Címke: horror

Bizar kritika

Villax Richárd őszintén őrül az újabb Fanyűvők-kritikának.

“Fene a perverz mivoltomat, én is azok közé tartozom, akik szeretnek borzongani. E szenvedélyem kiélésében sokat segít a bizzarium.com! Így óriási örömet jelentett már maga a tény is, hogy írtak könyvemről.

Más kérdés, hogy ezúttal nyugalommal álltam neki a regényről szóló kritika tanulmányozásának. Idáig csak dicséretet és építő jellegű észrevételeket kaptam, előbb-utóbb valaki elveri rajtam a port – gondoltam. Ez a „porelverés” azonban nem most következett be. Így még jobb!

Ettől független gyakorló kritikusként én is vallom: a jó recenzió olyan, mint az ízletes étek. Nem szabad sziruposnak lennie, sőt kell bele egy kis ecet. Ha nincs, azt úgy hívják: piár. Vagy bátortalanság.

Dohoczki Máté írásában – nagyon helyesen – előkerül némi ejnye-bejnye, viszont azon a ponton a Mesterhez, Lőrincz L. Lászlóhoz vagyok hasonlítva – hát ez több, mint megtiszteltetés!

A kritika itt olvasható.”

Félni és borzongani jó

Jenei András e heti írása egy beharangozó következő regényéhez, mely januárra várható, és remélhetőleg, mindenki borzongani fog rajta.

“Már több alkalommal emlegettem, hogy készül valami. Egy olyan írás, egy kisregény, amely törekvéseim szerint eléri a célt: megborzongat…

Még folynak az utómunkálatai a könyvnek, így csak elősztorizgathatok – bár ez nem egyszerű. Mondanom is kell róla valamit, hogy felhívjam rá a figyelmet, de nem szabad túl sokat elárulnom róla, hogy aztán aki elolvassa, annak ne legyen tele spoilerrel.

Honnan indult el maga a történet? Mi adta az ihletet, miből jöttek a gondolatok?”

Borzongásért mentem, majd’ belehaltam – Jenei András írása

Jenei András író szomorúan tapasztalta, hogy egy jelentős gyerekkori színtere, melyet szeretett volna ihletként használni következő regényéhez, az enyészeté lett.

Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?

Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.

A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.

S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.

Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?

„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”

Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…

Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.

(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)

Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.

A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…

A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…

Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.

Frivaldszky-Mauthner-Palffy villa_rom

Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.

„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”

A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.

A teljes bejegyzés Jenei András  írói honlapján olvasható.

Megjelent a Fanyűvők

Végre kézbe vehető a Fanyűvők, avagy Nemzeti jeti, Villax Richárd hungarogorrorja. A szerző a könyvhéten dedikál.

A magyar Twin Peaks hátszövege:

Az észak-magyarországi település megszokott alkoholmámoros, korrupt világát egy különös rém megjelenése bolygatja meg. A mondákból, bányászlegendákból ismert „magyar jeti”, a Fanyűvő fosztja ki vagy éppen rémiszti halálra a lakosokat. Ki-ki vérmérséklete szerint dolgozza fel a jelenséget: állást foglalnak az ügyben a vallási közösségek, a helyi UFO-klub tagjai, a kriptozoológia szerelmesei, sőt a politikusok is.
Mészáros Edvárd újságíró magánélete romokban hever: válni készül, ráadásul plátói szerelem fűzi feleségének fiatal unokahúgához. Munkaterápia gyanánt ered a Fanyűvő rejtélyének nyomába. A helyzet pikantériája, hogy (volt) apósa, akinek döntő része volt házassága tönkremenetelében, a rém iránti országos érdeklődésre alapozva szállodát nyit a környéken.
Edvárd – bár csupán egy majomember utáni kutatásra vállalkozott – különös erők jelenlétét tapasztalja maga körül, melyek az ő, s a vele kapcsolatban állók életére törnek.

Villamos Vilmos, Kandó Kata és Hév Évi – Villax Richárd gyereknapi meséje

“Kicsoda ő, aki se nem vonat, se nem villamos, hangja, mint a fácáné, és zöld?”


Bár a gyereknap már elmúlt, ez a villamosmese bőven megéri a néhány perces olvasást. Úgy tűnik, Villax Richárd nem csak horrorregényt tud írni.