A Könyv Guru Ízelítő rovatában egy új részletet tett közzé Gyuró Monika Egészség, betegség, diskurzus. Kvalitatív elemzési módszerek az egészségügyi kutatásban című könyvéből, ami a Storming Brain gondozásában szeptember közepére várható.

Bevezetés

(i) Az egészségről

Mit értünk az egészség fogalmán? Mit jelent egészségesnek lenni?

A kérdés meghatározása nehezebb, mint első pillanatra látszik. Amennyire könnyű a betegség megfogalmazása, az egészség meghatározása annál nehezebbnek tűnik. Amíg a betegség az egészség hiányaként jelentkezik a legtöbb ember számára, addig az egészséget nem lehet ilyen egyértelműen megfogalmazni.

Többféle megközelítésből vizsgálhatjuk a kérdést. Kiindulásképpen közelítsük meg az egészség fogalmát a szó etimológiája felől. Az egészség szóban az ’egész’ szótő a teljességet, tökéletességet jelenti. A szervezet szempontjából az egész egyrészt jelentheti a strukturális teljességet, vagyis azt, hogy minden rész a helyén van, – és nem hiányzik. A valamilyen testrészt nélkülöző emberek ezért sajnos nem egészségesek, hiszen hiányosságuk az egészség ellentéteként jelenik meg.

Larson (1991) számos megközelítést említ művében, amelyek átfogó képet adnak a kutatások régebbi és jelenlegi irányzatairól és felfogásairól az egészség meghatározásának területén. A laikus egészség felfogás megegyezik az ún. „wellness modellel”, amely a következőt mondja:

„A laikusok ösztönös egészség fogalma a fizikai jó közérzetet jelenti, vagyis a komfort érzést, s azt az energiát, mellyel tevékenységeiket végre tudják hajtani (ibid:4)

Ebből a laikus megközelítésből következik, hogy a funkcionalitás szempontjából az egészség a tökéletes működést jelenti, ahol minden a szerepének megfelelően dolgozik a szervezet egyensúlya elérésének érdekében. Ha a funkciók egyensúlya megbomlik, a szervezet mint egész működése zavart szenved, mely az adott szerv működési hibájában nyilvánul meg, és így „egészségtelenséget” okoz. E megközelítésből alakult ki az ún. „orvosi modell”, amely az egészséget a betegség hiányaként határozza meg (ibid:2). Az egészséget tehát a maga ellentétében írják le, vagyis olyan mortalitási és morbiditási jellemzők tekintetében, mint a fertőző, a krónikus betegségek és a fogyatékossági állapotok.

E szemléletet egy gép működéséhez lehet hasonlítani, melyben az alkotórészek megfelelő működése olyan optimumot biztosít, melyet egészségnek nevezünk. Ennek alapján az emberi szervezetet olyan rendszernek lehet tekinteni, mely az egészet kitevő alkotórészekből áll, és azok összehangolt működése biztosítja az egész funkcionálását. Így az emberi szervezet működését tudományos szempontból az általános rendszerelmélettel lehet leírni. Az általános rendszerelmélet* Bertalanffy László biológus (1999) közvetítésével került a tudományos érdeklődés előterébe, aki e megközelítést olyan munkahipotézisként jellemezte, mely a jelenségek magyarázatára, előrejelzésére, és ellenőrzésére szolgál mind a természettudományok, mind a társadalomtudományok területén.

Alapfeltevései abban rejlenek, hogy a biológiai, a társadalmi rendszer, vagy interperszonális kapcsolat olyan tagokból áll, melyek integrált egységet alkotnak. Az integrált egység olyan rendszert jelöl, ahol a tagok kapcsolatai meghatározott törvényszerűségeknek felelnek meg.

A rendszer tagjai közötti kapcsolati hálózatot strukturális és kommunikációs minták alkotják. Tagjait a komplementaritás jellemzi, vagyis egymást kiegészítik, de egyúttal egymástól függnek is. E kapcsolatok működésének alapja a visszacsatolás, vagyis az önszabályozás folyamata.

Minden rendszer több alrendszerből áll, azonban a „rendszer” összessége függetlenítheti magát az alacsonyabb hierarchikus szintektől.

További jellemzője a rendszernek, hogy alkalmazkodóképes és célirányultsággal rendelkezik, valamint a tagjaiban beállt változás az egészet érinti. A rendszer a változás keltette egyensúlytalanságot (entrópia) megpróbálja visszaállítani (equilibrium), és az egyensúlyi állapot megteremtésére törekszik (homeosztázis).

A szervezet is e rendszerelmélet alapján működik és egyensúlyi állapota az egészség, mely az optimumot jelenti a rendszer működésében.

A szervezet optimális működésének több területe létezik. Vizsgálhatjuk az élettani funkciókat, mint például a légzés vagy keringés működési jeleit az egészség mérésében. A biomedikális felfogásban az egészség fokmérőjének leginkább az élettani funkciókat tekintik, noha a lelki és a szociális egészség is az optimális létezés fontos tényezőiként jelenik meg az emberek számára.

Az emberi szervezet működésének teljesebb megértése céljából fontos rámutatni, hogy tágabb értelemben az egészség nemcsak a szervezet önfenntartó képességét jelenti, hanem az egyén saját magával, és embertársaival kialakított kapcsolatait és szükségleteit is képezi. A mentális és érzelmi megnyilvánulások fontos szükségleteket elégítenek ki az emberek pszichológiai egészségében. Mindazonáltal az egyéneknek az emberi társadalom szabályrendszeréhez kell igazodniuk, ezért a társadalmi rendszer megismerése, az ahhoz való alkalmazkodás és a személyiség minél teljesebb kibontakozása a szociális egészség fontos tényezőjeként jelenik meg. Ez utóbbi igény Parsons (1951) egészség meghatározásában fogalmazódott meg, amikor a társadalmilag meghatározott egészségként az egyén azon képességét írta le, mely szerint társadalmi szerepeket tud betölteni, és jó közérzete attól függ, mennyire tud ezen elvárásoknak megfelelni. A társadalmi szerepek magukba foglalják az egyének családi, magánéleti, de egyben munkahelyi és egyéb társadalmi színtereken betöltött szerepeit az életkori szakaszoknak megfelelően.

A „holisztikus modell” (Larson, 1991: 4), felhasználva Parsons értelmezését, tovább gazdagítja az egészség fogalmát mentális jellemzőjével kiegészítve. Legtöbbször a WHO (1947) meghatározásaként szokták idézni, amely az egészségi állapot összetettségét a legrövidebben így fogalmazza meg: „ olyan teljes fizikai, mentális és szociális jó közérzet, mely nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiányát jelenti” (id.: Pitts, 1998).

Következésképp az emberi egészség strukturálisan a teljességet, funkcionálisan az optimális működést jelenti. Szűk, orvosi értelemben az optimális működés élettani szempontokat jelent, míg tág értelemben magába foglalja az emberek lelki és szociális egészségének tényezőit is.

Még tágabb spektrumot felölelve, a humán ökológia holisztikus felfogása szerint, az egészség az emberi és környezeti interakciók terméke. E „környezeti modell” (Larson, 1991: 12) tartalmazza a szociális és természeti feltételeket, melyben az előbbi összetevők kiterjednek a kultúra, a közösség és a család azon tényezőire, melyek az emberek életét befolyásolják.

A kultúrát és közösséget az azonos értékek, normák, tevékenységformák és szokások, míg a családot az iskolázottság, a foglalkozás, a kereset, és az érzelmi meghatározók jellemzik. A természeti tényezőket a termőföld minősége, a levegő tisztasága, az éghajlat, az élőlények fajai és minősége, valamint a környezeti zaj jellemzi, melyek mind hatást gyakorolnak az emberek egészségére.

Az egészség ökológiai felfogása azt a harmóniát jelenti, mely az organizmus és környezete között áll fenn a legtágabb értelemben (ibid:92). E szempontból, Bertalanffy (1999) rendszerelméleti megfogalmazásai az ökológia területén is érvényesek, hiszen optimális működés (egészség) adaptív viselkedéssel tud egyensúlyi állapotot (homeosztázis) kialakítani környezetével szemben.

A teljes bejegyzés itt olvasható.