Öleléspótló Kft.

Rácz Katalin nov­el­láskötetének hősei hétköz­napi emberek csetlés-botlását, elbi­zony­ta­lan­odását mutatják be kissé elide­genedett vilá­gunkban, akik válas­zokat keres­nek az őket foglalkoz­tató kérdésekre, minth­ogy mit jelent a boldogság, előny-e egy kutyá­nak, ha csak három lába van, vagy befolyá­solja-e jellemün­ket a tiroli rétes. Olvasói egy részének Örkény István groteszk­jei jut­nak eszébe ezekről az írá­sokról, sokan Rejtő Jenő mai utód­ját látják benne, de akad­nak, akik Dou­glas Adams fan­yar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai napon közölt novella kulc­smon­data, hogy van-e az ölelés­nek áfája.

Rácz Katalin nov­el­láját koráb­ban Könyv Guru közölte, ma az Ad Librum Kiadó átvette tőle a cikket.

 

Öleléspótló Kft.
Ügyfél­fo­gadás: naponta 8-tól 18 óráig.
Ebéd­szünet: 12–13 óráig.
Szün­nap: vasár­nap

– nézte a lány mosolyo­gva a feli­ra­tot.
Már két hete, hogy ott díszel­gett a házuk falán, de regge­lente, amikor végzett a jár­dasöprés­sel, mindig újra és újra elolvasta. Nem tudott betelni a gon­do­lat­tal, hogy végre nekik is van egy kft-jük. Péter mindig is ezt akarta: egy közös vál­lalkozást, amely a közös életük része, a közös jövőjük mega­lapozója. Most hát itt van. És – már két hete – napról napra job­ban megy.
Besi­etett a házba, hogy reggelit készít­sen maguk­nak, mert már elmúlt hét óra, és tudta, hogy a szoká­sos reggeli teendőkön kívül mind­ket­te­jüknek lelk­i­leg is fel kell készül­niük az előt­tük álló napra.
Péter a kony­hában várta. Szorosan átölelte, borostás állát arcához dörgölte, és hízelkedve mondta:
– Adj még egy kic­sit! Tudod, hogy belőled sohasem elég! Meg aztán a munkához is kell…
– Tudom, tudom – zsörtölődött a lány ked­vesen. – De még meg sem borotválkoztál! Regge­lizni is kell még! És külön­ben is, egész éjjel csak feltöl­tekeztél. Mára már elég kell, hogy legyen ennyi!
Nyolc órakor kiny­i­tot­ták a kiska­put. Az elők­ert­ben már hár­man is várakoz­tak, egy tizenkét-tizen­három éves kócos fiú sza­kadt farmer­nadrág­ban, egy vörös hajú, harminc körüli nő, a hűvös idő ellenére is szinte köldökig kivá­gott pólóban meg egy aszott, fogat­lan öre­gasszony.
Péter a fiút válasz­totta, a lány a vörös nőt.
Az öre­gasszony hadd vár­jon – gon­do­lták mind­ket­ten. Nem mintha udvari­at­lanok let­tek volna, vagy nem szeretnék az öregeket, de hát, aki már ennyi időt megélt, annak nagyon sok pótol­ni­valója lehet. Hosszú munka, előbb essünk túl az egysz­erűbbeken. És az is lehet, hogy mind­ket­ten kel­lenek majd hozzá.
Péter bekísérte az egyik szobába a fiút és leül­tette. Látás­ból már ismerte, mindig itt csavar­gott a környéken, hol egyedül, hol a haverokkal, de több­nyire egyedül. A gyerek lábait lógázva bámult maga élé, kos­zos körmeit rágta, lyukas cipőjéből kikandikált a lábu­jja.
– Nincs egy rágója? – kérdezte.
– De van – lépett a fiókhoz Péter, és nyúj­tott egyet a gyereknek.
– Itt tény­leg öleléseket pótol­nak? – érdek­lődött a fiú, kissé meg­nyu­godva a rágógu­mitól.
– Igen – felelte Péter mosolyo­gva.
– És min­den­féle ölelést? És min­denk­inek? – fag­gató­zott tovább a gyerek.
– Igen. Min­denk­inek. Neked is. Csak mondd meg, mifélét akarsz.
– Hát – kezdte a fiú kic­sit zavar­tan –, nekem tula­j­donkép­pen nem is hiányzik. Már­mint az ölelés. Nem is tudom, miért jöt­tem ide. Csak kíváncsi voltam.
– És mire voltál kíváncsi?
– Hát hogy milyen az, amikor megöle­lik az embert.
– Téged senki nem szokott megölelni? – csodálko­zott Péter. – És a szüleid?
– Anyám nem ér rá ilyesmire. Foly­ton dol­go­zik. Apá­mat pedig már egy éve nem lát­tam.
– És melyikük ölelése hiányzik job­ban? – érdek­lődött Péter, bár tudta, hogy ezt némely gyer­mekp­szi­choló­gus helyte­lenítené, de nem tehetett mást; csak egy ember ölelését tudta egysz­erre pótolni.
A fiú elgo­n­do­lkodott.
– Talán apámé – mondta kic­sit bizony­ta­lanul. – Anyá­mat min­den­nap látom, ezért több esé­lyem van rá, hogy egyszer talán megölel. De apám­ról már majd­nem egy éve nem hal­lot­tam.
– Hát jó – ült Péter a fiú mellé a kanapéra. – Akkor mesélj apá­dról – kér­lelte.
A fiú eleinte akadozva, később egyre folyékonyab­ban elkezdte sorolni az apjáról őrzött emlékeket. A közös lab­dázást hatéves korában a régi focipá­lyán, egy karác­sonyt nyol­cévesen, amikor egy igazi bicik­lit kapott, egy kirán­dulást két évvel ezelőtt, ame­lyiken eltörte a lábát, és a tizen­ket­te­dik születés­napját, amikor az apja tévedés­ből tizen­egy gyer­tyát raka­tott a tortára.
Péter közben átölelte vál­lát, időnként a hajába túrt vagy a fejét simo­gatta.
Egysz­erc­sak a gyerek kif­o­gy­ott a szavak­ból. Nem sok mesél­ni­valója akadt, hiszen alig ismerte az éde­sapját. Csak ült némán, majd észrevétlenül, tétovázva ő is átölelte Pétert.
Sokáig ültek így, mire a fiú bátor­ta­lanul megszólalt:
– Nem lehet­nél te az apám?
– Azt sajnos nem lehet – sóha­j­tott Péter. – Az Alap­sz­abá­lyunk tiltja, hogy saját nevünkben ölelést adjunk. Csak pótol­hatunk. Más ölelését pótol­hatjuk, de saját ölelésün­ket nem tudjuk adni, azt kizárólag csak egymás­nak szabad a tár­sam­mal. Ebben meg­e­gyeztünk. Vagyis, ha fiammá fogad­nálak, nem ölel­het­nélek meg többé, mert azt nem az éde­sapád helyett ten­ném. Ebben egyeztünk meg, amikor a kft-t létre­hoz­tuk.
– Kár – sóha­j­tott lemondóan a fiú. – Pedig milyen jó is lenne! De jöhetek máskor is? – kérdezte reménykedve.
– Hát per­sze – felelt Péter. – Amikor csak akarsz. Azt nem tiltja az Alap­sz­abály. Gyere, amikor csak ölelésre van szük­séged!
Mire a fiú eltávo­zott, a lány is végzett a vörös hajú­val. Már csak az öre­gasszony ült kinn a kispadon, sorára várva.
Jól sejtet­ték, ehhez a munkához mind­ket­tőjükre szük­ség volt. Az öre­gasszony vég nélkül mesélte gon­do­kkal, fáj­dal­makkal teli életét, fia dis­szidálását, lánya megszökését egy csirke­fogó­val, azt, hogy men­nyire egyedül van. És ráadá­sul még a mosógépe is elrom­lott. De legjob­ban a gyer­meki szeretet hiány­zott neki. Péter és a lány nem győzték vigasz­talni, ölel­getni.
Néhány óra elteltével az öre­gasszony is távo­zott, sűrű hálálkodá­sok közepette:
– Maguk nagyon jó emberek, gyerekeim – mondta búc­súzóul. – Bárc­sak az enyémek is ilyenek lennének! Akkor nem kéne ide­gen jóem­berek ide­jét fec­sérelni. De hát nem lehet min­den úgy, ahogyan az ember szeretné. Talán bele is nyu­god­nék, hogy így van, ha talál­nék mag­a­m­nak valami derék embert tár­sul. Olyan valakit, mint az a mosógép­sz­erelő volt a múlt héten, aki nálam járt.
Péter és a lány asz­tal­hoz ült. A lány meg­melegítette az előző napi széke­lyká­posztát. Egy hete min­den­nap előre főzött, mert nem tudhatta, hányan vár­nak rájuk odakinn, csak azt érzékelte, hogy szá­muk napról napra nő.
– Milyen volt a vörös hajú? – kérdezte Péter, miután elmesélte a lány­nak a kisfiút.
– Elég nehéz – felelte a lány. – Min­den­féle fér­fi­aknál keresi a boldogsá­got, de nem találja. Mióta áthe­lyezték a postást, aki bejáratos volt hozzá, min­den­féle szerelőt kihív. De utána mindig csak az üresség marad. Az anyja ölelésére vágy­ott, akit már húsz éve nem látott. Megszökött egy bádo­gos­sal, amikor ő még kislány volt.
– Miért nem mond­tad neki, hogy próbáljon meg másképp élni, futó kalan­dok­ban sohasem fogja meg­találni a boldogsá­got.
– Tudod, hogy nem lehet – mondta a lány. – Tiltja az Alap­sz­abály. Nem avatkozhatunk bele mások életébe. Csak az elmu­lasz­tott öleléseket pótol­hatjuk.
– Per­sze, az Alap­sz­abály – bóloga­tott Péter, és a kisfiú jutott az eszébe.
Csende­sen ebédel­tek, érezni lehetett, hogy mind­ket­tőt a saját gon­do­latai kötik le. Végül a lány törte meg a csendet:
– Emlék­szel arra a könyvelőre, aki a múlt héten járt itt? – kérdezte.
– Per­sze, emlék­szem.
A könyvelő az első felesége ölelésére vágy­ott, pedig már a negyedik házasságát éli. Aztán min­denáron fizetni akart.
– Azt mondta, hogy kft-nek nem szabad ingyen csinál­nia sem­mit. Meg hogy adót is kell fizetni.
– Tudom, mond­tad már. Ne aggódj, majd kifizetjük ölelés­sel. Hiszen az adóhi­vatal­ban is csak emberek van­nak. És min­denk­inek hiányzik az ölelés.
A lány szót­lanul evett tovább. Tudta, hogy Péternek nincs igaza, az adót nem lehet ter­mészetben leróni. A bolt­ban is min­dent pénzért vet­tek, a vil­lany meg a gáz is pénzért volt meg még sok egyéb…
Aggódva emlékeztette magát, hogy milyen gyor­san fogy az a kis készpénz, amit a ház­zal együtt örököl­tek Péter nagyanyjától. Már­pedig másuk nem volt. De az ölelésért nem lehet pénzt kérni. Tiltja az Alap­sz­abály. Meg külön­ben is, érzelmeket nem lehet pénzért adni.
Néha kic­sit kételkedett, helyes volt-e a dön­tésük, amikor ezt a felada­tot válasz­tot­ták. – Mindig abból gazdálkodj, amid van – mon­do­gatta Péter apja. És hát nekik ebből volt a legtöbb. A sok-sok szeretet­ből, sok-sok ölelés­ből.
De mégis, valami nem volt rend­ben.
Nyug­ta­laní­tot­ták a könyvelő szavai is, min­den­félét össze­hor­dott szám­lákról, ÁFÁ-ról, leltár­ról meg adóel­lenőrökről. Nem értette az egészet.
Az adóel­lenőrök­től azóta tar­tott, amióta a piaci árus, ahol vásárolni szokott, elmesélte, hogy nála is jár­tak. Kiszá­molták, ha ennyi tojást árul, a tyúk­jainak ötóránként kéne tojniuk. Ezért ő adóc­saló. De hát elfele­jtet­ték, hogy a szülei tyúk­jai is toj­nak meg a sógoráé is. Miféle emberek lehet­nek azok, akik azt szá­mol­gatják, hány óránként toj­nak a tyúkok? Akkor náluk mit szá­mol­ná­nak? Hiszen ninc­senek is tyúk­jaik. Csak ölelé­seik. Nem lehet besz­abá­ly­ozni, hány óránként öleljék meg egymást az emberek.
Nem, ezeket az embereket biz­tosan nem lehet ölelés­sel kifizetni. Valami más megoldást kell találni.
Sóha­jtva szedte le az asz­talt, szerenc­sére Péter nem figyelt oda. Az ő gon­do­latai már a délutáni munkán jár­tak.
A nap hátralévő része vis­zony­lag csende­sen telt.
Péter egy zokogó kislányt próbált megvi­gasz­talni, aki elveszítette a mac­skáját. Sajnos, meg nem ölel­hette, mert az álla­tok helyettesítését tiltja az Alap­sz­abály. De hagyta, hogy kisírja magát, és meg­nyu­godva men­jen haza.
A lányt egy ifjú feleség kötötte le, aki arról panaszkodott, hogy két hete, amikor a férje a kézi­l­ab­dac­sap­at­tal edzőtáborba uta­zott, ahe­lyett, hogy érzékeny búc­sút vett volna tőle, hoz­závágta a hab­verőt. Haragu­dott rá, mert megtil­totta, hogy a távol­létében moz­iba jár­jon a régi udvar­lójá­val. De már nagyon meg­bánta, mert a régi udvar­lóját nem is szereti, csak arra kel­lett neki, hogy a fér­jét féltéken­nyé tegye.
– Nem tehetek róla, imá­dom, ha féltékenyek rám! – mondta szé­gyenkezve. – Izga­lomba jövök tőle. Szép­nek és kívá­natosnak érzem magam. Olyan érzés, mintha az egész világ a lábaim előtt hev­erne. Enélkül élni sem tudnék már! Szeretem a fér­jemet – tette hozzá. – Ezért is vagyok itt. Már sajnálom azt a hab­verő ügyet. De hát éppen gesztenyepürét csinál­tam… – sírta el magát. – Szeretném jóvátenni – foly­tatta. – Megölelni, a hab­verő hajigálás helyett.
A lány végre megértette, miért van itt a fiata­lass­zony.
– Sajnos, nem tudok segíteni – mondta. – Csak a meg nem kapott ölelést tudjuk pótolni. A meg nem adot­takat nem. Tiltja az Alap­sz­abály. Ezt az ölelést saját magá­nak kell pótol­nia. Utaz­zon el az edzőtáborba, és tegye meg – biz­tatta a fiata­lass­zonyt.
Vac­sora után Péter halkan, elgo­n­do­lkodva meg­j­e­gyezte:
– Talán újra át kéne gon­do­l­nunk az Alap­sz­abá­lyt. Lehet, hogy módosí­tani kéne – mondta, a kisfiúra meg a délutáni láto­gatókra gon­do­lva.
– Igen, lehet, hogy igazad van – felelte szórako­zot­tan a lány, miközben azon mor­fondíro­zott, hogy mégisc­sak fel kéne hívni azt a könyvelőt. Hamarosan eljön az év vége, és fogalma sincs, hogy kell leltárt készíteni.
Egyál­talán, mit kell fel­leltározni? – tépelődött. – Hiszen még az Alap­sz­abály sincs írásba foglalva, csak a fejünkben van meg. Azon kívül meg csak az érzelmeink van­nak. Azt vajon hogyan lehet fel­leltározni?
Már éjfél is elmúlt, de a lány még mindig nem tudott elaludni. Szeretet­tel nézte a mel­lette békésen szus­zogó Pétert.
– Biz­tosan most is azt a vis­sza­térő álmot látja – gon­do­lta. Péter már több­ször elmesélte, hogy álmában gyakran látja, amint emberek tucat­jai sorakoz­nak előtte, a legkülön­félébb testi és lelki panas­zokkal, és ő sorra min­d­e­gyiken tud segíteni.
– Egyre kevesebb pénzünk van – gon­do­lta két­ség­beeset­ten. – Mi lesz, ha mind elf­ogy? Mit fogunk akkor csinálni?
– Talán mégisc­sak lehet az ölelésért pénzt kérni – töprengett. – Hiszen ezt más nők is megteszik. Akkor ő miért nem tehetné meg Péter ked­véért? Csak egy kic­sit. Csak annyit, hogy Péter ingyen dol­go­zhas­son tovább.
Aztán a leltárra, az ÁFÁ-ra és a szám­lákra gon­dolt. Meg az Alap­sz­abá­lyra.
És elhatározta, hogy bármi történik is, az Alap­sz­abály­ból egy monda­tot örökre meghag­y­nak:
„Ölelést saját nevük­ben csak egymás­nak adhat­nak.”

@ Ad Librum Kft. Min­den jog fen­ntartva. A könyv nyomta­tott vál­tozata megvásárol­ható a kiadó könyves­boltjában.

Üres helyek trófeái

Nem­régiben Könyv Guru Sáry Gyula Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kic­sit másképp című könyvének nyitó elbeszélését mutatta be. A nép­sz­erű vadászíró (Az időről és az erdőről, Az erdőről és az eltűnt időről, Az elveszett erdőről és a meg­talált időről) ezen kötete is szá­mos filo­zofikus eszme­fut­tatást tar­tal­maz erdőről, madarakról, fegyverekről, vadászírókról és veszendő értékekről.

Ma mi is közlünk egy rés­zletet az elbeszélés­ből, a tel­jes cikk azon­ban itt érhető el.

A kiröptetés

Öreg fej­jel beval­lom, felül kel­lett bírál­nom régen val­lott nézetemet arról, hogy a környezetünkben élő, veszé­lyeztetett álla­tokat, főleg a kismadarakat min­denáron védenünk, mentenünk kell.

Gon­do­latmenetemet ma is helyesnek vélem, mégis úgy érzem, a helyes okfe­jtésbe, vala­hol homok­szem került, ami tragédiát oko­zott. Elgo­n­do­lkoz­tam arról, hogy a ter­mészet hatal­mas biz­ton­sági tar­talékokkal védi egyes fajok fen­n­maradását. A ler­akott peték, ikrák, spórák, tojá­sok száma ott a leg­nagy­obb, ahol leginkább számí­tani lehet a fiatal egyedek nagy­obb számú pusz­tulására. Veszé­lyezteti őket a ter­mészet kér­lel­hetetlen­sége, mint egy aszály­ban kiszáradó tó, ela­padó folyó, leégett erdő. Veszély­ben van­nak, mint a ragadozó fajok táplálék­láncában helyet foglaló, leendő élelem. Ha min­dezt sik­ere­sen átvészelték, jön az ember, aki az élőhe­lyeiket tönkreteszi, a számára is fogyasztható lényeket kor­lát­lanul pusztítja, mint a bál­nákat és a ten­geri halakat. Néhány ember demon­strál. A több­ség azon­ban bár­gyú módon tűri vilá­gunk tönkretételét.

Van­nak emberek, akik egy darabka földön, amit kertjüknek neveznek, igyekeznek kic­siny azilu­mot létre­hozni, legalább azok­nak a madarak­nak, ame­lyeket ked­vel­nek. Ez is valami, de semmi a puskás bűnözők tömeges pusztításához mérve. Énekesmadarakat ezer­szám mészárol­nak le, kony­hai célokra. Nehogy azt gon­do­ljuk, mod­ern találmány ez, mert ismer­jük a történelem­ből, Nero lakomáin für­jnyelv pásté­to­mot is szol­gál­tak fel. Hány ezer madárka kel­lett egy adaghoz?

Eltértem kissé, de gon­do­lataim for­rásvidéke vala­hol itt talál­ható, a gazdag osto­baság emberte­len és szívte­len hivalkodásában.

Van egy kis kertem, hétvégi pihenőház­zal. Már korán észrevet­tem, albér­lőim is van­nak. A padlá­sunkon korán meg­je­len­tek a nyestek, gon­do­ltuk, jaj az egereknek. Az egér­pusztítás mértékét sajnos nem tudtuk fel­bec­sülni. Azon­ban azt hamarább észrevet­tük, madaraink fog­y­nak, mert a reggeli hang­versenyük egyre szegénye­sebb lett.

Regényt, nov­el­lát, ver­set írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Aztán feltűnt még egy veszély. A nyaralótelepre valame­lyik mac­sk­abarát feles számú cicu­saiból vala­men­nyit elho­zott és szabadon engedett. Néhány őslakó mac­skája megörült a városi szép­ségeknek, és a nagy udvar­lási lázat sok kis, aranyos cicus meg­je­lenése követte. Csakhogy a nyaralók ősszel kiürül­tek. Sajnos a mac­skák marad­tak, és bekvárté­ly­ozták magukat az elhagy­ott nyaralók szer­szá­mos kam­ráiba, faháza­iba, min­den­hová, ahol védve voltak az időjárás ellen. Létre­jött tehát egy mac­skaközösség, egy-egy területét védő kandúr­ral az élen, és sok éhes mac­skaszáj. A mamák portyáz­tak, és megkezdték vis­szavadult életüket. Kerülték az embereket, rejtve oson­tak, feltérképezték a szemét­dom­bokat, kifi­gyelték a madár­fészkeket, és kér­lel­hetetlenül elra­gadták a gyengén repülő fiókákat. Sőt, itatóknál elka­p­ták a fel­nőtt madarakat is.

Tenni kel­lett valamit. Először csak arra gon­do­ltam, megsza­porí­tom a költési lehetőségeket, mester­séges fészkek, odúk kirakásá­val. A mac­skák ezeket nem érték el, de a nyesteknek fára mászni, vékony ágakon kisétálni nem oko­zott prob­lémát. A házra gon­do­lva megvizs­gál­tam, melyek a biz­ton­sá­gos helyek, ahová odúkat rakha­tok, amit egyik rabló sem érhet el. A verandák belső sarkai biz­ton­sá­gos­nak tűn­tek, csak a madarakat kel­lett meg­győzni, hogy az ember most a barátjuk. A fürge kerti rozs­da­farkúak és a cinkék hamar meg­barátkoz­tak a műfészkekkel, és velünk, házigazdákkal. Csak a sze­les, gyors moz­du­latainkat kel­lett mel­lőzni tevékenységeink közben. Aztán las­san megszok­ták, hogy tős­zom­széd­ságuk­ban regge­lizünk, ebédelünk. Ők szöc­skét, kuka­cot, mi tejeskávét, pörköl­tet fogyasz­tot­tunk.

Az Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kic­sit másképp megvásárol­ható a kiadónál.

Hogyan kezdjünk romantikázni?

Könyv Guru szokás szerint min­den héten könyvírási és kiadási cikkeket hoz a nagyérdeműnek, hogy segít­séget nyújt­son a kezdő írók­nak és azok­nak, akik elakad­tak az írás­ban. Most a roman­tikus regények megkapó első bekezdé­seiről ír, a cél az, hogy az a vásárló, aki leveszi a könyvet a könyves­bolt pol­cáról, meg is vegye azt. A tel­jes cikk itt érhető el.

Volt már téma az oldalon a könyvcím, a könyvborító, a fül­szöveg – ezen kívül mi kell még ahhoz, hogy az olvasó, akinek felkel­tet­tük a figyelmét, tény­leg megvásárolja a könyvün­ket?

Igen: egy profi első bekezdés.

És mitől lesz jó egy regény kezdete? Attól, hogy azon­nal behúzza az olvasót, nem hagyja, hogy elka­lan­doz­zon a figyelem. Néz­zünk meg néhány ütős első bekezdést, és tan­uljunk belőlük!

Ma kizárólag szerelmes történetek kezde­teit vizs­gáljuk, de szó lesz még más zsánerek nyerő első bekezdéséről is. Az alábbi tippeket, sőt, a monda­tok logikáját is nyu­god­tan használja fel az olvasó a saját szöveg­ében – ne legyünk restek a legjob­bak­tól tan­ulni!

Elsőként néz­zünk meg egy majd­nem százéves szöveget:

 „Az intézet igaz­gatónője az ablaknál állott és lenézett a kertbe, ahol növendékei kart a karba fűzve sétál­gat­tak, aztán újból odafor­dult vendégéhez – egy élte­sebb höl­gy­höz, aki élénk érdek­lődés­sel figyelt az igaz­gatónőre – és foly­tatta.” (Altay Mar­git: Némy)

Mitől jó ez a rés­zlet?

Először is attól, hogy meg­tudjuk, kiről van szó, mi a helyszín, és a rés­zlet még azt is sejteti, hogy milyen az időjárás, mert nem az udvar­ban, hanem a kert­ben jár­nak a lányok, ráadá­sul sétál­gat­nak: tehát ráérősen mozog­nak, biz­tos nem fáz­nak. Azaz: kön­nyedén el tudjuk képzelni a szi­tuá­ciót, mert kap­tunk néhány fontos rés­zletet.

Másod­sor­ban azért érdekes a szöveg, mert egy­ből valaminek a közepébe csöp­penünk bele. Az igaz­gatónő nyil­ván beszél­get a vendégével, még­pedig nem valami unal­mas témáról, hiszen a vendég élénk érdek­lődés­sel figyeli, valamint az ige: foly­tatta, is arra utal, hogy a történet már koráb­ban elkezdődött, a kocka el van vetve. Az olvasó tudni akarja, mi is ez az érdekes beszél­getés, aminek az ele­jéről lemaradt.

Most néz­zünk egy mai roman­tikus történetkezde­tet:

 „Félelem és csodálkozás tükröződött Ed meleg, barna sze­meiben, ahogy egymás­sal szem­ben áll­tunk a kert­ben. Csak bámul­tam rá, szinte vibrálva a fel­háborodástól, aztán las­san vis­sza­húz­tam a jobb karom.
- Tessék! – ordí­tot­tam, ahogy a Wedg­wood Kutani Crane márkájú, tizen­hét hüve­lykes porcelán­tányér elszágul­dott a pasi bal füle mel­lett és rip­i­tyára tört a kert falán.” (Isabel Wolff: Res­cu­ing Rose)

Hű, egy veszekedés közepébe csöp­pen­tünk, azaz az akció közepébe. Ebben a rés­zlet­ben még nyil­ván­valóbb ez a tény, mint a Némy esetében. A tányérha­jigálás határo­zot­tan dinamikus­abb cse­lekvés, mint a beszél­getés. Ha tehát kife­jezetten lebil­inc­selő kezde­tre vágyunk, írjunk valami gyor­san leza­jló és érzelemdús jelen­etről!

Az egyik ked­venc könyvem­ből idézek:

Ha elég mag­a­sra fel­u­grott, Maddy Har­vey látta, ahogy a buli vígan folyik tovább nélküle, abszolút figyel­men kívül hagyva a lét­számhiány tényét. Nos, tula­j­donkép­pen elég homá­lyosan, mond­hatni absz­trakt for­mában látta csak min­dezt – a fényeket a házban, a fákat a kert­ben, a par­tiar­cok kör­von­alát, ahogy szobáról szobára mászkál­nak vagy Kylie Minogue-ra ráz­zák magukat (azért erre, mert ez ugye min­den életko­r­ban csajos zene). Ez tuti nem történt meg soha Kylie-val.” (Jill Mansell: Falling for you)

Ez a rés­zlet felkelti a kívánc­sisá­gunkat. Az olvasó tudni akarja, Maddy miért az utcáról nézi a bulit, miért nem hiányzik senk­inek, miért lát homá­lyosan?

Ha erről a para­grafus­ról szeretnénk példát venni, írjunk olyan monda­tokat, ame­lyekre az olvasó felka­pja a fejét és azt kérdezi: na de miért? Dob­juk fel a lab­dát, de egyelőre ne kapjuk el: vagyis ne mag­yaráz­zuk meg azon­nal, mi miért történik. Ebben a könyvben például

csak a második oldalon derül ki, hogy Maddy elvesztette a kontaktlencséjét.

Túlvilági üzenet

Vil­lax Richár­dot felkérték, hogy legyen az egyik szerzője a 2016 őszén meg­je­lenő for­radalmi antológiá­nak, mely az 1956-os hősök előtt tiszte­leg majd.

Nem akarom e bej­e­gyzést valam­iféle sziru­pos szöveg­gel indí­tani, hogy egy „újabb álmom való­sult meg” vagy hasonló. Mint legtöb­bünknek, nekem is küz­deni kell az aprósá­gokért és a nagy­obb dol­go­kért is. Vis­zont érdekes az a fajta szinkro­nitás, amikor egy ügy – hiába kerüljük ki szor­gal­masan – min­dun­ta­lan szembe jön velünk.
Még az előző, lehet­séges kiadóm­nál pihent a Fanyűvők könyv kézi­rata, amikor elgo­n­do­lkod­tam: ha elég gyors és szor­gal­mas vagyok, meg­valósíthat­nám néhai nagy­bá­tyám álmát, azaz megírhat­nám az ő élet­történetét 1956 hat­vanadik évfor­dulójára. Ő ugya­nis részt vett a for­radalmi har­cok­ban, majd, úgy­mond, dis­szidált, de ezen felül is: ha valaki életét a regénybe illő jelzős szerkezettel lehetne jelle­mezni, hát az az övé volt.
Azután a könyvki­adás csús­zott, a motivált­sá­gom csökkent. Komó­tosan írni kezdtem egy másik történetet. Úgy tűnt, nagy­bá­tyó történetének leírt szavakba vetülése várat magára a következő kerek évfor­dulóig – ha addig el nem halványul a mesével telített rot­ter­dami délutánok emléke.
Andy Baron író bará­tom üzenet­tel kere­sett a minap: for­radalmi antológiát szeretne tető alá hozni a kerek évfor­dulóra. Rám gon­dolt, és másik hét betű­vadászra. Lesz elég tér tehát, hogy ha nem is egy regény ter­jedelmében, de valamit felvil­lantsak a 2011-ben elhunyt nagy­bácsi életéből és szemé­ly­iségéből.
Andy kol­léga nem tudott, nem tudha­tott tépelődésem­ről. Valószínű, hogy odaátról intézték így a dol­go­kat.
Most egy kis időre fél­reteszem az aktuális történetet. Nehéz lesz, ugyanakkor érzem már, ahogy beszip­pant a másik örvény. El kell kez­denem a munkát, ha azt szeretném, hogy az érdek­lődők kezük­ben tarthas­sák antológiánkat az évfor­dulóra.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Boldogság eladó!

Könyv Guru min­den pén­teken jelen­tkezik a regényújság rovatá­val. A rovat­ban már hetek óta Hal­mosné Rácz Katalin nov­el­láskötete, a Földönkívüliek a Pénzverem utcában nov­el­láit közli. Az e heti novella rés­zletét mi is bemu­tatjuk, a tel­jes történet elérhető itt.

Rácz Katalin nov­el­láskötetének hősei hétköz­napi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elide­genedett vilá­gunkban, akik válas­zokat keres­nek az őket foglalkoz­tató kérdésekre, minth­ogy valódi lehet-e egy inter­netes kapc­so­lat egy dugulásel­hárító és egy men­helyvezető között, és hogy mi a sik­eres fogyókúra titka. Olvasói között akad­nak olyanok, akik Dou­glas Adams fan­yar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novella több szem­pont­ból megközelíti, hogy eladó lehet-e a boldogság.

 

Boldogság eladó!

Pista, a dugulásel­hárító, szerelemtől mámorosan sétált haz­afelé ezen a szép tavaszi estén. Csak félig érzékelte környezetét. Gon­do­latai fris­sen szerzett barát­nője, Mar­git körül ker­getőztek.
A Vámosi úton elha­l­adva, egy régen épült, apró szürke házac­skán a következő feli­ra­tot pil­lan­totta meg:

Boldogság eladó!”

Szórako­zot­tan sétált tovább, ismerte az itt lakó öreg háza­spárt, ked­velte is őket. Egyszer dol­go­zott náluk, de nem volt szíve pénzt kérni tőlük, mert olyan nagy szegénység­ben éltek a kevéske kis nyugdíjuk­ból, hogy hónapokig tar­tott volna, amíg kihev­erik az ötezer forin­tos munkadí­jat.
Most meg, hogy az öreg bácsi is meghalt tavaly nyáron, a néninek még nehezebb dolga lehet.
Biz­tosan rosszul olvas­tam – gon­do­lta –, talán az öregem­ber meg­maradt gyó­gysz­ereit árulja, mert kell a pénz valami másra. Valószínű­leg az van kiírva:

Orvosság eladó! ”

Majd hol­nap job­ban meg­nézem.

Olvassa el a tel­jes történetet Könyv Guru oldalán.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ITT OLVASHATÓ.

A könyv nyomta­tott vál­tozata megvásárol­ható a kiadó könyves­boltjában.

Kiadási akció: 120 oldalas könyvek kiadása

Gyors és kön­nyen meg­fize­thető megoldás kisregények, verses- és nov­el­láskötetek és más darázs­derekú könyvek kiadására.

  • pro­fesszionális kiadási folya­mat
  • könyves­bolti ter­jesztés
  • 300 példány nyomtatása + ebook kiadás
  • meg­fize­thető költ­ség (havi 20.000 Ft)
  • nagyvon­alú, 30%-os jogdíj
  • siker esetén kiadói után­ny­omás

Megfelelő könyvméret­tel és tipográ­fiá­val a kiadási pro­gram min­den kötete 120 oldalas lesz.

Az akciós könyvki­adás július 31-ig tart.

A rés­zletekhez kat­tintson ide!

Kis lépés egy rádiónak, nagy lépés egy elsőkönyvesnek

Vil­lax Richárd élménybeszá­molója a Lépés Rádióban foly­ta­tott beszél­getés­ről a szerzői oldalán jelent meg, most az Ad Librum oldalán is tel­jes egészében közöljük.

Hoz­tam a for­má­mat. A Lépés Rádió legénysége – egyik szol­gál­tatójuk „rossz­voltából” – soha nem látott tech­nikai prob­lémákkal küzdött azon idősza­k­ban, amikor nyi­latkoznom kel­lett náluk.
A keddi adás inter­júja ezért el is maradt, de szerdán tar­tot­tunk egy próbát tele­fonos beje­len­tkezés­sel, ami némi reményre adott okot. Fela­ján­lot­tam, hogy beu­grom a stúdióba, de miután kiderült, hogy az Debre­cen­ben honol, én meg Zuglóban dol­go­zom éppen, csakis a fény­sebességű utazás jöhetett számításba.
Maradt inkább az odafi­gyelés: nehogy a fáziskésés miatt ruti­n­ta­lan­sá­gom­ban rábeszél­jek a kérdezőre, és ne ordít­sam túl a műsorvezetőket, ezzel élvezhetetlenné téve a műsort.
Már csak egy nyu­godt, csendes helyet kel­lett keres­nem a beje­len­tkezéshez – a Hungária körú­ton! Illetve… közel van a Városliget. Ujjé!
A padok szétesve-szétverve, itt tény­leg lehetne valamit csinálni. De a Városliget és a Fanyűvők így együtt… Egy átla­gos újságíró erre úgy csapna le, mint réti héja a hómezőn cirkáló barna pocokra. Adás végére azután – poli­tikai színek men­tén – feleződne az éppen gyara­podás­nak indult olvasótáborom!
Még jó, hogy Dávid és Zoli koránt sem nevezhetők átla­gos rádió­sok­nak. Én meg egy beton­pálya szélén állapodom meg. Végre talál­tam helyet. Az e felett érzett nagy örömöm­ben fel sem tűnik, hogy egy focipálya szélén vagyok. Hamarosan benépesül a játék­tér, fel­harsan az első „hova a g..ibe rúgod” üvöltés. Ez egy könyvheti ked­vc­sináló adás­ban megle­hetősen furcsán hangzana, ezért a halálra ítélt Petőfi Csarnok mel­letti lépc­sőre ülök inkább.
Hat óra nyolc per­ckor kapc­sol­nak min­ket. Első pár mon­dataim után Zoli – sűrű elnézéskérések közepette – megsza­kít, én meg pánikolok, mit csinál­tam rosszul. De szerenc­sére csupán felkel­tette valamely gon­do­latom a derék műsorvezető érdek­lődését – ez is volt a cél!
Zoli koordiná­torként vigyázza az adást: ő jelenti be a rek­lámokat, zenéket, időnként tereli Dávid­dal foly­ta­tott diskurzu­so­mat.
Dávid mint lelki­is­meretes műsorvezető, az akkor még igenc­sak nyomdail­latú könyvet nem olvashatta, de ami égen-földön, inter­neten fel­lel­hető volt a könyvről, azt mind behabz­solta. Ezért a jó adag évelődés-poénkodás mel­lett az adás­ban otthonra lel­nek a mélyebb gon­do­la­tok is.
Dávi­dot nehezen hal­lom, mag­a­mat egyál­talán nem, mivel a rend­szer pár másod­perces késés­sel jut­tatja vis­sza a fülembe a saját hangom. De ebből a hall­gató­nak mit sem szabad észreven­nie.
Szerenc­sémre a két műsorvezető stílusa alka­lmas a laza, sörözői hangu­lat megteremtésére. Nincs nagy­obb baj, leszámítva időnkénti dadogá­so­mat. Hát igen, most nem a papír előtt ülök, ked­vemre kísér­letezve a szavakkal, próbál­gatva, mi a hatá­sos­abb.
Hatás vala­men­nyi így is van, hiszen már az adás alatt befut néhány érdek­lődő üzenet!
„Arany­pofa” a két srác: vagy ötször elmondják/elmondatják velem dedikálá­som pon­tos helyét, dátumát. Ha én ülnék a hall­gatói fotel­ben, már szinte szpon­zorált műsorra gyanakod­nék.
Még a zenéket is én válo­gath­atom: az íráshoz inspirá­ciót (nem ihletet, mert azt a szót utálom) adó Mag­num együttes dalait élvezhetik a hall­gatók, én ugyan vajmi keveset hal­lok belőle.
Amikor a ter­vezett adásidőről tudomást szereztem, mag­a­m­ban így fohászkod­tam: „Úris­ten, mit tudok 40 percet beszélni egy két-három­száz oldalas könyvről?” Így, hogy a ter­vezett időt kissé kitágí­tot­tuk, mon­dandóm­nak kb. 20%-áig jutot­tam.
De ez még mindig sokkal jobb, mintha némán ültünk volna – rádióban az ilyesmi iszony­atosan kínos. Így vis­zont – Tóth Zoli és Rozsák Dávid laza stílusá­val élve – fasza kis egy óra volt ez a szerda délutáni!

Hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó!”

Nádasi Krisz, a Könyv Guru munkatársa saját blogján szá­molt be a 87. Ünnepi Könyvhétről. Az élménybeszá­molóból egy rés­zletet mi is közlünk, a tel­jes cikk itt olvasható el.

konyvhet8

Délután egykor kezdődött a kerekasz­tal-beszél­getésünk Illényi Balázs szervezésében. Furcsa módon volt pár per­c­nyi lám­palázam, amíg az előző inter­jút néztem: hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó! Aztán máris nagy mese­mondónkra figyel­tem, aki épp azt ecsetelte, hogy új könyvének végén szere­pel vele egy interjú, és hogy ez milyen szokat­lan… Próza a verseket követően. Én pedig meg is jegyeztem Kovács Ildinek (aki afgan­isztáni mag­yar katonákkal készített inter­jút és ebből írt nem­rég könyvet), hogy nem, ez inkább nagyon jó. Mert én imá­dom, amikor a könyv nem úgy fejeződik be, hogy „vége”, hanem találok még egy elemzést a műről (klassziku­soknál gyakori), egy inter­jút a szerzővel, de legalább köny­va­ján­lót találok más kiad­ványokról.

Az egy óra hamar eltelt. Mivel éle­tra­j­zokról volt szó, fela­ján­lot­tam a közön­ségnek, hogy kérhet­nek tőlem fela­dat­lapot (te itt töl­theted le), és noc­sak, szinte egy emberként áll­tak fel a hall­gatók, hogy vált­sanak velem pár szót.

konyvhet12Öröm­mel lát­tam, hogy több olyan érdek­lődő is a szín­pad­hoz lépett, aki nyugdí­jas éveiben járva szeretné megírni élet­történetét, és az Ad Librum kiadó vagy az én támo­gatá­som iránt érdek­lődik. Hogy miért örülök? Mert szeretem, amikor látom, men­nyire érdekel ben­neteket az írás, hogy fejlődni szeretnétek, hogy tudjá­tok: a kézi­ra­tok­nak bizony szük­sége van egy plusz szem­párra.

A beszél­getés­ről készült egy össze­foglaló, ha érdekel az éle­tra­jzírás, olvasás, itt olvasha­tod!”

A tel­jes kerekasz­tal-beszél­getés itt megtekinthető.

Írások értékelése + kiadónak benyújtható kézirat szerkesztése

Mint kiadót gyakran keres­nek azzal, hogy bíráljunk el egy szerzői kézi­ra­tot. Ter­mészetes, hogy az írók szeretnének külső értékelést, de erre sajnos nincs kapac­itá­sunk. Ezért is ajánljuk öröm­mel Könyv Guru szol­gál­tatását, amely éssz­erű áron lehetővé teszi a szerzőknek, hogy vis­sza­jelzést kap­janak a kézi­ratukról.

Még jobb, hogy ugyanitt szerkesztést is lehet kérni. Az Ad Librum kész kézi­ra­tok kiadásá­val foglalkozik, ame­lyeket elfo­gad vagy vis­sza­u­tasít, de csak szöveg­gon­do­zást (kor­rek­túrát vál­lal). A Könyv Guru portál szol­gál­tatása lehetőséget ad arra, hogy a szerkesztő és az ő instruk­ciói alapján a szerző átírja a szerzői vál­toza­tot olyanná, amely kiadókhoz benyújtható.

Mind­két szol­gál­tatás a Szemé­lyi Guru oldalán érhető el.

A végzetes bestseller — recenzió

Meg­je­lent egy elis­merő kri­tika Matthew Vigo A végzetes best­seller című regényéről. 

A tel­jes blog­be­j­e­gyzés itt érhető el. Beá­nak, a blog üzemeltetőjének kon­klúz­iója ez volt:

Végered­mény­ben tehát azt mon­danám, hogy nekem nagyon tet­szett a könyv, talán egy picit lehetett volna hossz­abb is. Bátran tudom aján­lani a műfaj rajongói számára, hiszen az író igazán cse­les volt, és bár­mily sablonosan hangzik is, tény­leg az volt a tettes, akire nem számí­tot­tam, legaláb­bis nem ilyen módon, mond­hatni dupla csavar volt… Aki elkezdi, valószínű­leg nehezen fogja letenni, mert tény­leg izgal­mas, és ha úgy van ideje az embernek, akár egysz­erre el lehet olvasni. Végül még azt is meg­j­e­gyezném, hogy nagyon tet­szett a könyv színes borítója is, hiszen ritkán olva­sok man­ap­ság olyan könyvet, aminek a fedőlapján „a valódi szere­plők” kel­nek éle­tre, és kife­jezik a történetet.”

Értékelés: 5/4

Köszön­jük szépen a Könyvvilág blognak a mél­tatást.

Az Ad Librum kiadói az elsőkönyvesek és a rétegkönyvek megjelenését szolgálják.