön­hetően végre min­dent elin­tézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös haj­nalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gon­do­ltam, végre megtál­tosod­nak mellső vég­tag­jaim a klavi­atúramezőn, és öles léptekkel hal­adok előre új történetem­ben. Marad­junk anny­iban: inkább valami „lightos séta” volt, amit pro­dukál­tam. Az sem segített, hogy az ’56-ban ját­szódó írá­so­mat éppen egy 56-os házszámú épület­ben kel­lett létre­hoznom.
Az se mentség, hogy válas­zoltam közben a Fer­encváros újság kérdé­seire, de legalább több ezer kilencedik kerületi ház­tartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Bel­gium­ból válas­zoltam egy budapesti lakhe­lye­men székelő lap kérdé­seire. És ha már ott jár­tunk Nyu­gat-Európában, eljut­tat­tunk néhány könyvpéldányt kint élő mag­yar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában hor­ror­isztikai szem­pont­ból.
Vis­zont a hon­lap… hát, az nem fris­sült új hírekkel. Kis megkön­nyeb­bülés a tun­yaság okozta szé­gyen­ben: nem kap­tam otthon­ról olyan hírt, hogy emi­att most akkor tün­tetés volt a Par­la­ment előtt. De azért pironkodva val­lom be, hogy most sem készül­tem különösebben nagy dolog­gal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényem­mel kapc­so­latos fejleményeket tudom megosz­tani Veletek.
Sose gon­do­ltam volna, hogy történelmi tár­gyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már koráb­ban beszá­moltam az oldala­mon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az megle­het, rosszul rögződik valak­iben. Így, akár család­tag a sztori alapját nyújtó vis­sza­em­lékező, akár nem: független for­rá­sokkal kell szem­besíte­nie mon­dandóját, megtörtént, megtörtén­hetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban boc­sá­na­tot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatá­saim során bebi­zonyosodott: az én mesélőm pon­tos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szem­pon­t­jain kívül legalább annyira kon­cen­trál­tam karak­tereimre, hogy életet lehel­jek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Vis­zont sem­miképp nem akar­tam történelemkönyvet írni, nem hin­ném, hogy alka­lmas lennék e fela­da­tra. Az emlékezet kihagyása és a pon­tosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fan­táz­iám­ból pótoltam. Egyes – a nagy­betűs Történelem szem­pon­tjából lényegte­len – történéseket fel­nagyí­tot­tam, fontos dol­go­kat vis­zont sok­szor fut­tában említek.
Mert a hite­lesség után második helyen mind­járt következnie kell a kaland­nak és a máig ívelő üzenet­nek!
Illetve most egyelőre egy rés­zlet­nek a készülő írás­ból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egység­paranc­snokkal akar beszélni a szép hölgy – jelen­tett az egyik fiatalem­ber, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csi­nos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsó­fia! – sut­tog­tam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyeget­nek!
– Ez történt?
– Ez – sóha­j­tott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takar­odj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki haz­a­fi­nak vallja magát, koránt sem biz­tos, hogy megüt valam­i­lyen lelki-szellemi nívót. Ezért a lev­elet nem furcsál­lot­tam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – von­tam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dic­sekedtél, hogyan sik­erült megmenekül­nöd valami szov­jet tisztecske kar­mai közül. Még com­bon is lőtt a nagy dulakodás­ban. Legaláb­bis a sebet sűrűn muto­gat­tad kérésre a fiatal fiúk­nak, akik elszörnyülködött ábráza­tot vág­tak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alka­lom: nem kell bosszút állnod, csak megvé­dened!
– Ami a sebe­det illeti – vigy­orod­tam el – arra nem igazán emlék­szem. Azon gon­do­lkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kic­soda. Dankó Zsó­fiá­nak ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mond­juk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, ked­ves Nemere Gyula? – gúny­oló­dott az álta­lam Zsó­fi­aként ismert nő, az utolsó két szót, ragad­ványn­evemet különösen meg­ny­omva.
– Szer­in­tem zsidó! – muta­tott rá a menedékkérőre a köröt­tünk kialakult ember­gyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy lát­szik, jól meg­tan­ulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egy­ben nagyon karak­ter­essé tette azt.
– Nekem hulla min­d­egy, hogy zsidó, cigány, mag­yar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tud­jam, hogy kic­soda. Engem egy kic­sit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén lát­tam, ahogy a kijelölt őrök tovább­ha­l­adást intenek egy vörös zás­zlós men­tőautó­nak.
– Engedd, hogy bizonyít­sak! – Zsó­fia (ha ugyan így hívták) hangja határo­zot­tnak, követelőnek hal­lat­szott.
– Nem engedem: megkövetelem! – rep­likáz­tam.
– Akkor add ide a gép­pisz­toly­o­dat!
– Hogy mi van?!
– Most azon­nal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, mely­ből mindössze még csak egy másikkal ren­delkeztünk, gyengébb­nek bizonyult a kivánc­siságnál. Leakasz­tot­tam nyakam­ból a gép­pisz­tolyt, mely után türel­metlen moz­du­lat­tal kapott a hölgy.
A men­tőautó éppen elénk kan­yar­o­dott, s már hal­adt is volna tovább, ha “Zsó­fia” – leg­nagy­obb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumik­erekébe. Az átel­lenes oldalon ugrott ki a két utas, és pániksz­erű futás­sal próbál­tak menedékre lelni valame­lyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordí­tot­tam a lányra, aki rám se nézett, ahe­lyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajta­ját.
Mögötte ter­met­tem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt moz­du­lat­lan.
– Tán meg is operálod szerenc­sét­lent, ha már kilőt­ted alóla a men­tőautót? – döbbenetemet gúny­olódás­sal vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját fel­húzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét muto­gatta, de olyankor soha nem vett elő bajonet­tet a haris­ny­atartójából, most igen.
Mielőtt közbea­vatkozni let­tem volna képes, neki esett a hatal­mas gézpolyá­nak a tőr­rel. Az anyag kényte­len volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbben­ten vet­tem tudomá­sul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsó­fia – akár az volt, akár nem, had hív­jam így – a padlón is ténykedett a bajonet­tel, kiderült: a jármű valósá­gos fegyver­rak­tár­nak adott otthont.

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Bar­czikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megter­vezni következő regényét, több-kevesebb sik­er­rel.

Fogal­mam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olas­zország­ban, regge­lenként nyelv­suli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egysz­erűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázla­tot írni, a karak­terek szemé­ly­iségét kidol­go­zni. Egyébként is kip­i­hent leszek, ráadásként még a jól ismert olas­zos dolce vita is megih­let… Gond egy szál se! Úgy készül­tem, hogy haza már egy kész cse­lek­ményvá­zlat­tal és néhány előre megírt jelenet­tel jövök.
Mon­danom se kell, nem egészen így alakul­tak a dol­gok…
Az utazás­ról kis hát­térinfó: négy­ből az utolsó het­emet töltöm Reg­gio-ban, egy dél-olas­zországi város­ban, azon belül is a külföldiek számára fen­ntar­tott, egy hóna­pos kurzu­sokat indító egyete­men és környékén. Tava­lyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vis­sza szeretnék térni részben a nyelvvizs­gám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tava­lyi évet nem lehet überelni sem tár­saság, sem hangu­lat szem­pon­tjából. Ráadá­sul sik­erült min­den elképzel­hető rosszat bevon­za­nunk, nem csak nekem, de még a lakótár­saim­nak is. Így a tava­lyi évvel ellen­tét­ben, amikor nem akar­tam haz­a­menni (komolyan, még Fer­i­h­e­gyen is azt lestem, hol szökhetek vis­sza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhas­sak.
Per­sze, nem örökre. Reg­gio di Cal­abria továb­bra is a ked­venc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatat­lan. A házak között meg­bújó vár, szebb­nél szebb tem­plomok és terek. A hul­lámzó tenger, amire min­den utcasarkon vethetsz egy pil­lan­tást. Egy séta a Via Mar­inán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, mic­soda nyu­ga­lom­mal áraszt el a város. Ha pedig min­de­hhez hoz­zátesszük az itteni men­nyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirán­dulá­sokat… Reg­gio maga a földi Paradic­som.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bej­e­gyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiány­ban szenved­nék, egysz­erűen nem ezzel foglalkoz­tam. A lépés­ről-lépésre felmerülő prob­lémákon túl hagy­tam, hogy elárass­zon Reg­gio nyu­galma, és átra­gad­jon rám az olas­zok ráérős, nekem stressz­mentes­nek tűnő élet­módja. Meg­próbál­tam elfele­jteni min­den bajom (bár lenyűgöző kitartás­sal próbál­nak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirán­dulá­sok hosszadal­mas buszút­jain sik­erült bele­merül­nöm a következő könyv ter­vezésébe, de még így sem sik­erült a fejem­ben for­málódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakí­tanom, és valami azt súgja, a maradék egy hét­ben sem fogok ezen vál­toz­tatni. Vis­zont mivel opti­misták vagyunk, akár be is tudhatjuk sik­ernek, hogy a nevek már meg­van­nak, és cím­nek is van ötletem (amivel fel is rúg­tam a sokat hang­oz­ta­tott, a-cím-az-utolsó stratégiá­mat, de hát ez van, vál­toz­nak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremt­ményei és a Bátyám kön­nyei foly­tatása lesz, hanem egy tel­je­sen új, különálló történet. Egyelőre egyrészes­nek ter­vezem, de benne van a pak­liban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemu­tatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kije­len­tést.
Abban vis­zont egészen biz­tos vagyok, hogy az itteni tapasz­ta­lataim beszivárog­nak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasó­nak, amit ez alatt a három hét alatt tan­ul­tam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bár­mire. Azt is meg­tan­ul­tam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki töb­bet, mindig lehet rossz­abb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadá­lyt leküzdöt­tem, pedig nem gon­do­ltam, hogy képes vagyok rá. Meg­tan­ul­tam, hogy a sok séta alak­for­máló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyúj­tod, lassú, elgo­n­do­lkod­tató láng­gal ég.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában — a teljes novella elolvasható az Ad Librumon

Rácz Katalin nov­el­láskötetének címadó nov­el­lája jelent meg a Könyv Gurun, s most az Ad Librum oldalán is elolvasható.

Rácz Katalin hősei hétköz­napi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elide­genedett vilá­gunkban, akik válas­zokat keres­nek az őket foglalkoz­tató kérdésekre, minth­ogy valódi lehet-e egy inter­netes kapc­so­lat egy dugulásel­hárító és egy men­helyvezető között, és hogy eladó lehet-e a boldogság. Olvasói között akad­nak olyanok, akik Dou­glas Adams fan­yar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai nov­el­lában Géza, a hajlék­ta­lan furcsa szörnyeket vél látni a Pénzverem utcában.

Az aláb­bi­ak­ban leírt események azon a napon történ­tek, amikor Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő felesége, Lenke, lemás­zott a víza­knába, hogy leolvassa az óraál­lást.

Február 14-e volt, Bálint napja. A nap ragyo­góan sütött, langyossá melengette az akna beton falait, és szinte átfor­rósí­totta a fém aknatetőt.

Lenke leolvasta az óraál­lást, és felírta a kezében tar­tott papír­fec­nire. Ezután kirakta a cédulát az aknafedőlapra, rátette a ceruzát, nehogy elfújja a szél, majd mind­két kezét erősen a kává­nak támasztva meg­próbált kiemelkedni a víza­knából. Próbálta egyszer, próbálta két­szer, próbálta több tucat­szor, de sehogyan sem sik­erült.

Beszorult!

Délután 5 óra tájt lehetett, amikor Ferkó, a tizen­három éves kamasz­fiú szokat­lan jelen­sé­gre lett figyelmes: a Csíkostó utca felől egy ismeretlen szörnyeteg vág­ta­tott végig a Pénzverem utcán. Egyetlen­egy nagy zöld szeme belül­ről világí­tott, testét vörös színű szőrzet borí­totta, hol morgó, hol fuj­tató hangot adott, de a leg­meglepőbb az alakja volt: egyál­talán nem volt szim­metrikus! Fer­kót leginkább egy tökre emlékeztette, amin egyszer már átment a bicik­lik­erék, pon­tosabb meghatározást később sem tudott adni. A mérete is leginkább egy töknek felelt meg. A jelen­ség néhány másod­perc múlva már el is tűnt a Csonkaér utca irányába.

Ferkó először nagyot nézett meglepetésében, majd sarkon for­dult, és utá­naeredt. De hiába tek­int­getett az utca végén min­den irányba (bizony még az ég felé is, bár ezt később nem merte beval­lani), nem látott sem­mit. Csaló­dot­tan rug­dalta tovább a kav­ic­sokat. Végre történt vele valami, de ezt úgy­sem fogja elhinni neki senki!

Ezidőtájt Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő éppen egy ajándék­bolt előtt hal­adt el, végezvén az aznapi legutolsó szerelés­sel. A bolt előtt egy ládában rengeteg piros szív alakú lufifélét látott, hurkapál­cikára tűzve. Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő nem nagyon tudott meg­békélni ezekkel a pál­cikás lufifélékkel. Bement tehát az ajándék­boltba, vett egy felfújható közön­sége­sen nor­mális lufit, felk­er­este a lakatosüzemet, ahová gyakran járt kisebb-nagy­obb munkákat elvégeztetni, héli­umgáz­zal felfújta a lufit, majd rápingálta:

Városliget, 1958. július 8.”

Ez volt ugyanis az a nap, ame­lyen Lenke egy pil­lanat alatt elrabolta a szívét, amikor műanyag banánokat árulva, odalépett hozzá. A banán voltakép­pen vízip­isz­toly volt, ez nagymérték­ben közre­ját­szott abban, hogy Kovács Lás­zló végül is egy ilyen vizes sza­k­mánál kötött ki.

Negyed hat lehetett már, amikor Ágos­ton, a lev­éltáros megérkezett Gusztávék Fenyőszer utcai házához. Éppen bec­söngetni készült, amikor egy csaknem félméternyi magas szörnyet látott leu­grani a garázs tete­jéről. Ijedtében vis­szafor­dult a buszmegálló irányába, és olyan gyor­san sza­l­adt, ahogy csak a lábai bírták. Szerenc­sére az indulni készülő busz sofőrje még ide­jében észrevette a futó alakot és megvárta, amíg fel­száll. Később, elgo­n­do­lkodva a látot­takon, Ágos­ton­nak az a fura érzése támadt, hogy vagy a hirte­len jött nap­sütés ártott meg neki, vagy – ami még valószínűbb – barátja, Gusztáv (aki egyébként kiváló infor­matikus volt) tan­ult meg titok­ban holo­gramot készíteni.

Eközben Rozi, a vörös-bögyös kozmetikusnő már sokad­szor hívta Dúr nevű cir­mos cicáját (tel­jes nevén Kan Dúrt) a vac­sorához. Fris­sen fejt tejet kerített neki a vásárc­sarnok­ból, de a cicus már órák óta nem került elő.

Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő Józsi koc­smája előtt elha­l­adva szokat­lanul nagy tumul­tusra lett figyelmes. Megis­merte a városi napi­lap autóját is. Kíváncsi lett. Megk­erülte az épületet, és beset­tenkedett a hátsó ajtón.

Hátul­ról közelítvén meg a sön­tést, a szokott törzsközön­séggel találta szem­ben magát.

Józsi, a koc­smáros a pult­nál töröl­gette a poharakat, a sarokasz­tal­nál Ottó, az alko­holista fogor­vos és Géza, a hajlék­ta­lan között ott ült Kec­skés Irma, a helyi lap közked­velt újságírója. Elképedve hall­gatta Géza beszá­molóját:

Géza elmesélte, hogy a Koc­cintó felé hal­adva, három szörny szágul­dott felé a Pénzverem utca felől. Egyik vörös volt és egyetlen szeme világí­tott, a másik zöld, sárgán csíko­zott, mint a görögdin­nye, ennek két fehéren izzó szeme volt, a har­madik pedig kockás volt.

Skótkockás, egészítette ki, de ennek nem látta a szemét, mert farolva közeledett. Ijedtében meg­próbált elbújni előlük az üzletem­berék mosógép alakúra nyírt buk­szusa mögé, de még így sem biz­tos benne, hogy nem verte-e meg szem­mel valame­lyikük. Leginkább a farolóra tip­pelt, mert az éppen szembe került vele elha­l­adtában.

Irma segít­ségkérően nézett Ottóra, aki, bár alko­holista, mégisc­sak értelmiségi, talán segít neki eliga­zodni ebben a sok zagy­vaság­ban.

Miközben Ottó kezét lágyan Irma kar­jára tette, és mosolyo­gva próbálta meg­nyug­tatni, az újságírónő elc­sodálko­zott, milyen sok foga hiányzik itt min­denk­inek. Igaz, neki meg tyúk­szeme van, jutott eszébe, miközben az asz­tal alatt titok­ban kibújt a cipőjéből, de azt legalább el lehet takarni. Mert van. Ami van, az elre­j­thető, de ami nincs? Hát az bizony lát­szik – állapí­totta meg.

– Biz­tosan így volt – nyug­tatta meg Ottó. – Mert hár­mat látott. Ha ket­tőt látott volna, azt hihet­nénk, túl sokat ivott, de hogy hár­mat…

– Huh! – lehelt Irma arcába Géza, a hajlék­ta­lan. – Sohasem iszom este hat előtt.

Irma, némi­leg vis­sza­hőkölve, félénken kérdezte:

– Skótkockás?

– Skótkockás! – húzta ki magát Géza, és intett Józsi­nak, hogy jöhet az első rum, mivel az óra éppen hatot ütött.

Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő elhűlve hall­gatta a történ­teket, és menten aggódni kezdett felesége, Lenke hogyléte felől. Megsza­porázta lépteit (egy kortyot sem ivott, úgy sietett), és haz­afelé indult.

– Lenke lelkem, Lenkém – hívo­gatta feleségét, kezében az ajándék lufi­val. Mivel nem kapott választ, tűvé tette a házat, majd az udvart is, mire meg­találta feleségét, aki éppen a víza­knában aludt.

Gyengé­den felébresztette, kisegítette az aknából, és bevitte a házba.

– Valami szörny járt erre – szólalt meg Lenke.

– Hal­lot­tam már róla – felelte Kovács Lás­zló mosógép­sz­erelő. – Aggód­tam is érted, azért siet­tem haza.

– Lekapta a paróká­mat… – gör­bült le a szája Lenkének.

– Ne búsulj, nekem így is szép vagy – érzékenyült el Kovács, és átadta a lufit megha­tott feleségének.

Aznap este haj és vac­sora nélkül, de boldo­gan tértek nyu­gov­óra.

Kec­skés Irma cikke nyomán talál­gatá­sok indul­tak meg a szörnyetegek miben­létét illetően. Abban az egy­ben min­denki biz­tos volt, hogy csak földönkívüliek lehet­tek.

Vis­zont Rozi cicája és Lenke parókája sohasem került elő.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Min­den jog fen­ntartva. A könyv nyomta­tott vál­tozata megvásárol­ható a kiadó könyves­boltjában.

Nyereményjáték a Pusztító viharhoz

A Könyvvilág és a Könyv Extrák blogja készített egy klassz rejtvényt azok­nak, akiket felc­sigá­zott a Pusztító viharról írt két kri­tika (itt és itt).  A helyes megfe­jtők között egy példányt sor­sol­unk ki a regény­ből. A rejtvény­hez nem kell ismerni a történetet! Hajrá, hajrá!
A fel­hívás szövege:
Könyvvilág blog és az Ad Librum Kiadó közreműködésével most meg­ny­er­hetitek tőlünk Jim Butcher — Pusztító vihar című könyvét!
Harry Dres­den, a min­den lében kanál varázsló, jó szokásához híven magára haragí­tott néhány igazán veszé­lyes mágikus lényt. Szorult helyzetéből csak egy külön­leges báji­tal segít­ségével menekül­het meg, ám hűséges segítője, Bob a hoz­zá­valók listáját ugyan megadta, azon­ban azt, hogy kik­től szerezheti be azokat, egy rejtvénybe rejtette. Mivel a varázs­ló­nak sürgősen szük­sége van a főze­tre, a ti segít­ségeteket kéri, hogy megfe­jtse Bob leírását. Ter­mészete­sen nem kéri ingyen, a múlt hét folyamán ugyanis sik­erült meg­bűvöl­nie az Ad Librum kiadó vezetőjét, hogy az egyik segítőnek fela­jánljon egy példányt Harry kaland­jainak első részéből! Csupán négy napo­tok van kitöl­teni ezt a kérdőívet, és ily módon segíteni Har­rynek a báji­tal elkészítésében. Amint éjfélt üt az óra július 28-án, a mágus sorsa betel­jesedik, a nyertes pedig kisor­soltatik.
A kérdőívet ITT találjá­tok!

Részlet a Könyv Gurun az Ad Librum Kiadó könyvéből

A minap egy rés­zlet jelent meg a Könyv Guru portálon Varga Béla Fülöp lovag, az orvosölő című könyvéből. Varga Béla alter­natív világában a sértett emberi méltóság küzd az orvosokkal.

Az iroda majd­nem elkészült. A fiúk a gip­szkar­ton álmen­nyezetet szerelték, ket­ten a létra tete­jén dol­go­z­tak, Jácint, a har­madik, egy görbe hátú, vékony, szemüveges fiú, alul­ról segített nekik. Ő vágta mére­tre a kartonokat, amiket a két szőke hajú testvér, Auguszt és Maxim fent előzőleg kimért, majd a munka későbbi fázisában a helyére illesztett.

– Fülöp és Jenő hol kés­nek? – kérdezte Auguszt. – Ők miért nem dol­go­z­nak soha ren­de­sen? Azért, mert ti túlképzett óvodá­sok vagy­tok, és főiskolára jár­tok, azért lehet­nétek még pon­tosak.

– Igen – toldotta meg az öccse, Maxim –, nekünk ez plusz­munka, mi egész nap dol­go­zunk, nem úgy, mint ti.

– A tan­ulás is munka –vetette ellen Jácint.

– Nyáron is tágítják a fejeteket? – gúny­oló­dott Auguszt.

– Igazad van – törődött bele Jácint. – Nem tudom, hol lehet­nek, jöhet­nének már.

Auguszt nem hagyta abba, tovább zsörtölődött.

– Mindig csak dol­go­z­tat­tok min­ket, mint az álla­tokat.

– Mert nem vagy­tok jók másra! –mondta hang­osan Jácint. Lát­szott, hogy dühös lett. – Általános iskolában mind az öten együtt jár­tunk, már ott is buták volta­tok. Így szület­tetek, nincs mit tenni. Vis­zont kap­ta­tok a sorstól elég testi ügyességet.

– És erőt is – egészítette ki büszkén Maxim.

– Azt nem annyira. Inkább csak ügyességet. Egyébiránt fogjá­tok fel ezt a munkát afféle osztá­ly­találkozó­nak. A későn érkezőket nem illik megszólni.

– Igen, mi dol­go­zunk, ti találkoz­tok – nevetett Auguszt.

– Hozd már azt a kar­tont, Jácint, nem győzök rá várni! – türel­metlenkedett Maxim.

Jácint oda­ment hozzá, fel­nyúj­totta a kar­ton­le­mezt. Maxim a helyére illesztette, és nek­ilá­tott új méreteket felmérni.

Fülöp és Jenő beál­lí­tot­tak hoz­zájuk. Átléptek néhány szer­szá­mon, körül­néztek.

– Na, szólal­ja­tok meg már! – nógatta őket Auguszt rövid várakozás után. – Beszél­tetek Cefizil­lel? Mondtá­tok neki, hogy mi csináljuk az irodája álmen­nyezetét?

Fülöp a fejét rázta.

– Be sem engedték őket hozzá – nevetett Maxim.

Úgy lát­szik, igaza lehetett, mert Fülöp csípőre tett kézzel, leha­j­tott fej­jel áll­dogált. Aztán beis­merte:

– Nem sik­erült beszélni vele.

– A titkárnője azt mondta, jöjjünk vis­sza később – egészítette ki Jenő.

– Na, akkor áll­ja­tok be legalább dol­go­zni! – szólí­totta föl őket Auguszt.

Fülöp elővette a har­madik létrát, annak tete­jén kezdett dol­go­zni, Jenő lent darabolta a gip­szkar­tont.

 

A tel­jes bej­e­gyzés itt olvasható.

 

Újabb kritika a Pusztító viharról

A keddi kri­tika után most újabb recen­zió jelent meg Jim Butcher Pusztító vihar című fan­tasy krim­i­jéről. Köszön­jük szépen Kat­icá­nak!

A kri­tika ezekkel a szavakkal kezdődik:

Ha azt gon­do­l­nád, hogy a Harry Pot­ter után nincs új a nap alatt, legaláb­bis ami a mágiá­val foglalkozó fan­ta­syket illeti, akkor olvasd el Jim Butcher Pusztító vihar című könyvét, ami izgal­mas, pörgős, vic­ces és hihetetlenül addik­tív… ”

 

További szemelvények:

Hihetetlenül élveztem ezt a könyvet! Fer­geteges volt a humora, a fősz­ere­plő szarkasztikus stílusa pedig kiemelte a többi hasonló könyv közül. Eleinte volt egy olyan érzésem, hogy Ilona Andrews Kate Daniels soroza­tá­nak a férfi fősz­ere­plős verz­ióját olva­som, de ez hamar elmúlt, szerenc­sére.”

Ezek után nem is csodálkoz­tam azon, hogy egy kic­sit job­ban utána nézve a Dres­den akták­nak, óriási rajongótábort talál­tam, sőt egy film­soroza­tot, egy játékot és még egy képregénysoroza­tot is, ame­lyeket a könyv­sorozat ihletett. ”

 

A tel­jes kri­tika itt olvasható el.

Akiknek felkel­tette az érdek­lődését ez a két vélemény, gyor­san nézzen még utána egy-két dolog­nak a könyvvel és az író­val kapc­so­lat­ban, mert a lányok hamarosan egy-egy rejtvén­nyel jelen­tkeznek. Az első helyes megfe­jtő könyvny­ereményt kap ajándékba!

Családi kötelék — Barczikay Lilla írása

Bar­czikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bej­e­gyzésében a családi kötelék jelen­tőségéről ír. Az ere­deti cikk a saját hon­lapján érhető el.

Sok­szor hal­lot­tam már, hogy nem szabad (sőt egye­ne­sen tilos) a család­nak meg­mu­tatni, bár­mit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szük­ségem, egyszer elju­tok oda, hogy csak a kiny­omta­tott verz­iót nyomom a kezükbe, ők pedig egy váll­rándítás­sal odateszik a többi mellé. Ősz­in­tén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-ben­n­fen­te­seknek hadd szúr­jak be némi kiegészítő infor­má­ciót a csalá­dom­ról. Nálunk is meg­van a szoká­sos alapc­so­mag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, leg­mod­ernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem rés­zletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a töb­bieknek pedig hiába, ezt látni és tapasz­talni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővérem­nek néznek. És ők hár­man a legjobb bará­taim.

Oké, értem én, ezt szokat­lan és furcsa kije­len­teni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel min­dent meg lehet beszélni, akik mindig ott van­nak és segítenek, akik jó tanác­sot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi bará­tomtól, akikről egyébként az előb­bieket szin­tén el lehet mon­dani (csak, hogy ne legyen fél­reértés). De bármi van, a csalá­domhoz for­du­lok először, és ezt az alapc­so­mag három másik tagja is elmond­hatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira külön­leges és értékes kötelék, amibe elfe­héredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkod­nunk kell! Úgy­h­ogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a csalá­dom lesz az első, akinek az írá­saimat, legyen az novella, egyper­ces vagy regény, meg­mu­tatom. Addig legaláb­bis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes csalá­dot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli lát­szat ellenére itt nem az old-school tökéletessé­gről beszélünk, ami olyan ritka man­ap­ság, hanem egy egészen újfa­jta, kialakulófél­ben lévő, mod­ern tökéletessé­gről. Ami nemh­ogy ritka, hanem konkré­tan nem létezik. A szüleim elvál­tak. Las­san több mint négy éve. És ez az eddig leír­takon nem vál­toz­tat, sőt merem állí­tani, hogy a válás óta csak még össze­tartób­bak vagyunk. Per­sze voltak hul­lámvöl­gyek, hála a tragikus első kapc­so­la­tok­nak, de mostanra min­den a helyére került. A csalá­dunk pedig jobb, mint újko­rában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfél­ben. Erről csak annyit, hogy a tava­lyi karác­sonyt már ötös­ben ünne­peltük…

Na, ugye, egy ilyen csalá­dot te se dön­tenél romba azzal, hogy nem osz­tod meg velük a munká­dat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki más­nak ismerném job­ban az ízlését, a könyvekről általában alko­tott véleményét, meg­bízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pon­tosan tudom, men­nyire helytál­lóak az észrevételeik, men­nyire szok­tam velük egyetérteni… Per­sze az elfogult­ság prob­léma lehet, de az ő esetük­ben biz­tos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mon­dani, bár­mit gon­do­l­nak is. Emel­lett a támo­gatá­suk min­den­nél töb­bet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem min­den területének szerves részei, miért ne von­nám be őket pont abba, ami a leg­fontosabb nekem?

Kritika extrákkal a Pusztító viharról

Kri­tika jelent meg az Ad Librum Kiadónál meg­je­lent Jim Butcher-regényről, a Pusztító vihar­ról a Könyvvilág blog jóvoltából.

Bea véleménye nem csak hogy poz­itív, de a bej­e­gyzés végén — ráadásként — néhány idézetet is közöl, hogy közelebb hozza a történetet az olvasókhoz. Köszön­jük szépen!

A véleményezésbe hamarosan bekapc­solódik Kat­ica is a saját blogján. Kívánc­sian vár­juk azt a kri­tikát is!

Szemelvények a recen­z­ióból:

A könyv azon­ban nem csak a jóféle, hanem a fekete mágia rés­zleteit is ismerteti: sok hát­bor­zon­gató és sötét részeket, leírá­sokat tar­tal­maz, amit csak Harry kön­nyedebb mesélő stílusa tud ellen­sú­ly­ozni. Szerenc­sére!”

… a könyv egy jól felépített varázsvilág­ban ját­szódik, és egyál­talán nem éreztem azt, hogy unal­mas lenne, vagy hogy ilyet már láttam/olvastam. A fes­zült­ség folyam­atos, nem lap­pangó, eltart a befe­jezésig, ahol aztán ter­mészete­sen lehull a lepel min­den­ről.”

HARRY DRESDENVARÁZSLÓ
ELVESZETT DOLGOK FELKUTATÁSA.
PARANORMÁLIS NYOMOZÁS.
KONZULTÁCIÓ, TANÁCSADÁS, MÉLTÁNYOS ÁRAK.
SEMMI SZERELMI BÁJITAL, FENEKETLEN
ERSZÉNY, PARTI VAGY EGYÉB SZÓRAKOZTATÓ
TEVÉKENYSÉG!”
A tel­jes bej­e­gyzés itt olvasható el.

Könyv Guru — Novellapályázat különdíj: Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Könyv Guru novel­lapá­lyáza­tán újabb különdí­jast emeltek ki a szervezők.

Nádasi Krisz Könyv Guru novel­lapá­lyáza­tán három győztest hird­e­tett (amely­ből az elsőt már lele­pleztük). Emel­lett különdí­jat kapott öt novella, ame­lyek közül már olvashat­ták a Görcs és A sötét­ben című írá­sokat. Ma pedig közöljük a hosszú című har­madikat: Szerep­kon­flik­tu­sok egy fiatal fel­nőt­tben. Krisz rövid értékelése ez volt:

Pógyor Fanni írása sem tipikus novella, inkább egy érzés szavakba öntése. Külön­leges, és nem követte el azt a hibát, amibe kön­nyű beleesni: szépiro­dalmi­askodás helyett valóban gon­do­lkodik.

A nem tipikus nov­el­lához jó olvasást kívá­nunk!

Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Örvény­lik a tömeg körülöt­tem, elmerülve érzem magam, vagy inkább lenyelve. Lenyelt a város, mert túl kevés voltam neki, de megfek­szem a gyomrát.
Hol vagy?
Itt vagyok, cig­a­ret­taszagú sál­ban és cipzáras cipőben a zebránál, de vala­h­ogy elro­mol­ha­tott a lámpa, mert sosem mutat zöldet. Ó, de mégis, azt hiszem, most mehetek. Csak nehogy te is ezt lásd, és elüss a két­száz kilo­méter per órád­dal. Megint, mert egyszer már sik­erült.
Mindig a pere­men kell egyen­sú­ly­ozni, átesni semerre, mert az már bün­te­tendő.
Az arany közép út, ahogy mon­dani szok­ták azok az emberek, akik nem elég radikálisak egyik vélemény­hez sem.
Csak, tudod én is leeshetek néha a rossz oldalra, ahova nem tar­to­zom. És, ha a véletlen oda­hoz, hát mit teszel? Beilleszkedsz és más leszel, mint lennél máshol.
És, ha mel­léd esem? És elő­for­dul, hogy nézem a nyakad, amikor lev­egőt veszel. Mert miből vagyon az ember szerkesztve?
Kisebb-nagy­obb hibák­ból, per­sze van, amit meg lehet szokni. De ha a hibáid olyan bájosra sik­eredtek, hogy jobb, mint mások­ban a jóság, akkor mi legyen? Most hogyan másszak vis­sza?
A perem, igazi kis kom­fort zóna.
De ott senki nem fog neked dalt írni. Nem írja le senki, de még csak nem is gon­dol arra, hogy milyen szép vagy, amikor sírsz és tavakká vál­toz­nak a sze­meid. Hogy milyen okos vagy, amikor egyik út sincs kijárva előt­ted, de milyen, amikor tényleg üres vagy belül. És men­nyire zseniális, hogy nem i s tudsz róla, hogy van­nak dol­gok, amik csak miat­tad történ­nek úgy, ahogy, és bár ez min­denkivel megeshet, azért jó tisztázni, hogy félel­me­tes.
Hát, ezek­ből nem lenne semmi. Tragikus kilátá­sok nem? Nem is olyan rossz hely ez, igaz? Bár tel­je­sen más virá­gok vernek gyök­eret itt, mint odafönt. Olyan gyor­san for­dul a kocka, hogy szinte bor­zolja a hajad.
Erre koráb­ban kel­lett volna gon­do­l­niuk azok­nak, akik létre­hoz­zák a dol­go­kat, akkor talán én sem esek le a papír­ról, ahova ezeket felírták.
De letűnik ez a nap is, mint egy elfeledett kor a maga csodái­val és azokkal az álmokkal, amik felépítet­ték. Mond­juk, előny, ha legalább voltak ilyen álmok, mert ha balse­jtelem­ből épül a vár, a cson­t­jaitól kezdődően mál­lik, csak egy fújás kell neki.
Még mindig nem látjuk az alját. Bevall­hatjuk végre, hogy zuha­nunk?
— Valakinek nem kell ennyi. Valakinek szük­sége van rá, hogy rosszul döntsön, más vis­zont észre sem veszi, hogy zajlanak körülötte az események. Talán ők a leg­boldo­gab­bak, mert igazából fáj bele­olvadni a közös masszába, hogy aztán kitép­jenek, mint egy darab agyagot. Majd a kör­forgás meg­munkálja test­edet. A hő ellenál­lóvá, de töréken­nyé tesz. Bekenve min­den­féle máza­kkal. Ez az, amit kapsz tőle, de ezt is veszi el abból, ami a tiéd, mintha ezzel adóznál érte. És szépen kér: ugyan, ne állítsd meg, amit meg lehetne, mert nem terem szebb virág a vad­nál, de veszé­lye­sebb se. És, ha nincs erőd kock­áz­tatni, legalább legyen eszed mér­legelni. És ha nem lesz belőled se korsó, se kanna, legalább bögrének legyél jó, vagy tetőc­serép­nek, aki óv és kiállja a leg­nagy­obb töréseket, töretlenül. Aki nem törhetne mag­a­sab­bra, mégis tal­pak tapos­nak rajta. Csak maradj valódi, mert ha megrepedsz, kic­sor­bulsz, átsza­kít az ár.
Ezt a tanác­sot kap­tam mielőtt meg­próbál­tam kiállni a pró­batételeket, amik előt­tem tornyosul­tak, majd mag­a­mhoz híven kudar­cot val­lot­tam.
És az igazság pil­lanata olyan éhes, hogy rögtön felemészti az utána következő hónapokat. És a nyár sajnos túl rövid arra, hogy utána új élet kezdőd­hessen. Emlék­szem rá, hogy keserédes volt. bár man­ap­ság mi nem az?
El akar­tam fele­jteni az egészet, mert néha a szeme­test is ki kell üríteni. Ez már egy, a szeme­tes utáni állapot, amikor valamitől végleg megválsz, mert kinőt­ted, de más még bele­férhet talán, ha össze­húzza magát. Eléggé össze­ment, pedig min­denem benne van. Felemésztette, én meg etet­tem, mert úgy éreztem gon­do­skod­nom kell róla. Nem éreztem igazság­ta­lan­nak, mert csak az adjon, akinek van. Boldoggá tett, de hát el kel­lett enged­nem, mert ő is inkább a szabad­sá­got válasz­totta. Úgy­h­ogy most itt állok és nézem, ahogy a kukásautó távolodik. Kön­nyűnek érzem magam és boldo­gan megyek be a házba, hogy olyan dol­go­kkal foglalkoz­zak, amik való­diak. Látom, hogy ott ül az ágyon. Rám mosolyog, nagyon jó érzés, annyira hogy egy pil­lana­tra min­den bele­d­er­med. Igazából nem dob­tam ki. Nem ment volna.
Megsi­mogatom a fejét és, bár szé­gyellem magam, úgy csinálok, mintha mi sem lenne ter­mészete­sebb.

Pógyor Fanni

Mitől jó egy novella?

Nádasi Krisz Könyv Gurun írt cikkéből meg­tudjuk, hogyan értékelte a novel­lapá­lyáza­tra beérkezett műveket, meg­tudjuk, mitől jó és mitől rossz egy novella. Ráadásként egy rövid helyesírási tesztet is tar­tal­maz.

Szeretnék vis­sza­jelzést adni a Könyv Guru novel­lapá­lyáza­tra érkezett művek milyen­ségéről, illetve hogy milyen szem­pon­tok szer­int értékel­tem, mitől lett egy novella „jó”.

Ker­estem:

  • a jó ötleteket. Azokat a témákat, érdekes szere­plőket, ere­deti gon­do­la­tokat, ame­lyek valóban érdeme­sek voltak arra, hogy róluk, belőlük novella készüljön.
  • a történetet. Figyel­tem, hogy az írás elin­dul-e vala­hon­nan, van-e megfelelően leírt kiin­dulóhe­lyzet, illetve hogy megérkezik-e vala­hova, és hogyan. Azaz a történet ívét, a dra­maturgiát vizs­gál­tam.
  • a csat­tanót. A csat­tanó a novella elemi eleme. Ugyan a történet ívének a része, mégis külön figyel­met szen­tel­tem neki, mert a csat­tanó kic­sit fontosabb, mint az összes többi szem­pont.
  • a mon­dani­valót. Min­den írá­sunknak kell hogy legyen üzenete, min­den szöveg­gel akar­junk valamit mutatni, mon­dani, átadni!
  • az olvas­mányos írá­sokat. Bár­mit írunk, a szavak csörgedezzenek, mint egy patak (vagy vág­tas­sanak, mint a vad folyó). Első látásra, azon­nal el lehet dön­teni, hogy egy fogal­mazás­nak van-e stílusa, külön­leges és ere­deti, vagy eről­tetett, esetleg közepes vagy gyenge.
  • a jó helyesírást. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos szavak kifog­nak a legtöb­bünkön, de aki történeteket ír, annak tud­nia kell, mi a különb­ség a „szobába” és a „szobában” között. Ha a ked­ves olvasó tesztelné a tudását, szá­molja meg, hogy szer­inte hány helyes az alábbi szavak, kife­jezések közül! (Megfe­jtést a cikk végén adunk.) 
    • vis­sznek
    • fáj­dalom mente­sen
    • min­den képp
    • akár csak
    • Lucul­lus féle
    • Cae­sar-ról
    • sem­mit mondó
    • alig hogy
    • nap, mint nap
    • hat éves
    • létre jön
    • tele pakolták

A tel­jes cikk itt olvasható el.

Az Ad Librum kiadói az elsőkönyvesek és a rétegkönyvek megjelenését szolgálják.