Kiadói hírek kategória bejegyzései

Péter és Pál – Hajsza a mennyországért

Könyv Guru novellapályázata  hatalmas érdeklődést keltett, sőt még infografikát is ihletett. Nádasi Krisznek volt is dolga rendesen, és feladatát komolyan véve egytől egyig végigolvasta a beérkezett írásokat. Akár tetszett neki a novella, akár nem. Végül talált három győztest, akik írását a nyár folyamán sorban elemezni fogja.

Az első nyertes július 9-én derült ki. Kriszt lenyűgözte a novella stílusa és nyelvezete, és hogy a szerző olyan derűvel írja le a késésben levő főszereplő minden baját, hogy képtelenség nem szeretni. A novelláért és az elemzésért érdemes ellátogatni ide.

Nemcsak három győztest talált azonban, hanem néhány különdíjast is. Olyan novellákról van szó, amelyek Krisz szerint valamiért különlegesek voltak, de nem tudta a győztesek kijelölésénél figyelembe venni őket.

Ma az Ad Librum oldalán is közöljük az ötödik, egyben utolsó ilyen írást, Péter és Pál – Hajsza a mennyországért címmel. Krisz véleménye:

Sári Csaba története két gőgös férfi vetélkedéséről szintén kilóg a „novella” címke alól, mondandója azonban aktuálisabb, mint valaha.

Jó olvasást kívánunk!

Péter és Pál – Hajsza a mennyországért

Volt egyszer egy kis falu, valahol túl Sülysápon, de nem messzebb, mint Szolnok. Ebben a faluban, ahol a vonat se járt, egy templom volt, annak a tornyán is egy kereszt díszelgett. A falu apraja-nagyja vasárnap ott ült a misén, hallgatták a fiatal pap iránymutató beszédét. Az atya kevés éve ellenére már régóta vezette a falu templomát. Modern korban tanulta a teológiát, értett a közgazdaság nyelvén. Tudta, hogy a pénz már az Egyházon belül is úr. Ezért a hívőket minden misén arra biztatta: segítsék a templomot. Idő után új szokást is felvett: minden vasárnapi misén elmondta, hogy az adott héten az egyházközösség melyik tagja támogatta legnagyobb mértében az egyházat. Példaértékűnek nevezte a heti „győztes” munkáját. A falu apraja-nagyja oda se figyelt ilyenkor a papra; a misének mindjárt vége, vár a munka a kertben. És úgyis ilyenkor csak az volt a kérdés: Péter úr vagy Pál úr volt-e jobb keresztény a héten?
Kik voltak ők? Péter úr évekig a téesz tagja volt, a rendszerváltás idején jelentős földekhez jutott a faluban. Hatvan éves koráig járt ki a földekre kapával a vállán, utána kiadta másnak a munkát. Ügyeit sose szerette igazgatni, így ma már csak jelentős hozadékot kap a földekből. Keresztényi életet él, mindennap kereken délben együtt hadarta el a munkásaival az üdvözlégyet a földeken. Megbecsült emberként a templomban az elsősorban ült a papnak balra.
Pál úr ezzel szemben sose volt gazda, se gazdag. Városban született, de középiskolás éveiben falura kellett költöznie az apja új állása miatt. Amint leérettségizett ment vissza a városba tanulni. Tanárember lett, de munka a városban nem volt. A faluban viszont akadt betöltendő katedra az tanintézetben. Hát visszatért. Apja tanácsára eljárt templomba, hogy a régi pap remek beszédeiből tanulja el az okítás művészetét. Szerető atyjának persze más szándéka is volt ezzel; félt, hogy a falulakói kiutálják fiát, ha nem jár templomba. Pál eljárt, és meg is szerette az isteni légkört. Nyugdíjas koráig tanított, különórákat még ma is ad a fiataloknak. A fél falut tanította így a templomban elöl volt a helye; a papnak jobbra szerettet leülni.
Péter és Pál szomszédok voltak. Vitáik is ebből adódtak: hol Pál egy szem kakasa ment át a túloldalra, hol Péter tulajdonította el Pál diófájának fülemile díszét. Nem szerették egymást, bár maguk se értették miért. Péter mindig felebarátjaként utalt Pálra, Pál fiatalos nyelvezettel öreg cimborájának nevezte. De ha tehették panaszkodtak a másikra: túl sokat éget, túl sokat hangoskodik, túl nagy a füve, túl nagy a bajusza.
De jó keresztények voltak. Péter úr munkát adott sok-sok embernek, munkanélküli a faluban csak a lusták voltak. Pál úr felelt a kultúráért: előadásokat tartott a faluházban, falu diákjait előszeretettel invitálta meg házába közös tanulószobákra.
Templomot is támogatták. Perselybe sokszor került tíz-húsz ezer forint is. Programok szervezésében mindig ott voltak. Megérdemelték első sort a miséken.
Mikor a fiatal pap először jelölte ki a heti „győztest” a misén, Péter úr nyert. Péternek jól esett az elismerés, Pál elismerte: megérdemelte. Rá egy hétre Pál urat találta a legjobbnak az atya. Péter is egyetértett. És ez így ment felváltva, mikor is egyszer a pap az iskola egyik tanárnőjét nevezte meg a legkeresztényibbnek. Péter úr sajnálta, hogy nem az ő nevét hallotta, pedig pont azon a héten ő fizette az elsőáldozók ünnepi ebédét. Pál úr is így érzett, elég sokat segített az elsőáldozók felkészítésében, úgy gondolta az egész tanítást dicsérve, az ő nevét fogja mondani a pap. Elismerték, a tanárnő is megérdemelte, hisz ő volt az osztályfőnökűk. De a tüske ott volt bennük.
Péter úr egy hétig bosszankodott ezen. Rosszkedvűen iment el a következő misére. Lehajtott fejjel ülte végig a szertartást. De szeme sarkából látta ám, hogy Pál úr büszkén kihúzva hallgatta az atyát. Meg is értette az okát. A pap a mise végén büszkén kijelentette, hogy az elrongyolódott Éneklő Egyházakat végre ki tudja cserélni a templom a legújabb kiadású, tökéletes állapotú könyvekre. Megköszönte az adományt az eheti legkeresztényibb egyházközösségi tagnak, Pál úrnak.
Péter úr haza felé baktatva Pál úr felajánlásán elmélkedett. Elhatározásra is jutott. A következő hetén ő neve hangzott el, és a pap megköszönte neki a hangosítás korszerűsítését. Az atya ekkor elmondta, hogy erdélyi keresztények jönnek a faluba. Egy éjszakát eltöltenének itt, szállásra lenne szükségük. Péter úr azonmód jelentkezett, ahogy Pál úr is.
Jó keresztényi életük most még jobb lett. Ha az egyik segített egy rászorulónak, másnap a másik kettőnek. Ha Pál diákoknak tartott tanulószobán Mózes tanításáról mesélt, Péter a földeken dolgozóknak Jézusról prédikált. Ha az egyik két misén vett részt, a másik elment az összesre.
Péter úr egy alkalommal cselhez folyamadott. Templomban volt megbeszélés az egyházközösség elöljárói között. Ő és Pál úr is meg volt hívva. Itt egy olyan kijelentést tett, hogy szívesen támogatná az új orgona beszerzését. Pál is felajánlotta a segítségét. A fiatal atya megörült a lehetőségnek, szaladt is, hogy árajánlatot kérjen. Pár nap múlva telefonon hívta a két szomszédot külön-külön. Megkérdezte mennyit adnának bele. Péter úr azonban előre utánajárt, mennyibe is kerül egy orgona, így olyan összeget mondott, ami jelentős volt, ám a teljes költséget nem fedezte. A másik része pedig akkora volt, hogy Pál nem tudja majd fizetni. Így is történt. A következő templomi megbeszélésén az atya szomorúan közölte, hogy nincs elég pénz az orgonára. Péter csodálkozva kérdezte, mennyi hiányzik. Az összeget hallva egyből felkiáltott, hogy kifizeti! Mindenki hálálkodott neki, és látta Pál arcán a dühöt.
A következő misén a pap nagy bejelentést tett: az Úr nagyobb feladatot bízott rá, másik egyházmegyébe fog munkálkodni. A beszéde végén kiemelte, hogy sok egyházközösségi tag neve elhangzott itt, mint jó keresztény, és úgy gondolja: előttük nyitva van a mennyek kapuja.
Pár napra rá búcsúztatót tartottak papnak. Jól érezték magukat, egy-két boros palack is előkerült. Pál úr hosszas unszolás után ivott csak bort. Péter úr nem volt hajlandó. Megvetette a bort vedelő semmirekellőket, így szomszédját is. Pálnak a bortól megeredt nyelve, és előtört belőle a tanár. A pap utolsó szavait fejtegette, hogy a mennyország kapuja mindenki előtt nyitva áll, csak jó keresztényként kell folytatni az életüket, ahogy ő is mindig erre törekedett, és fog is, míg a Jóisten meghagyja kegyében.
Péter elismerte szavait. Jó keresztényként úgy vélte, hogy beszélnie kell a szomszédjával, mert érezte: az orgonás ügyben volt egy kis ördögiesség. A tanár úr kapatos volt, ezért felajánlotta, haza kíséri. Séta közben a templomról beszélgettek. Ki mennyiben segítette az egyházukat. Péter úr mérges volt Pál úrra, hogy folyamatosan rálicitált. A házuk előtt voltak már, mikor Pál halkan megszólalt: Hamarosan meghalok, mindenemet az egyházunkra hagyom.
Péter teljesen lemerevedett a hallottakon, mint Lót felesége. Éjjel aludni se bírt. Reggel első dolga volt ügyvédjét felkeresni. Mindenét a templomra hagyta. Sokkal nagyobb összegről volt szó, mint amit Pál esetében szó lehetett. Ez megnyugtatta. De csak a lefekvésig. Meg fog halni? Előbb kerül a mennybe, mint ő? És tele sugdossa Szent Péter fülét a róla szóló hazugságokról. Pont névadóját játssza ki ellene!
Reggel betegen kelt ki az ágyából. Tennie kellett valamit. Piacra sietett, s szóba elegyedett egy öregasszonnyal. Halkan megsúgta neki, hogy a szomszédja volt kommunista, vörös! Ez félig igaz volt. Mikor először költöztek Pálék a faluba, Péter apja – aki a téeszben volt vezető, mint a falu rangidős gazdája – mondta, hogy ezek csak kommunisták lehetnek, különben nem jutottak volna ilyen magas pozícióba. Ezt persze Pál apjára mondták, és az öregek már el is felejtették. Csak emlékeztetni kellett őket, így könnyebb volt Pál urat meggyanúsítani. Estére már a harmadik szomszédja mesélte el ezt a pletykát. Péter végre jól aludt.
Másnap újra összefutott a harmadik szomszéddal, aki bizalmasan elmesélt egy újabb pletykát. Róla – vagyis Péter úrról – az a hír járja, hogy a téeszből lopta a vetőmagot. Persze ezt személy szerint a harmadik szomszéd nem hiszi el, de jobb, ha Péter tudja.
Este az ablakából figyelte Pál házát. Az egyik ablakában fény égett. Biztos volt benne, hogy a szomszédja onnan figyeli őt.
Másnap is folytatta a jó keresztényi életét, még többet adományozott. Éjjel épp az utcát figyelte, mikor a régi papot látta kijönni a szomszédtól. Kisietett, hogy mi történt? Az atya elmondta, hogy holnap indulna, de Pál úr a halálán van, kérte az utolsó kenetet.
Péter nem hitte el. Haját tépve üldögélt a házában. Hajnali három fele ráébredt, hogy ő is haldoklik. Vérnyomást is mért, az egekben volt. Hívta az orvost és a papot. Ő is kérte az utolsó kenetet.
Reggelre meghalt mind Pál úr, mind Péter úr. A falu gyászolt.
Egyszerre értek a mennyek kapujába. Pál felhúzott orral levegőnek nézte Pétert. Te öltél meg, mondta Péter. Pál erre ráripakodott, hogy te tettél tönkre. A kapu elé értek tülekedtek, hogy ki legyen elől. De sehogy se nyílt ki. Így már a viszály se volt fontos. Együtt dörömböltek, hogy nyissák ki, itt van két jó keresztény!
Egy mosolygós öreg úr jelent meg, Szent Péter. Kérdezte, hogy mi a gond urak? Péter elmondta, hogy nem nyílik a kapu. Pál helyeselt, majd ő is elismételte. Szent Péter egy tekercset vett elő. Azt bogarászta, majd közölte, hogy nincs tévedés, mind Pál úr, mind Péter úr a pokolba való. Mindkét jó keresztény magyarázatot követelt, példás életük felhozásával ellenkeztek. Szent Péter – immár bosszús arccal – rájuk szólt: Elég legyen!
Péter urat és Pál urat már várták a pokolban.

Sári Csaba

Földönkívüliek a Pénzverem utcában – a teljes novella elolvasható az Ad Librumon

Rácz Katalin novelláskötetének címadó novellája jelent meg a Könyv Gurun, s most az Ad Librum oldalán is elolvasható.

Rácz Katalin hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy valódi lehet-e egy internetes kapcsolat egy duguláselhárító és egy menhelyvezető között, és hogy eladó lehet-e a boldogság. Olvasói között akadnak olyanok, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novellában Géza, a hajléktalan furcsa szörnyeket vél látni a Pénzverem utcában.

Az alábbiakban leírt események azon a napon történtek, amikor Kovács László mosógépszerelő felesége, Lenke, lemászott a vízaknába, hogy leolvassa az óraállást.

Február 14-e volt, Bálint napja. A nap ragyogóan sütött, langyossá melengette az akna beton falait, és szinte átforrósította a fém aknatetőt.

Lenke leolvasta az óraállást, és felírta a kezében tartott papírfecnire. Ezután kirakta a cédulát az aknafedőlapra, rátette a ceruzát, nehogy elfújja a szél, majd mindkét kezét erősen a kávának támasztva megpróbált kiemelkedni a vízaknából. Próbálta egyszer, próbálta kétszer, próbálta több tucatszor, de sehogyan sem sikerült.

Beszorult!

Délután 5 óra tájt lehetett, amikor Ferkó, a tizenhárom éves kamaszfiú szokatlan jelenségre lett figyelmes: a Csíkostó utca felől egy ismeretlen szörnyeteg vágtatott végig a Pénzverem utcán. Egyetlenegy nagy zöld szeme belülről világított, testét vörös színű szőrzet borította, hol morgó, hol fujtató hangot adott, de a legmeglepőbb az alakja volt: egyáltalán nem volt szimmetrikus! Ferkót leginkább egy tökre emlékeztette, amin egyszer már átment a biciklikerék, pontosabb meghatározást később sem tudott adni. A mérete is leginkább egy töknek felelt meg. A jelenség néhány másodperc múlva már el is tűnt a Csonkaér utca irányába.

Ferkó először nagyot nézett meglepetésében, majd sarkon fordult, és utánaeredt. De hiába tekintgetett az utca végén minden irányba (bizony még az ég felé is, bár ezt később nem merte bevallani), nem látott semmit. Csalódottan rugdalta tovább a kavicsokat. Végre történt vele valami, de ezt úgysem fogja elhinni neki senki!

Ezidőtájt Kovács László mosógépszerelő éppen egy ajándékbolt előtt haladt el, végezvén az aznapi legutolsó szereléssel. A bolt előtt egy ládában rengeteg piros szív alakú lufifélét látott, hurkapálcikára tűzve. Kovács László mosógépszerelő nem nagyon tudott megbékélni ezekkel a pálcikás lufifélékkel. Bement tehát az ajándékboltba, vett egy felfújható közönségesen normális lufit, felkereste a lakatosüzemet, ahová gyakran járt kisebb-nagyobb munkákat elvégeztetni, héliumgázzal felfújta a lufit, majd rápingálta:

„Városliget, 1958. július 8.”

Ez volt ugyanis az a nap, amelyen Lenke egy pillanat alatt elrabolta a szívét, amikor műanyag banánokat árulva, odalépett hozzá. A banán voltaképpen vízipisztoly volt, ez nagymértékben közrejátszott abban, hogy Kovács László végül is egy ilyen vizes szakmánál kötött ki.

Negyed hat lehetett már, amikor Ágoston, a levéltáros megérkezett Gusztávék Fenyőszer utcai házához. Éppen becsöngetni készült, amikor egy csaknem félméternyi magas szörnyet látott leugrani a garázs tetejéről. Ijedtében visszafordult a buszmegálló irányába, és olyan gyorsan szaladt, ahogy csak a lábai bírták. Szerencsére az indulni készülő busz sofőrje még idejében észrevette a futó alakot és megvárta, amíg felszáll. Később, elgondolkodva a látottakon, Ágostonnak az a fura érzése támadt, hogy vagy a hirtelen jött napsütés ártott meg neki, vagy – ami még valószínűbb – barátja, Gusztáv (aki egyébként kiváló informatikus volt) tanult meg titokban hologramot készíteni.

Eközben Rozi, a vörös-bögyös kozmetikusnő már sokadszor hívta Dúr nevű cirmos cicáját (teljes nevén Kan Dúrt) a vacsorához. Frissen fejt tejet kerített neki a vásárcsarnokból, de a cicus már órák óta nem került elő.

Kovács László mosógépszerelő Józsi kocsmája előtt elhaladva szokatlanul nagy tumultusra lett figyelmes. Megismerte a városi napilap autóját is. Kíváncsi lett. Megkerülte az épületet, és besettenkedett a hátsó ajtón.

Hátulról közelítvén meg a söntést, a szokott törzsközönséggel találta szemben magát.

Józsi, a kocsmáros a pultnál törölgette a poharakat, a sarokasztalnál Ottó, az alkoholista fogorvos és Géza, a hajléktalan között ott ült Kecskés Irma, a helyi lap közkedvelt újságírója. Elképedve hallgatta Géza beszámolóját:

Géza elmesélte, hogy a Koccintó felé haladva, három szörny száguldott felé a Pénzverem utca felől. Egyik vörös volt és egyetlen szeme világított, a másik zöld, sárgán csíkozott, mint a görögdinnye, ennek két fehéren izzó szeme volt, a harmadik pedig kockás volt.

Skótkockás, egészítette ki, de ennek nem látta a szemét, mert farolva közeledett. Ijedtében megpróbált elbújni előlük az üzletemberék mosógép alakúra nyírt bukszusa mögé, de még így sem biztos benne, hogy nem verte-e meg szemmel valamelyikük. Leginkább a farolóra tippelt, mert az éppen szembe került vele elhaladtában.

Irma segítségkérően nézett Ottóra, aki, bár alkoholista, mégiscsak értelmiségi, talán segít neki eligazodni ebben a sok zagyvaságban.

Miközben Ottó kezét lágyan Irma karjára tette, és mosolyogva próbálta megnyugtatni, az újságírónő elcsodálkozott, milyen sok foga hiányzik itt mindenkinek. Igaz, neki meg tyúkszeme van, jutott eszébe, miközben az asztal alatt titokban kibújt a cipőjéből, de azt legalább el lehet takarni. Mert van. Ami van, az elrejthető, de ami nincs? Hát az bizony látszik – állapította meg.

– Biztosan így volt – nyugtatta meg Ottó. – Mert hármat látott. Ha kettőt látott volna, azt hihetnénk, túl sokat ivott, de hogy hármat…

– Huh! – lehelt Irma arcába Géza, a hajléktalan. – Sohasem iszom este hat előtt.

Irma, némileg visszahőkölve, félénken kérdezte:

– Skótkockás?

– Skótkockás! – húzta ki magát Géza, és intett Józsinak, hogy jöhet az első rum, mivel az óra éppen hatot ütött.

Kovács László mosógépszerelő elhűlve hallgatta a történteket, és menten aggódni kezdett felesége, Lenke hogyléte felől. Megszaporázta lépteit (egy kortyot sem ivott, úgy sietett), és hazafelé indult.

– Lenke lelkem, Lenkém – hívogatta feleségét, kezében az ajándék lufival. Mivel nem kapott választ, tűvé tette a házat, majd az udvart is, mire megtalálta feleségét, aki éppen a vízaknában aludt.

Gyengéden felébresztette, kisegítette az aknából, és bevitte a házba.

– Valami szörny járt erre – szólalt meg Lenke.

– Hallottam már róla – felelte Kovács László mosógépszerelő. – Aggódtam is érted, azért siettem haza.

– Lekapta a parókámat… – görbült le a szája Lenkének.

– Ne búsulj, nekem így is szép vagy – érzékenyült el Kovács, és átadta a lufit meghatott feleségének.

Aznap este haj és vacsora nélkül, de boldogan tértek nyugovóra.

Kecskés Irma cikke nyomán találgatások indultak meg a szörnyetegek mibenlétét illetően. Abban az egyben mindenki biztos volt, hogy csak földönkívüliek lehettek.

Viszont Rozi cicája és Lenke parókája sohasem került elő.

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ELOLVASHATÓ ITT.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Részlet a Könyv Gurun az Ad Librum Kiadó könyvéből

A minap egy részlet jelent meg a Könyv Guru portálon Varga Béla Fülöp lovag, az orvosölő című könyvéből. Varga Béla alternatív világában a sértett emberi méltóság küzd az orvosokkal.

Az iroda majdnem elkészült. A fiúk a gipszkarton álmennyezetet szerelték, ketten a létra tetején dolgoztak, Jácint, a harmadik, egy görbe hátú, vékony, szemüveges fiú, alulról segített nekik. Ő vágta méretre a kartonokat, amiket a két szőke hajú testvér, Auguszt és Maxim fent előzőleg kimért, majd a munka későbbi fázisában a helyére illesztett.

– Fülöp és Jenő hol késnek? – kérdezte Auguszt. – Ők miért nem dolgoznak soha rendesen? Azért, mert ti túlképzett óvodások vagytok, és főiskolára jártok, azért lehetnétek még pontosak.

– Igen – toldotta meg az öccse, Maxim –, nekünk ez pluszmunka, mi egész nap dolgozunk, nem úgy, mint ti.

– A tanulás is munka –vetette ellen Jácint.

– Nyáron is tágítják a fejeteket? – gúnyolódott Auguszt.

– Igazad van – törődött bele Jácint. – Nem tudom, hol lehetnek, jöhetnének már.

Auguszt nem hagyta abba, tovább zsörtölődött.

– Mindig csak dolgoztattok minket, mint az állatokat.

– Mert nem vagytok jók másra! –mondta hangosan Jácint. Látszott, hogy dühös lett. – Általános iskolában mind az öten együtt jártunk, már ott is buták voltatok. Így születtetek, nincs mit tenni. Viszont kaptatok a sorstól elég testi ügyességet.

– És erőt is – egészítette ki büszkén Maxim.

– Azt nem annyira. Inkább csak ügyességet. Egyébiránt fogjátok fel ezt a munkát afféle osztálytalálkozónak. A későn érkezőket nem illik megszólni.

– Igen, mi dolgozunk, ti találkoztok – nevetett Auguszt.

– Hozd már azt a kartont, Jácint, nem győzök rá várni! – türelmetlenkedett Maxim.

Jácint odament hozzá, felnyújtotta a kartonlemezt. Maxim a helyére illesztette, és nekilátott új méreteket felmérni.

Fülöp és Jenő beállítottak hozzájuk. Átléptek néhány szerszámon, körülnéztek.

– Na, szólaljatok meg már! – nógatta őket Auguszt rövid várakozás után. – Beszéltetek Cefizillel? Mondtátok neki, hogy mi csináljuk az irodája álmennyezetét?

Fülöp a fejét rázta.

– Be sem engedték őket hozzá – nevetett Maxim.

Úgy látszik, igaza lehetett, mert Fülöp csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel álldogált. Aztán beismerte:

– Nem sikerült beszélni vele.

– A titkárnője azt mondta, jöjjünk vissza később – egészítette ki Jenő.

– Na, akkor álljatok be legalább dolgozni! – szólította föl őket Auguszt.

Fülöp elővette a harmadik létrát, annak tetején kezdett dolgozni, Jenő lent darabolta a gipszkartont.

 

A teljes bejegyzés itt olvasható.

 

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

Könyv Guru – Novellapályázat különdíj: Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Könyv Guru novellapályázatán újabb különdíjast emeltek ki a szervezők.

Nádasi Krisz Könyv Guru novellapályázatán három győztest hirdetett (amelyből az elsőt már lelepleztük). Emellett különdíjat kapott öt novella, amelyek közül már olvashatták a Görcs és A sötétben című írásokat. Ma pedig közöljük a hosszú című harmadikat: Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben. Krisz rövid értékelése ez volt:

Pógyor Fanni írása sem tipikus novella, inkább egy érzés szavakba öntése. Különleges, és nem követte el azt a hibát, amibe könnyű beleesni: szépirodalmiaskodás helyett valóban gondolkodik.

The form you have selected does not exist.

A nem tipikus novellához jó olvasást kívánunk!

Szerepkonfliktusok egy fiatal felnőttben

Örvénylik a tömeg körülöttem, elmerülve érzem magam, vagy inkább lenyelve. Lenyelt a város, mert túl kevés voltam neki, de megfekszem a gyomrát.
Hol vagy?
Itt vagyok, cigarettaszagú sálban és cipzáras cipőben a zebránál, de valahogy elromolhatott a lámpa, mert sosem mutat zöldet. Ó, de mégis, azt hiszem, most mehetek. Csak nehogy te is ezt lásd, és elüss a kétszáz kilométer per óráddal. Megint, mert egyszer már sikerült.
Mindig a peremen kell egyensúlyozni, átesni semerre, mert az már büntetendő.
Az arany közép út, ahogy mondani szokták azok az emberek, akik nem elég radikálisak egyik véleményhez sem.
Csak, tudod én is leeshetek néha a rossz oldalra, ahova nem tartozom. És, ha a véletlen odahoz, hát mit teszel? Beilleszkedsz és más leszel, mint lennél máshol.
És, ha melléd esem? És előfordul, hogy nézem a nyakad, amikor levegőt veszel. Mert miből vagyon az ember szerkesztve?
Kisebb-nagyobb hibákból, persze van, amit meg lehet szokni. De ha a hibáid olyan bájosra sikeredtek, hogy jobb, mint másokban a jóság, akkor mi legyen? Most hogyan másszak vissza?
A perem, igazi kis komfort zóna.
De ott senki nem fog neked dalt írni. Nem írja le senki, de még csak nem is gondol arra, hogy milyen szép vagy, amikor sírsz és tavakká változnak a szemeid. Hogy milyen okos vagy, amikor egyik út sincs kijárva előtted, de milyen, amikor tényleg üres vagy belül. És mennyire zseniális, hogy nem i s tudsz róla, hogy vannak dolgok, amik csak miattad történnek úgy, ahogy, és bár ez mindenkivel megeshet, azért jó tisztázni, hogy félelmetes.
Hát, ezekből nem lenne semmi. Tragikus kilátások nem? Nem is olyan rossz hely ez, igaz? Bár teljesen más virágok vernek gyökeret itt, mint odafönt. Olyan gyorsan fordul a kocka, hogy szinte borzolja a hajad.
Erre korábban kellett volna gondolniuk azoknak, akik létrehozzák a dolgokat, akkor talán én sem esek le a papírról, ahova ezeket felírták.
De letűnik ez a nap is, mint egy elfeledett kor a maga csodáival és azokkal az álmokkal, amik felépítették. Mondjuk, előny, ha legalább voltak ilyen álmok, mert ha balsejtelemből épül a vár, a csontjaitól kezdődően mállik, csak egy fújás kell neki.
Még mindig nem látjuk az alját. Bevallhatjuk végre, hogy zuhanunk?
– Valakinek nem kell ennyi. Valakinek szüksége van rá, hogy rosszul döntsön, más viszont észre sem veszi, hogy zajlanak körülötte az események. Talán ők a legboldogabbak, mert igazából fáj beleolvadni a közös masszába, hogy aztán kitépjenek, mint egy darab agyagot. Majd a körforgás megmunkálja testedet. A hő ellenállóvá, de törékennyé tesz. Bekenve mindenféle mázakkal. Ez az, amit kapsz tőle, de ezt is veszi el abból, ami a tiéd, mintha ezzel adóznál érte. És szépen kér: ugyan, ne állítsd meg, amit meg lehetne, mert nem terem szebb virág a vadnál, de veszélyesebb se. És, ha nincs erőd kockáztatni, legalább legyen eszed mérlegelni. És ha nem lesz belőled se korsó, se kanna, legalább bögrének legyél jó, vagy tetőcserépnek, aki óv és kiállja a legnagyobb töréseket, töretlenül. Aki nem törhetne magasabbra, mégis talpak taposnak rajta. Csak maradj valódi, mert ha megrepedsz, kicsorbulsz, átszakít az ár.
Ezt a tanácsot kaptam mielőtt megpróbáltam kiállni a próbatételeket, amik előttem tornyosultak, majd magamhoz híven kudarcot vallottam.
És az igazság pillanata olyan éhes, hogy rögtön felemészti az utána következő hónapokat. És a nyár sajnos túl rövid arra, hogy utána új élet kezdődhessen. Emlékszem rá, hogy keserédes volt. bár manapság mi nem az?
El akartam felejteni az egészet, mert néha a szemetest is ki kell üríteni. Ez már egy, a szemetes utáni állapot, amikor valamitől végleg megválsz, mert kinőtted, de más még beleférhet talán, ha összehúzza magát. Eléggé összement, pedig mindenem benne van. Felemésztette, én meg etettem, mert úgy éreztem gondoskodnom kell róla. Nem éreztem igazságtalannak, mert csak az adjon, akinek van. Boldoggá tett, de hát el kellett engednem, mert ő is inkább a szabadságot választotta. Úgyhogy most itt állok és nézem, ahogy a kukásautó távolodik. Könnyűnek érzem magam és boldogan megyek be a házba, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amik valódiak. Látom, hogy ott ül az ágyon. Rám mosolyog, nagyon jó érzés, annyira hogy egy pillanatra minden beledermed. Igazából nem dobtam ki. Nem ment volna.
Megsimogatom a fejét és, bár szégyellem magam, úgy csinálok, mintha mi sem lenne természetesebb.

Pógyor Fanni

The form you have selected does not exist.

Mitől jó egy novella?

Nádasi Krisz Könyv Gurun írt cikkéből megtudjuk, hogyan értékelte a novellapályázatra beérkezett műveket, megtudjuk, mitől jó és mitől rossz egy novella. Ráadásként egy rövid helyesírási tesztet is tartalmaz.

Szeretnék visszajelzést adni a Könyv Guru novellapályázatra érkezett művek milyenségéről, illetve hogy milyen szempontok szerint értékeltem, mitől lett egy novella „jó”.

Kerestem:

  • a jó ötleteket. Azokat a témákat, érdekes szereplőket, eredeti gondolatokat, amelyek valóban érdemesek voltak arra, hogy róluk, belőlük novella készüljön.
  • a történetet. Figyeltem, hogy az írás elindul-e valahonnan, van-e megfelelően leírt kiindulóhelyzet, illetve hogy megérkezik-e valahova, és hogyan. Azaz a történet ívét, a dramaturgiát vizsgáltam.
  • a csattanót. A csattanó a novella elemi eleme. Ugyan a történet ívének a része, mégis külön figyelmet szenteltem neki, mert a csattanó kicsit fontosabb, mint az összes többi szempont.
  • a mondanivalót. Minden írásunknak kell hogy legyen üzenete, minden szöveggel akarjunk valamit mutatni, mondani, átadni!
  • az olvasmányos írásokat. Bármit írunk, a szavak csörgedezzenek, mint egy patak (vagy vágtassanak, mint a vad folyó). Első látásra, azonnal el lehet dönteni, hogy egy fogalmazásnak van-e stílusa, különleges és eredeti, vagy erőltetett, esetleg közepes vagy gyenge.
  • a jó helyesírást. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos szavak kifognak a legtöbbünkön, de aki történeteket ír, annak tudnia kell, mi a különbség a „szobába” és a „szobában” között. Ha a kedves olvasó tesztelné a tudását, számolja meg, hogy szerinte hány helyes az alábbi szavak, kifejezések közül! (Megfejtést a cikk végén adunk.)
    • vissznek
    • fájdalom mentesen
    • minden képp
    • akár csak
    • Lucullus féle
    • Caesar-ról
    • semmit mondó
    • alig hogy
    • nap, mint nap
    • hat éves
    • létre jön
    • tele pakolták

A teljes cikk itt olvasható el.

Újabb Rácz Katalin-novella a Könyv Gurun – Vágyakozás

Rácz Katalin novelláskötetének hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását, elbizonytalanodását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy mit jelent a boldogság, előny-e egy kutyának, ha csak három lába van, vagy szerelem-e az öregkori szerelem. Olvasói egy részének Örkény István groteszkjei jutnak eszébe ezekről az írásokról, sokan Rejtő Jenő mai utódját látják benne, de akadnak, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novella kulcsmondata: más tollával ékeskedik.

A Könyv Gurun ma reggel újabb novella jelent meg, melyből egy részletet mi is közlünk, a teljes történet itt érhető el.

Bori

 A késő őszi napsugár hirtelen vágott Bori szemébe, amikor kis Renault-jával befordult a Fenyőszer utcába. Csak néhány háznyira laktak a Csonkaér utcától, amelyik a kis telep főutcájának számított, de itt már nagyon óvatosan kellett hajtani, nemcsak a napsugarak, hanem a szerteszét kószáló kutyák-macskák, a csapatokban játszadozó gyerekek és a gyerekkocsit rendszerint az úttesten toló kismamák miatt is.

Megállt a házuk előtt, kivette a bevásárlószatyrokat a kocsiból, de nem volt kedve leállni a garázsba: gondolta, majd ha Guszti hazaér, megkéri rá. Kiskutyája, Rézi már farkcsóválva ugatott a kerítés túloldalán. Mindig rettenetes hangosan adott kifejezést örömének.

Bori kicsit izgatott volt. Nagy nap lesz ez a mai: elhatározása, hogy végre felfedi titkos tevékenységét a férje előtt, már nem halasztható tovább, hiszen fogadalmat tett, hogy a huszonnyolcadik születésnapjánál tovább egy percet sem vár, és – íme – eljött ez a nap is. Éjfélig lejár a magának fogadott határidő.

Gyorsan átöltözött, kipakolta a bevásárlószatyrokat. Ezt utálta a legjobban a házimunkában. Bevásárolni szeretett, de amikor mindent egyenként a helyére kellett rakni, lisztet a lisztes dobozba, cukrot a cukros edénybe stb., azt nem szerette. Ilyenkor már türelmetlen volt, alig várta, hogy hozzákezdjen az ünnepi vacsora elkészítéséhez.

Öt óra volt, Guszti másfél-két óra múlva akár itthon is lehet, jó lesz tehát igyekezni.

Tejszínes-gombás bélszínt tervezett krokettel, desszertnek pedig gesztenyepürét. Másra nem futotta szűkre szabott idejéből, még az ünnepi asztalt is meg kell terítenie, magát kicsinosítania, de nem félt, hogy kifut az időből, mert gyorsan dolgozott, és ügyesen meg tudta szervezni tennivalóit.

Éppen a zuhany alól lépett ki, amikor kopogtak az ajtón. Bori a pokolba kívánta a kéretlen látogatót, akárki legyen is az. Gyorsan magára kapott valamit, és már ment is ajtót nyitni.

Kincső jött, a barátnője a szomszéd utcából.

– Csak áthoztam a hajformázóm, mert mondtad, hogy a tiéd elromlott – szólt köszönés helyett, és már búcsúzott is. – A többit majd holnap, de ma szép legyél ám!

Bori és Kincső nemrégiben barátkozott össze, egy bizonyos kellemetlen halálesettel kapcsolatban, melyre egyikük sem szívesen gondolt vissza. Inkább ellenségeknek kellett volna lenniük, mert az elhunyt lány Kincső legjobb barátnője volt. Haláláért félig-meddig Guszti, Bori férje volt a felelős. Ennek ellenére a nyomozás meg az azt követő sok hercehurca után nagyon megkedvelték egymást. Holnapra beszélték meg a közös születésnapi ünneplést vele és a többi barátnőjével. A mai este azonban kettejüké, Gusztié és az övé.

Izgatottan nézett az órájára: már fél hét volt. Guszti kicsit késik, hála Istennek. Kilesett az ablakon, de sehol sem látta férje kocsiját, ezért gyorsan felszaladt a tetőtérbe, még egy utolsó pillantást vetett művére. Szíve hevesebben kezdett dobogni, miközben visszasietett a földszintre. Éppen végzett az ünnepi terítéssel, mikor Guszti betoppant.

– Kicsit elkéstem – mentegetőzött, miközben puszival köszöntötte feleségét. – Tudod, Kapussy már megint zseniális előadást tartott, annyira lenyűgöző volt, hogy megfeledkeztem közben az időről. Bár így utólag visszagondolva, hazafelé jövet, amikor megpróbáltam összefoglalni, mit is hallottunk, már nem nagyon értettem az egészet. De hát ez mindig így van, a zsenit nehéz követni.

– Különösen, ha nagyon belemerül – bólogatott Bori, mert ő is ismerte a nagy zsenit, hiszen egy munkahelyen dolgoztak Gusztival, a Datatelemix Kft.-nél, ahol Kapussy Vilmos volt az ügyvezető-tulajdonos.

Bori is vett már részt olyan értekezleten, ahol a zseni annyira lázba jött, hogy visszafelé kezdett beszélni. Ez nála a fokozott agytevékenység jele volt. Ekkor már annyira elöntötték a zseniálisnál zseniálisabb gondolatok, hogy agya telitettsége miatt fordítva engedte ki a mondatokat magából, miközben ezt észre sem vette. Nemcsak a szavak sorrendje volt fordított, hanem a hangoké is, pl. ”vnyöknofelet sukinortkele óllálüdegye nogáliv a„ szavakból senki sem tudta csak így fejben kitalálni, hogy azt jelenti: „a világon egyedülálló elektronikus telefonkönyv”. Ez volt ugyanis a legújabb fejlesztésük.

Bori nem ismert senkit Kapussyn kívül, aki erre képes lett volna.

– Csöng a telefon! – kiáltott fel hirtelen Guszti, mire Bori gyorsan elindult a nappaliba, majd kis idő múlva bosszankodást mímelve tért vissza.

– Nem is csörög! És nincs is április elseje!

De Guszti addigra már becsempészte a bejárati ajtó mellől a nagy csokor virágot a kisszobába, és nekilátott, hogy átöltözzön a vacsorához.

 

A kötet az Ad Librum Kiadó gondozásában jelent meg, itt megvásárolható.

Könyvírási és könyvkiadási tanácsok gyűjteménye a Könyv Gurun

Könyv Guru Könyvírási és könyvkiadási tanácsok gyűjteménye folyamatosan bővül, ezzel szolgálva a kezdő és haladó írók érdekeit.

Újdonság az Így neveld a regényedet blog praktikus tanácsainak szortírozása.

A cikkek, posztok összeállítása itt olvasható.

Jó időtöltést kíván az Ad Librum Kiadó csapata!

 

Kritika jelent meg a Fanyűvőkről!

Bea, a Könyvutca bloggere recenziót írt Villax Richárd Fanyűvők című regényéről. A regény kapott hideget-meleget, de a végső pontozás biztató: 7/10.

Szemelvények a kritikából:

„A történet olvasmányos volt, gyorsan haladtam, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz a jeti-ügy vége. Tetszett az író stílusa, a szatirikus írásmód, ahogyan az eseményeket a szemünk elé tárta. Nem vette komolyan egyik szereplőjét sem, nem is igyekezett senkit közel hozni hozzánk, olvasókhoz, mégis sajnáltam a forgalomból kivont szereplőket, kicsit sokalltam a haláleseteket. Mert ez a szatirikus történet helyenként átment igazi, halálos tragédiába, ami kicsit meghökkentett, és még mindig nem tudtam semmit a jetiről. Mészáros Edvárd sem, ezért nyomozott tovább. A könyv végére az események felpörögtek, csak kapkodtam a fejem, hogy kivel, mi történt, és miért.  Amikor Viktória, Edvárd plátói szerelme is megjelent a színen, azaz a tisztáson, az események kissé szürrealisztikus fordulatot vettek, de a köd hamar eloszlott, az események átmentek ismét a kemény valóságba. Őrjöngő medve is jött, aki nem a jeti volt, és a jeti ügy is megoldódott.”

„A könyv az emberi butaságról, a gyarlóságról, a pénz utáni hajszáról és a hiszékenységről szól.”

A teljes kritika itt érhető el.

Köszönjük az írást Beának!

Könyv Guru novellapályázatának első győztese írástechnikai elemzéssel

Könyv Guru novellapályázatának első nyertese Zabán Tamás lett A megbeszélés című írásával. Könyv Guru július 9-én közölte a novellát, s mellé Nádasi Krisz írástechnikai tanácsait. A teljes bejegyzés itt érhető el, a győztes novellát mi is közöljük. Gratulálunk a nyertesnek!

A megbeszélés

Azon a reggelen minden John ellen dolgozott. Mindegy, hogy a karma, a sors, vagy Isten keze volt a dologban, a lényeg, hogy már a felkeléssel is problémák adódtak. Valami hiányzott a hajnali derengésből. Valami idegesítő, ami nem a madarak felajzott rikácsolása és nem is a szomszéd WC-jének menetrendszerű öblítése. Ezeken már mind túlesett, félálomban mégis érezte, hogy valami nincs rendjén. Nyugtalanságában addig forgolódott, hogy elzsibbadt kezével leverte feje mellől a telefonját, ami a földön koppanva John agyában is felgyújtotta a villanyt. Pontosabban egy 1000 wattos reflektor erejével égette ki a szeméből az álmot: elaludt.

Rémülten rúgta le magáról a téli takarót – amit így kora tavasszal már illett volna lecserélnie, de a lustaság győzedelmeskedett a tettek felett – és tornászokat megszégyenítő mozdulattal vetette le magát az ágyról, hogy kezébe kaparinthassa azt az átkozott készüléket. Azt a vackot, amit valami gyengeelméjű – nevezetesen John maga – elfelejtett normálisan beállítani. Ránézett a kijelzőre, és az idegroham és pánik határán egyensúlyozva látta, majd egy óra mínuszban van. Itt bizony turbó módra kell kapcsolni.
Kirohant a konyhába, hogy elfogyassza a későn kelők reggelijét, egy bő pohár vizet, ami mellé valami olcsó vitamintablettát is legurított – de csak azért, hogy szilárd táplálék is legyen a gyomrában. Igyekezetében majdnem félrenyelt, a poharat levágta a pultra és rohant is tovább. A legkisebb helység meglátogatásáról a másodperc törtrésze alatt lemondott, de míg a 3 perces fogmosást rendkívüli találékonysággal belesűrítette 20 másodpercbe – kinyomta a fogkrémet, és hanyag mozdulatokkal sikált egyet minden oldalon – ébredező belei meggyőzték, lassítson egy kicsit a tempón, irány a WC.

A megkönnyebbülés percei után előbújt belőle a zsigeri divatdiktátor, és mindenből magára kapta az első keze ügyébe akadó tiszta ruhadarabot. Ez a friss alsóneműn és pólón kívül konkrétan a teljes megelőző napi outfitet jelentette. Csak semmi bonyolítás.
Gyorsan leellenőrizte, hogy megvan e a kulcs, bérlet pénztárca szentháromság, bevágta maga mögött az ajtót és a zárak kattanása után megkezdődött a Nagy futás. Kettesével szedte a lépcsőket lefelé és csak imádkozott, hogy sima talpú bőrcipője nehogy megcsússzon a szépnek szép, de siető emberek számára életveszélyes kőlépcső valamelyik fokán. A postaládák előtt elhadart egy gyors miatyánkot, majd két kézzel rontott neki a lépcsőházajtónak, hogy lesprintelje azt a pár száz métert, ami elválasztotta a buszmegállótól.

Óriási lendületét csak a tegnapi felhőszakadásból visszamaradt tócsák törték meg, de John nem hagyta magát. Precíz kitérőkkel és ugrásokkal operált, és közben igyekezett meggátolni, hogy öltönyében bármilyen kár keletkezzen. Összecsapott nadrággal mégsem lehet beülni a tárgyalóba. A teljes győzelem persze elmaradt, az enyhén feltámadó szél ugyanis leverte az összes, levelek tövében megülő esőcseppet, amiket még nem szárítottak fel a reggeli napsugarak. A telepöttyözött zakó azonban nem ér semmit egy hatalmas madárpiszok nélkül, ami az utolsó kanyarban meg is találta legfeltűnőbb helyét az elülső díszzseb fölött. Mint egy kitüntetés a leggyorsabban siető, késésben lévő dolgozó számára.

Ekkor már John sem bírta tovább, kiszaladt belőle egy combos káromkodás miközben kirángatott egy papírzsebkendőt belső zsebéből, amivel gondosan letörölgette a fehér plecsnit. Ő legalábbis így gondolta, a körkörösen szétkent madárszar azonban éppen csak annyira halványult el a szöveten, amennyire beette magát a rostok közé. Enyhe bűztől dagadó mellkassal vette fel újra a tempót, szaglik, nem szaglik, itt már nincs idő visszarohanni a lakásba. Órájára sandított, és látta, ha minden klappol, elkésik ugyan, de még éppen odaér a megbeszélésre. Az a fontos, gondolta, az első munkaórát úgyis elbliccelné a büfében, vagy a dohányzóban.

Éppen felszakadozott a felhőzet, megjelentek a nap sugarai és isteni gondviselés jeleként a 455Y is fél perccel John után futott be a megállóba. Gyorsan felnyomakodott, habár itt már felesleges volt sietni, innentől nem rajta múltak a dolgok. Kapott egy két könyököst a hátába, amíg eljutott egy kapaszkodóig, de nem nagyon foglalkoztatta, a fintorgó nagyanyók és iskolakerülők arca mindenért kárpótolta.
Alig szusszant egyet, a nagy tömegben feltűnt egy alak, aki a sofőr felől lassan de biztosan közeledett a jármű közepe felé, módszeresen jobbra balra dűlöngélve, mintha mindenkinek lenne valami mondanivalója. Volt is, de ez a “Jegyeket bérleteket kérem ellenőrzésre!” és a “Rendben, köszönöm!”-re korlátozódott. Kivéve persze John-nál, aki a bérletét a zsebkendővel együtt kirántotta a zakójából, amivel csak annyit ért el, hogy egy elkent folt virított a mellkasán, most meg még meg is büntették.
Legalább haladunk, nézett ki az ablakon egykedvűen, de minden bizonnyal a sofőrnek is gondja volt aznap a felkeléssel, vagy valamilyen furcsa mód csak bal lába lehetett, mert a következő kereszteződésnél olyan természetesen kanyarodott le a járat útvonaláról, mintha nem is a 455Y-t vezetné. Mint egy méhkas, úgy bolydultak fel az emberek, egyből panasz és szitokáradat zúdult szerencsétlen vezetőre. Nem elég neki a két balláb, még le is hülyézik így a nap elején. Több se kellett neki és belerecsegte az ócska hangszórókba, hogy akinek nem tetszik a rendszer, a következőnél leszállhat, ő már bizony a 455-ös vonalon megy végig. Mit neki az az Y?

– Hogy rohadna rád az ég – tört ki szegény Johnny-ból, neki ugyanis plusz fél óra időveszteséget jelentett az az Y, így az első adandó alkalommal levágódott a buszról. Gyorsan kalkulált, gyaloglást, menetrendeket, menetidőt, különböző járatokat, míg végül arra jutott, itt már semmi sem segít, hív egy taxit. Arról a fránya meetingről nem maradhat le. Ott aztán a külön jelenléti ívezéstől kezdve a “Hogy érezted magad?, Hasznos volt a tréning?” mélységű kérdőívekig mindenféle papírmunkával súlyosbították a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy a csoportvezetője mellett még egy másik főnök is hivatalos volt a fejtágításra.

Johnny sárga angyala végigsöpört a városon, majd leparkolt az irodaház előtt. – Mennyi lesz? – tette fel a legfájóbb kérdést, amit így hónap vége felé az ember feltehet, és a seprű alakú bajusz alól érkező kurta válasz után fájó szívvel megvált néhány dollártól. Gyorsan beszaladt az épületbe, belépőkártyáját meglobogtatva átrohant a biztonsági kapun, és a liftet meg sem várva, már lépcsőzött is az első emeletre.

Az ajtó pont az orra előtt záródott be, az előadó még el sem engedte a kilincset, amikor John sűrű bocsánatkérések közepette belépett a terembe. Meglepően sokan voltak – olyanok is, akiket még életében nem látott a cégnél -, de valami furcsa véletlen folytán pont kiszúrta Smith haverját a hátsó sorok egyikében, aki mellett még bónuszként egy üres hely is akadt. Gyorsan intett neki, és megindult a fal mentén. Alig tette le magát, az előadás már el is kezdődött. Az első mondatokból ítélve egy újabb tök felesleges maszlagot készültek letolni a torkukon a vállalat negyedéves teljesítményéről, vagy valami hasonlóról – mit érdekli őt, úgyis ugyan azt a munkát csinálja, ha esik ha fúj, a bónuszt meg mindentől függetlenül elmismásolják. A tényállás mélyen meggyőzte arról, itt bizony komoly figyelemelterelésre lesz szüksége, így feltűnés nélkül odahajolt Smith-hez és halkan megkérdezte:

– Tolunk egy amőbát?

Zabán Tamás