Címke: 87. Ünnepi Könyvhét

„Hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó!”

Nádasi Krisz, a Könyv Guru munkatársa saját blogján számolt be a 87. Ünnepi Könyvhétről. Az élménybeszámolóból egy részletet mi is közlünk, a teljes cikk itt olvasható el.

konyvhet8

„Délután egykor kezdődött a kerekasztal-beszélgetésünk Illényi Balázs szervezésében. Furcsa módon volt pár percnyi lámpalázam, amíg az előző interjút néztem: hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó! Aztán máris nagy mesemondónkra figyeltem, aki épp azt ecsetelte, hogy új könyvének végén szerepel vele egy interjú, és hogy ez milyen szokatlan… Próza a verseket követően. Én pedig meg is jegyeztem Kovács Ildinek (aki afganisztáni magyar katonákkal készített interjút és ebből írt nemrég könyvet), hogy nem, ez inkább nagyon jó. Mert én imádom, amikor a könyv nem úgy fejeződik be, hogy „vége”, hanem találok még egy elemzést a műről (klasszikusoknál gyakori), egy interjút a szerzővel, de legalább könyvajánlót találok más kiadványokról.

Az egy óra hamar eltelt. Mivel életrajzokról volt szó, felajánlottam a közönségnek, hogy kérhetnek tőlem feladatlapot (te itt töltheted le), és nocsak, szinte egy emberként álltak fel a hallgatók, hogy váltsanak velem pár szót.

konyvhet12Örömmel láttam, hogy több olyan érdeklődő is a színpadhoz lépett, aki nyugdíjas éveiben járva szeretné megírni élettörténetét, és az Ad Librum kiadó vagy az én támogatásom iránt érdeklődik. Hogy miért örülök? Mert szeretem, amikor látom, mennyire érdekel benneteket az írás, hogy fejlődni szeretnétek, hogy tudjátok: a kéziratoknak bizony szüksége van egy plusz szempárra.

A beszélgetésről készült egy összefoglaló, ha érdekel az életrajzírás, olvasás, itt olvashatod!”

A teljes kerekasztal-beszélgetés itt megtekinthető.

Lezárás, visszatekintés, tanulság – Lilla könyvbemutatója

A 19 éves Barczikay Lilla végre fellélegezhet, túl van az érettségi szóbeliken is, most már azt kezd a szabadidejével, amit akar. S ha az olvasóknak szerencséje van, ebbe belefér egy új könyv megírása is.

Lilla írása a könyvhétről, az érettségiről és a könyvírás folyamatáról. Az eredeti bejegyzés itt tekinthető meg.

Túl a könyvhéten, a könyvbemutatón és az utolsó érettségi szóbeliken… Az érzést nem tudom leírni nektek, azt hiszem, még fel sem fogtam teljesen, hogy vége. Nem csak ennek a zsúfolt és megterhelő évnek, hanem egy korszaknak is. Végre jön egy nyár, amikor nincs tanulás, nincsenek kötelezők. Szinte nem is tudom, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel.

Ugyan még nem kaptam kézbe a bizonyítványomat, mégis mondhatom, hogy végeztem. És ha valaminek a végére érünk, muszáj visszatekinteni és levonni a tanulságot!

A lezárás a könyvhéttel kezdődött. Akkor már nagyon éreztem a végét, ami nálam azt jelenti, hogy újult erővel (pánikkal) vetem magam a tételeim közé, éppen ezért kifejezetten jól esett az az egy óra kényszerpihenő. A kulturált unalom helyett, amire számítottam, egészen pörgős program kerekedett, ki se láttam a körém verődött emberek közül. A könyvet is akkor tarthattam először teljes valójában a kezemben. Kisebb betűivel karcsúbb lett, mint az első rész. Talán velem együtt a stressz belőle is lefaragott pár kilót, ki tudja? De jól mutatnak egymás mellett. Nagy testvér, kis testvér.

A következő forduló a könyvbemutató volt. Hatalmas élmény, esküszöm, minden alkalommal kicsit jobban élvezem, hogy kiülhetek elétek, és beszélgetünk. Pedig már az elsőnél sem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Az előre beharangozott kérdezz-felelek során feltett (és kihagyott) kérdések közül itt is megválaszolnék néhányat.

Hogy voltál képes érettségi időszakban könyvet írni?

Könnyen. Az írás volt idén az, amit örömmel csináltam, nem csak kényszerből. Inkább azt nem tudom, hogy bírtam volna ki ezt az évet könyvírás nélkül.

Kötődsz a szereplőidhez? Esetleg van kedvenced?

Természetesen kötődöm hozzájuk, törődöm velük, a legjobbat akarom nekik. Mindazok után, amiket átéltek, megérdemlik a boldog befejezést. Kaptak ugyan egy kis csavart abba a boldogságba, de hát én teremtettem őket, tartoznak annyival, hogy cserébe a kitartásukkal és erejükkel inspirálnak. Nem csak engem, hanem az olvasót is. És persze, hogy van kedvencem. Garas. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Milyen érzés lezárni ezt a történetet?

Büszke vagyok, hogy eljutottam idáig. Ez az idei a lezárások éve, jövőre tiszta lap jön egy új történettel. Ezzel a két könyvvel már nincs dolgom, csak a háttérből támogatni.

Szoktál magadnak időkorlátot szabni?

Amikor időre akarok elkészülni, igen. Például, ha be akarom fejezni a könyvet a karácsonyi szünetben, mert az érettségis káoszban biztosan nem fogom. Na, ilyenkor vannak korlátok. Ihlet hiányában oldalszám, amikor pedig magától jön a történet, részenként húzom meg a határt, hogy meddig kell aznap megírnom. Legközelebb nem szeretnék ilyesmihez folyamodni. Csak én és a történet, a világ pedig majd illedelmesen megszűnik körülöttünk.

Mikor fedezted fel a képességedet? Mi vagy ki inspirált az írásra?

Általános iskola alsó tagozatában született meg az első versem, azóta írok. Műveim belső indíttatásból születnek, általuk teljesedem ki, velük tudom kifejezni a legbelsőbb gondolataimat és teret engedni a fantáziámnak. Az összes elképzelt helyzet és figura ki akar törni a fejemből. Amikor leülök írni, egyszerűen kinyitom előttük az ajtót. Rajzolhatnék is, de a rajzaimat sosem vette körül akkora lelkesedés, mint az írásaimat (nem véletlenül, hiszen a rajztudásom megragadt egy ötéves szintjén). A fogadtatás inspirál, a rokonaim, barátaim, tanáraim biztatása és támogatása. A nevetés, a mosolyok és a könnyek, amiket a szavakkal elő tudok csalni, az érzések, amiket történeteim kiváltanak az emberekből. Ez inspirál.

Biztos kevés időd maradt az olvasásra. Mi lesz az első könyv, aminek nekiugrasz?

Már megtettem. A magyar emelt szóbeli másnapján a szekrény legmélyére rejtettem a tételeket és a kötelező olvasmányokat, első utam pedig a könyvesboltba vezetett. Mostanra négy könyvet daráltam be. A Lélektársak sorozat és a Borzongás sorozat legújabb részét (a címeik: Misty és Sinner), a The Nightmare Affair-t, amit ajándékba kaptam és a Lehullott csillagokat (These Broken Stars), amelyet pedig a húgom polcán találtam. Mindegyik zseniális volt, de ez utóbbi magasan kiemelkedett az összes eddig olvasott könyv közül! Ez nem könyvelemző blog, úgyhogy bele se kezdek az áradozásba, viszont teljes szívvel ajánlom mindenkinek.

A kérdésekért köszönet Bojkának és keresztapámnak. A teljes kérdezz-felelek anyagot is szándékomban áll feltölteni egyszer, ne aggódjatok!

És azt hiszem, elértünk a lezárás utolsó fázisához, az érettségihez. Mindenki mondta, hogy utólag visszanézve könnyű lesz. És milyen igazuk volt! El se tudom képzelni, miért aggódtam, miért stresszeltem annyit. Vagy, hogy miért tanultam meg 39 tételt és húztam ki azt az egyet, amire nem maradt időm? De a vizsga előtt, tanulás közben a félelem és a vizsgadrukk fel, míg a tudásom leértékelődik. Ha újrakezdhetném, sem hiszem, hogy kevesebbet tanulnék. Ez így volt jó, így volt teljes, így tudtam azzal a gondolattal leülni a bizottság elé, hogy mindent megtettem, innentől nem rajtam múlik. Az már más kérdés, hogy ha most újra kéne kezdenem, világgá mennék. De hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer, az egyszer biztos!

Lezárás. Visszatekintés. Tanulság.

És hogy mi a tanulság? Az érettségi szívás.

87. könyvhét a bitófáról nézve – Villax Richárd beszámolója

Villax Richárd beszámolója a 87. Ünnepi Könyvhéten megesett első dedikálási élményéről elolvasható az író honlapján, de itt is teljes egészében közöljük.

Maradjunk a jól bevált metaforánál a hóhérakasztásról, amit a könyvheti ajánlóban használtam. Amit ezalatt értettem: ahogy szerény újságírói pályafutásom lassan átszíneződött (szerény) szépirodalmivá, egyre inkább szerettem volna a könyvhetek alkalmával kérdezőből kérdezetté, aláírásgyűjtőből aláírásával örömet szerzővé, recenziós könyvpéldányok birtokosa helyett azok kiosztójává lenni.
2016-ban az Ad Librum Kiadó jóvoltából ez is megadatott. És ez úgy tűnt, elég is. Gondoltam: elücsörgök a napernyő alatt, azaz elhimbálózok a bitón magányomban! A több ezer kötet között ugyan kit fog érdekelni az enyém? Csupán egy kóró leszek, amit az óriás elefántok letipornak, de újra és újra az ég felé nyújtózik, és boldog, hogy egyáltalán ott lehet a végtelen szavannán.
Viszont a közösségi oldalon egyre többen nyomtak a bizonytalan „érdekel” helyett a határozott „ott leszek”-re. Ha csak a fele eljönne…
Egyelőre mi mentünk el a nyitányra, amin még – azt mondják – soha a könyvhetek történetében nem vettek részt ennyien. Nem cáfolhatom.
Az Ad Librum standjánál jó hírrel fogadtak: máris gazdára talált egyik kis „állatkám”, egy darab „Fanyűvi”. De mennem kellett sorban állni, hiszen nekem is vannak kedvenc szerzőim!
A meteorológia egyedül szombatra rajzolt napocskát, a hétvége többi részének esőfelhő dukál. „Majd változik még az” – brummogja belőlem egy sokat látott vén medve.
És lőn! Előző este már jégesőt hirdettek szombat délre, a végén még azt a néhány embert is elriasztják akasztásom megszemlélésétől!
Életkedvem akkor tér vissza, mikor látom teljes családomat – papa, mama, feleség, gyerekek –, amint vagdossák, rendezgetik a későn érkezett szórólapokat.
Szombaton 11-kor beindul a szórólaposztó kommandó, én meg az asztalomhoz sétálok, ahol meglepetésemre már várnak! A pörgés elkezdődik, ami – ellentmondásos módon – békességet, meghatódottságot indukál bennem.
Megjelenik az általános iskolai osztályfőnököm, évtizedek óta nem látott diáktársam, néhányan a sajtótól is tiszteletüket teszik. Páran jönnek ismeretlenek, akik már nem ismeretlenek, hiszen négy-öt mondatot csak sikerül váltanunk egymással.
A jégeső pedig – hála az Égnek – elmarad. Ettől még mélyen együtt érzek azokkal, akik később kaptak az égi áldásból a rendelkezésükre álló óra alatt.
Próbálom rekonstruálni: csak dedikálási időben kb. 16 példánnyal csökkent készletünk, a könyvhét öt napja alatt pedig csaknem realizáltuk a teljes havi elvárt forgalmat.
Még a nagy nevek sem szégyenkeznének mindazzal, amit ott létrehoztunk. Nem véletlen a többes, hiszen csapatmunka volt ez: a kiadóm munkatársai, családom, barátaim és az olvasók (akiket szintúgy barátaimnak tekintek) alkotják a verhetetlen sereget.
Persze, nem én volnék én, ha nem lenne úrrá rajtam az újabb para: ezeket a könyveket nem csupán megvették: el is fogják olvasni! Vajon a visszajelzések maradnak-e abban a pozitív hangnemben, ahogy kezdetüket vették?
A drukkoló ismerősök úgy élik meg: akinek kiadják a könyvét, az „megcsinált ember”. De a csík, amit ők látnak, valójában nem a cél-, hanem a startvonal.
A „könyvezésben” – kezdem hinni – mindig van valami frusztráció. De ez így van jól. Így igazságos azokkal szemben, akik keményen dolgoznak, de a siker még menekül előlük. Itt nincs, és ne is legyen győztes és vesztes, csak a végtelen út különböző szakaszain menetelő vándorok.
Vasárnap még belefér egy kiadóm által szervezett pódiumi kerekasztal-beszélgetés meghallgatása. A memoárírás rejtelmeiről szól. Mert talán majd egyszer én is…
Egyelőre maradok az úgynevezett fikciónál. Mert nagyon igaznak érzem az irodalmi közhelyet: „minden önéletrajz, és semmi sem az”. Ha magamról írnék, torzítanék, finomítanék, szándéktalanul „félre emlékeznék”. Most készülő könyvemben pedig még a tizenhét éves lány is én vagyok.
Vajon ezzel az új kötettel kezemben érkezem majd a 2017-es Ünnepi Könyvhétre? „Nem tudhatom.” De azt igen, hogy a 2016-os élményeket már soha senki el nem veheti tőlem.

“A regény a középen állás dicsőségét hirdeti”

Könyv Guru interjút készített a – Könyvhétre megjelenő – Fanyűvők – Nemzeti jeti című regény szerzőjével, Villax Richárddal. 

Beszélgetnek a Fanyűvő figurájáról, a regény műfajáról, üzenetéről, az írás folyamatáról. Az eredeti interjú itt érhető el, de az alábbiakban is teljes terjedelmében közöljük.


A Fanyűvő figurája a magyar népmesevilágban Fehérlófia cimborája. De legendája sokfelé máig élő, olyannyira, hogy pár éve Mátranovákon vélték megtalálni/látni Fanyűvőt, a “magyar jetit”. Mennyire ihlették valós események a regényét?

V. R.: Közvetlen a regény születését megelőzően egy online férfimagazinnak írogattam. Kitaláltam magamnak egy, a világ legnagyobb talányaival foglalkozó rovatot. Kísértetektől kezdve az UFO-rejtélyen át a Loch Ness-i szörnyig mindenről írtam. Felvetült bennem a kérdés: vajon nekünk, magyaroknak van-e valami rejtelmes ügyünk, legalább egy úgy nevezett kriptidünk, azaz a tudomány számára még ismeretlen, de már “észlelt” lényünk? Igen, “létezik” egyetlen ilyen: a Fanyűvő! Ő egy majomember, aki állítólag a mi tájainkon honos.

Belevetettem magam a témába – már amennyire ez egy ilyen esetben lehetséges. Nagy segítségemre volt Miskolci Laci, a Cryptozoology Hungary blog működtetője, aki – fiatal kora ellenére – meglepő ügyességgel rendszerezte a fellelhető információ-morzsákat.

Amikor az említett férfimagazinnál főszerkesztő-váltás volt, ezáltal változott a koncepció, úgy éreztem: nincs maradásom. Az írást viszont nem akartam abbahagyni. Egyszerűen tovább gondoltam a megszerzett információkat, és összeraktam egy történetet. Ez egy olyan ügy, ahol a valóság és a fikció határa elmosódik, igazi regényírói terep!

Hogyan tudná néhány mondatban összefoglalni, hogy miről szól ez a talányos című regény (természetesen a poént le nem lőve)?

V. R.: Ha pár mondatban leírható lenne a történet, pár mondatban írtam volna le. No, de nem szeretnék kibújni a kérdés alól, megpróbálom. A történet kiindulópontja az, hogy lökéshullám-szerűen megszaporodnak a “jeti-észlelések” az Északi-középhegységben. Egy oknyomozó újságíró ered a rejtély nyomába. Neki nem csak ebben a misztikus ügyben, hanem saját magánéletében is rendet kell vágnia, miközben – a kutatásból kifolyólag – szembe kerül a környék hatalmasságaival, és  veszi kezdetét egy őrület.

Milyen műfajba sorolná be az írását? A valóságos helyszínek, a kidolgozott karakterek miatt akár szociografikusnak is tűnhet, miközben horrorelemek is bőven felfedezhetők a műben…

V. R.: A kiadó kifejezett és jogos kérése volt, hogy címkézzük fel, dobozoljuk a regényt, mert egyszerűen valahova sorolni kell. Misztikus horror-krimi lett mestersége címere. Jómagam a “hungarohorror” műfaj-megnevezést ötlöttem ki erre az alkalomra. Ebben benne foglaltatik az a bizonyos szociografikus vonal. Ugyanakkor nem maradhat ki a kisebb-nagyobb borzalmak mellett a szerelmi szál sem – az mindig megszínesíti, megfűszerezi az adott történetet.

Mennyire tartja ironikusnak a regényét?

V. R: Konkrétan a regényt semennyire sem. Talán ilyen az írói stílusom, ha már ez így előkerült. Egyes szereplőim is némi iróniával véleményezik a körülöttük történő eseményeket. Egyik főszereplőm, Viktória, egy nagyon fiatal, cserfes lány, az ő beszédstílusa eléggé ironikus. Maga a társadalmunk is egy nagy irónia, nincs szándékaim ellen, ha ez átjön a történeten. Csupán egyetlen jelenetben, de szerepeltetek egy figurát, aki származására utaló nevét megmagyarosítva egy szélsőséges mozgalom élére tör.

Az olvasónak olykor az az érzése, hogy a magyar közállapotoknak, mentalitásnak, gondolkodásmódnak is görbe tükröt szeretne tartani. Van-e olyan üzenete, tanulsága aFanyűvőknek, amelyet fontosnak tart kiemelni?

V. R.: A könyv egy kisváros – vagy nagy falu – életét is bemutatja, melynek közelében a “jeti-tevékenységek”, és az egyéb “borzalmak” történnek. Sajnálatos “hungarikum”, hogy az ilyen helyeken előfordul “kiskirálykodás”, azaz egy-két ember működteti a háttérben akár még a hatóságokat is. Hétszáz éves magyar hagyomány ez, talán már csak egy-két száz év, és kihal.

Mint magyar embert, bánt, hogy nem vagyunk képesek normálisan megélni nemzeti öntudatunkat. Más nemzetekhez képest, és csupán alá-, vagy fölérendeltségben határozzuk meg önmagunkat. A regény a középen állás dicsőségét hirdeti.

Társadalmunk rákfenéje a köpönyegforgatás, ez is lehetne a könyv mottója, de… mielőtt még elijesztenénk az olvasókat, azért a Fanyűvők – Nemzeti jeti alapjaiban véve egy horror-krimi, csupán a háttérben duruzsolnak ezek az általam ettől függetlenül fontosnak vélt gondolatok.

Személy szerint egyébként Ön hisz a Fanyűvő létezésében?

Szerintem ez nem is fontos! Bár magam is egy fokkal valószínűbbnek tartom, hogy a majomember nem létezik, úgy gondolom, hogy ha nincs, akkor meg azt kéne kutatni, miért van az, hogy egyes emberek mégis látni vélik.

Mindenképpen rejtélyes, és nem hiszem, hogy egy legyintéssel el lehetne intézni…

Egészen más polgári foglalkozása ellenére mi indította, hogy regényt írjon? Milyen előtanulmányai voltak, hogyan készült (ha készült) a regényírásra?

V. R: Sokan ledöbbennek a „kettős életemről” tudomást szerezvén (civilben villanyóra-leolvasó vagyok). Azonban a két élet nem hogy üti, hanem remekül kiegészíti egymást.

Kötetlen munkaidőben dolgozom. Így ki tudok sakkozni némi időt mindenre. Másrészt: nap mint nap rengeteg emberrel találkozom, sok helyen járok. Mi az inspiráció, ha nem ez? Ha jól tudom, Puskin volt az, aki a hozzáforduló arisztokrata ifjaknak rendszeresen azzal a mondattal adta vissza a bírálásra kezébe adott irodalmi műveket, hogy „menj az emberek közé”! Azt hiszem, értem, mire gondolt.

Sokat faggattam az úton előttem járó író embereket, elsősorban munkamódszereikről. A tanulság mindig ugyanaz volt: dolgozd ki a saját magad számára megfelelő technikát! Inkább hagytam, hogy hassanak rám – elsősorban kortárs magyar bestseller írók.

Sok mindent írogattam, de – úgy tűnik – a regényben találtam meg a műfajomat. Korábban éppen az interjúk készítése kapcsán éreztem hasonlót, de annak valahogy elmúlt a varázsa, az utómunkákat pedig utáltam. A regényírás hosszú hónapokig tartó folyamatában szereplőim szinte a barátaimmá válnak.

Ha reggel, vagy akár napközben sikerül egy-két órát lecsípnem az írás javára, onnantól kezdve már jó napom van, bármi történjék is.

Tudom, szubjektív nézet, de úgy vélem: az embernek szüksége van alkotó tevékenységre, valahol a hobbi szint és a szenvedély között félúton. Nem szabad, hogy a mindennapi élet rovására menjen, de mégis egy életre kell, szóljon, hogy majd öregkorunkban ne csak abból álljon a napunk, hogy a postást várjuk.

Még az „előtanulmányokról” annyit, hogy egy éjszakai túrázó csoport tagja vagyok, úgyhogy ismerem a regény jelentős részének díszletet adó éji erdőt. A rengeteg olyankor ébred, mikor a nap lemegy, hogy megmutassa az igazi arcát azoknak, akik a sötétség beállta után is ott maradnak.

Milyen tanulságokat tud levonni a regényalkotás folyamatából: mik voltak a legfőbb nehézségei, mit csinálna másként a következő regénye írásakor, esetleg milyen hibától óvná a kezdő írótársait?

Nehéz a hibákról írni, mert a hibátlan regényt még nem írta meg senki, ugyanakkor ezek hangsúlyozása netán elriasztja leendő olvasóimat. Nem vagyok oda ezért a „kütyüs” világért, de írói szempontból egy előnye azért van: a szövegszerkesztőknek hála, viszonylag maceramentesen belenyúlhatunk a már megírt szövegbe. Viszont volt egy-két megoldásom a könyvben, amelyeket utólag naivnak ítéltem, de mikor erre jutottam, már éppúgy nem lehetett kivenni azokat a történetből, mint ahogy egy tízemeletes ház második emeletét sem lehet kiemelni. Erre olyan visszajelzéseket kaptam, hogy pont ezek az általam vélt gyermekbetegségek adják a történet báját! Az írás ennyire szubjektív műfaj.

A következő regényem kb. negyede kész van. Amin változtatok, az megint csak az én „züm-zümöm”, például saját könyvemben, és másokéban is elkezdtem valahogy unni a mindent tudó, szereplők agyában turkáló narrátorokat, ezért a három főszereplőm mindegyike a maga szemszögéből fogja elmesélni a történetet.

A Fanyűvők írása során gondolkodtam, hogy talán nem kéne ennyire részletesen mesélni-utalni a szereplők hátteréről, ezért a most készülő könyvben ezt mellőztem – és lám, egyelőre nem is érzem annyira szerethetőnek a karaktereimet, mint a „jetis” történetben. De mint említettem, a mai technika mellett nem fontos lézer-pontosan előre eltervezni mindent, menet közben is ér változtatni a játékszabályokon.

Nem tartok még ott, hogy feljogosítva érezzem magam másoknak tanácsot adni. De szerintem mindenekelőtt a munkamódszert érdemes kitalálni: melyik napszakban megy igazán az írás, mikor van egyáltalán lehetőség rá? A legfontosabb itt is, mint az élet bármely területén, hogy szeressük, amit csinálunk, akkor jól fogjuk érezni magunkat, semmi más nem számít igazából!