Címke: Novella

Kívánj valamit, ha mersz…

Mester Györgyi e heti novellája A Békakirály mese mai, modern, szomorkás változata.

 Harminc év nem kevés idő egy házasságban. Ilyen hosszú ideig együtt élni valakivel, akit egykor hőn kívántunk, imádtunk, és mi lett belőle mára? A test taszít, az érzelmek kihűltek, és hol van már az együttérzés, a megértés… Ez már mind a múlté.

Újsággal a kezében, olvasást mímelve, ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. A nejére gondolt, aki az évek során jellemében megváltozott, fizikai külsejében megcsúnyult. A valamikor gusztusosan molett nő rémítően elhízott, a haja megritkult, tokáján fekete bibircsók éktelenkedett, szigorúan összezárt vékony ajka fölött sötét pihék, kezdődő bajusz körvonalazódott.

Ez még csak hagyján, hiszen a külsőnk változásáért nem állhatunk jót, na de a természete! Elhízásával egy időben a szokásai is megváltoztak. Lelassult, lusta lett, már nem ügyelt annyira a háztartása tisztaságára. Hová lett a régi, pedáns nő? A szennyestartóból időről időre kibuggyant a sok belégyömöszölt piszkos holmi, és ő csak várt, várt, nem fűlött a foga hozzákezdeni a mosáshoz. Talpuk alatt roszogott a konyhakőre lehullott kenyérmorzsa, zsírtól ragacsos volt a tűzhely, ujjnyomoktól feketéllett a konyhaszekrény. A mosogatóból nem folyt le a víz, na de ki törődött vele? Majd csak veszi valaki a fáradságot, és ha nem tetszik neki, megcsináltatja. A hálóban egy idő után sosem ágyazott be, és még meg is magyarázta: széthányva jobban szellőzik az ágynemű. Az előszobában hetekig nem cserélte ki a kiégett villanyégőt, inkább bebotorkált a konyháig, és ott gyújtott villanyt.”

A novella teljes egészében itt olvasható.

Egyszer fent, egyszer lent – Barczikay Lilla

Barczikay Lilla nemrég újabb novellával kedveskedett olvasóinak:

A pénztárosról már messziről lerí, hogy rossz napja van. Nem kell hozzá extra érzékenynek lenni a külvilág ingereire, nincs szükség harmadik szemre, amivel az ember mások auráját mustrálhatja, elég ránézni a legörbülő szájra, a bosszús ráncokba gyűrődött bőrre. Vagy a vele szemben álló férfire, aki fennhangon panaszkodik a kiszolgálásra, a hosszú sorban állásra. Szerinte a pénztáros lassan dolgozik. Arról is ő tehet, hogy a gép nem olvassa le elsőre a vonalkódot. És még szatyrot sem ad.

Az ingerült hang felkavar. Ne foglalkozz vele, nem hozzád beszél – ismételgetem. Nem mintha valaha is sikerült volna meggyőznöm magam…

A férfi kiviharzik a boltból. Odakint bizonyára büszkén kihúzza magát, talán még a vállát is megveregeti. Végül is sikeres napja van, alig három perc alatt egy egész üzlet közérzetét vágta gallyra. A kisiskolások az újságoknál legközelebb kétszer is meggondolják, elinduljanak-e szülők nélkül vásárolni, a hentespultnál sorban álló idősek pedig újabb okot kaptak, hogy visszasírják a régi szép időket.

Visszafordulok a konzervekhez, de hiába, képtelen vagyok koncentrálni. Még hallom a férfi ideges hangját a fejemben és csak a pénztárosra tudok gondolni. Pocsékul érezheti magát, kiabáltak vele, megalázták a munkahelyén, a kollégái előtt… Tönkretették, nem csak a napját, de valószínűleg a hetét is. Mi ehhez képest az én dilemmám, hogy milyen tonhalat vegyek? Ugyan…

A pénztárhoz menet igyekszem annyi jókedvet kicsikarni magamból, amennyit csak tudok. Hangosan köszönök. A nő egy pillantást sem pazarol rám. Egyesével lehúzogatja a termékeket. Hipersebességgel pörögnek a gondolataim. Sosem voltam jó a csevegésben, valahányszor megpróbálkoztam vele, hülyének néztek. Most sem tudok semmi jóval előállni. Miről kezdjek beszélni, az időjárásról? Olyan szépen süt kint a nap, nem rossz idebent ülni és elviselni a türelmetlen, bunkó embereket? De igen? Hm, érdekes…

Olyan hangon mondja a végösszeget, hogy még nekem is sírhatnékom támad.

– Kártyám van, húzhatom? – mosolygok rá.

Nem az arcába akarom dörgölni, hanem ráragasztani a jókedvemet. Nem sikerül. Szó nélkül löki elém a kártyaleolvasót.

– Köszönöm, nagyon kedves!

Derűsen bedobálok mindent a táskámba. Lepereg rólam a kedvtelen viszlát, amit felém motyog. Olyan szélesre húzom a szám, hogy még a fogaim is kivillannak. Ilyen érzés lehet légiutas-kísérőnek lenni.

– Viszontlátásra! Legyen szép napja!

Na, ez végre hat. Most először néz úgy rám, hogy lát is. Halványan elmosolyodik.

– Köszönöm, neked is.

Elégedetten távozom. Talán sikerült elérnem, hogy ne teljes kudarcként könyvelje el ezt a napot. Vajon hányan üvölthetnek vele naponta, hányan töltik ki rajta a rosszkedvüket? Tényleg ennyire nehéz belegondolni, milyen hatással vannak a szavaink másokra? Ilyen bonyolult kicsikarni magunkból egy kis megértést? Egyetlen mosolyt?

Pedig mosolyogva meg lehetne váltani a világot. Egy mosolyba kerül, hogy a szembejövő néninek is felragyogjon az arca, hogy a postás derűsebben cipelje tovább hatalmas táskáját. Egyetlen mosollyal szebbé lehet tenni bárkinek a napját. Nem kellenek nagy tervek, nincs szükség beszédekre, világmegváltó üzenetekre. Nem kell semmi, csak egy-egy mosoly mindenkitől, hogy az egész nemzetet, vagy akár az egész világot alapjaiban megváltoztassuk. Egy mosollyal áthidalhatóak az emberek közötti szakadékok.

Ettől a gondolattól vezérelve széles mosollyal mutatom bérletemet a buszsofőrnek. Mogorva megvetéssel néz vissza, majd rám dörren, hogy haladjak.

Bosszús arckifejezése, durva hangja visszaránt a valóságba. Fantáziám fájdalmas nyögéssel terül szét a pesszimizmus tüskés padlóján. Az elmúlt percekben épült álomváron repedések futnak végig. Szinte hallom az éktelen csörömpölést, amivel apró darabokra hullik.

Hátrabotorkálok az ülések között, mosolyomat már az első lépéseknél elhagyom. A sofőr nem várja meg, amíg leülök, a busz egy rándulással elindul, én pedig az ülésre zuhanok. Morgolódva helyezkedek el, majd előbányászom a fülhallgatómat. Összegabalyodott, nagyszerű. Az ablakon kibámulva próbálom kizárni a külvilágot, a hirtelen fékezéseket, az utasok ingerült arckifejezését, a dühös kiabálást, amikor az ajtó nem nyílik ki.

Kár volt reggel elindulnom otthonról. És még szatyrot se kaptam.

Talán majd holnap…

Az írónő holnapját ide kattintva érhetik el. Barczikay Lilla az Ad Librumnál megjelent könyvét itt tekinthetik meg.

Mester Györgyi: A hímes récék

Mester Györgyi ezen a héten a közelgő húsvét alkalmából hozott el egy kis szívmelengető történetet olvasóinak.

„Terus néni patyolattisztaságú, hófehér tollú kacsákat nevelt az udvarán, amiért irigykedett rá a fél falu. A baromfitenyésztők rá féltékenykedtek, a gyerekek meg az unokáját, Anitát irigyelték, mert húsvét előtt ő mindig kapott három kacsatojást ‒ ami tudottan nagyobb méretű a tyúk tojásánál ‒, és azokból tarka minták ráfestésével, csodálatos hímes tojásokat varázsolt. Meg is nyerte Anita valamennyi iskolai hímestojás-festő versenyt.”

A teljes bejegyzés a szerző honlapján olvasható.

Kutyavilág – Mester Györgyi újabb novellája

Mester Györgyi ezen a héten a halálig tartó hűségről hozott el egy történetet.

„Már többször besötétedett és kivilágosodott, amióta elment. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy egy besötétedés után, Gazdi ne jött volna vissza.

Valami történt. Érezte a zsigereiben, hogy valami nem jó történt. Már az is nem jó, hogy nincs ott.

Enni és inni mindig hagyott neki, ha elment. Most is teletöltötte a tálját, vizet is öntött, majd mielőtt behúzta maga után a kaput, szokás szerint megpaskolta a hátát, megvakargatta a füle tövét. A szeretet eme egyértelmű megnyilvánulását ő hálás vakkantásokkal viszonozta.”

Jégbe zárt hűség – Újabb novella Mester Györgyi tollából

Mester Györgyi e heti novellájában egy hattyúpár örök szerelmének történetét meséli el.

„Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge hajtásokat a nádas szélén, vagy az apró küszöket a móló tövében, a kövek között.

Szép pár voltak. A fiókáik is szépek lettek, büszkék is voltak rájuk. A szürke pihés kis csapat kecsesen siklott a tükörsima vízfelületen, egymás után sorjázva, lebegve úsztak hol a tó belseje felé, hol a part irányába, követve a felnőtteket.”

Szellemes – Újabb novella Mester Györgyitől

Segítő szellemek márpedig vannak. De mi történik, ha fellázadnak? Mester Györgyi ez alkalommal a magányról mesél…

„A függöny meglibbent, amikor becsukta a teraszajtót a szokásos esti, lefekvés előtti szellőztetés után. A kulcsot még nem fordította rá, mit lehet tudni, nem esik-e be hozzá egy kései látogató.

Miközben a konyha irányába haladva azon járt az esze, mit fog vacsorázni, a keze ügyébe eső dolgokon automatikusan babrált valamit. A hamutartót szimmetrikusan az asztal középére tolta, a vázában lévő virágcsokrot lazábbra igazította, egy kép sarka se tűnt vízszintesnek, és a csipketerítőn is muszáj volt simítani egyet. Végül is, ő precíz nő. És mivel egyedül él, a gyerekek már kiröpültek otthonról, nem szükséges máshoz alkalmazkodnia, miért ne vehetné körül magát olyan tökéletes renddel, amilyent csak megkíván?”

Picinke és a kisvasút

Mester Györgyi e heti novellája igazi lélekmelengető ebben a nagy hidegben.

„Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kismadarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.”

Fekete szilveszter

Mester Györgyi szilveszteri krimije elolvasható egy novellában szerzői honlapján.

„A nyugat-virginiai kisváros lakói, mint ilyenkor szerte a világon mindenütt, már egy hete ünnepi lázban égtek. Túl a karácsonyon, a gyomrok épp csak megpihentek, már készülni is kellett a nagy szilveszteri evészetre, ivászatra.

Az éttermekben minden helyet jó előre lefoglaltak, teltházra, magas bevételre lehetett számítani. Csupán a Gesztenyéskert vendéglő tulajdonosának fájhatott a feje, mert a forgalma igencsak megcsappant, amióta közvetlen szomszédságában felépült a városka büszkesége, a háromemeletes Kultúrcentrum. Ez – többek között – otthont adott egy étteremnek is, mely nagy befogadóképességű és pazarul berendezett volt. A kisvárosban még senki nem látott üvegpadlót, falba épített akváriumot, egzotikus növények keltette mediterrán hangulatot, vagyis mind olyasmit, amit egy egyszerű étteremtulajdonos nem engedhet meg magának hullámzó látogatottság mellett.

Az év utolsó napján, már délben megkezdődött a nagy készülődés. Mindenki sütött-főzött, csak a gyerekek voltak láb alatt, unatkoztak, mert fekete volt a karácsony, még egy szem hó sem esett. De, hogy a nevezetes nap garantált sikeréhez semmi se hiányozzon, a Nagy Időjárásfelelős, a Mindenható gondoskodott erről is: kora délután váratlanul beborult az ég, a csapadékkal terhes, sötétszürke felhők dunyhaként borultak a városka fölé, majd – a gyerekek legnagyobb örömére –, csendesen, de kitartóan szállingózni kezdett a hó. Aztán csak esett, esett…”

Az igazi ajándék

Mester Györgyi e heti csodaszép karácsonyi novellája a gyermeki odaadásról szól.

„Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.”

New Orleans-i lányok – Jennifer

Ezen a héten a New Orleans-i lányok közül Krencz Nóra kedvenc szereplője van soron: a vadóc Jennifer. Fogadjátok sok szeretettel a történetét.

„A fiú nem bántódott meg, és eszében sem volt válaszolni a lánynak. Egy „szia, akkor szombaton” kíséretében beszállt a kocsiba, megfordult, és a visszapillantó tükörben Jennifer dühös tekintetét nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Majd pofonnal törlöm le a képéről azt az önelégült vigyort!”– gondolta Jennifer, miközben felvánszorgott a szobájába. Lefeküdt az ágyra, s akkor már egész máson morfondírozott.

Tulajdonképpen miért ilyen elutasító mindig, ha egy fiú közelít hozzá? Szegény Edet kétszer is kikosarazta, pedig biztosan sokáig tartott, amíg kiderítette, hol lakik. Lehet, hogy tudat alatt élvezi, ha harcolnak érte, vagy tényleg nyűgnek érzi a férfiakat.”