Lehetőség azoknak, akik a családjuk vagy az életük történetét írják: a Könyv Guru szakértői, akik számos cikket publikáltak a memoárok írásáról, személyes tanácsadást ajánlanak, amellyel segítenek a családtörténetek és visszaemlékezések megírásában. A lehetőség egy egyszerű űrlap kitöltésével kérhető a Könyv Guru portálon.
10 alapötlet novellaíróknak – ha nem jönne az ihlet
Könyv Guru ezen a héten segít abban, hogy mi legyen a novellánk alapötlete. A tapasztalatok szerint egyébként ötletből sokaknál nincs hiány, csak sokszor túl sokáig keresgélik a “legzseniálisabbat”, ahelyett, hogy nekiülnének, és jól megírnák az egyiket. Mások pedig azzal szenvednek, hogy nem találnak megfelelően ütős alaphelyzetet, amiből ki lehetne kerekíteni a “letehetetlen” novellát. A Guru által összegyűjtött ötletek alapján reméljük, hogy sikerül bármely elakadásra megoldást találni.
A teljes cikk itt érhető el.
87. könyvhét a bitófáról nézve – Villax Richárd beszámolója
Villax Richárd beszámolója a 87. Ünnepi Könyvhéten megesett első dedikálási élményéről elolvasható az író honlapján, de itt is teljes egészében közöljük.
Maradjunk a jól bevált metaforánál a hóhérakasztásról, amit a könyvheti ajánlóban használtam. Amit ezalatt értettem: ahogy szerény újságírói pályafutásom lassan átszíneződött (szerény) szépirodalmivá, egyre inkább szerettem volna a könyvhetek alkalmával kérdezőből kérdezetté, aláírásgyűjtőből aláírásával örömet szerzővé, recenziós könyvpéldányok birtokosa helyett azok kiosztójává lenni.
2016-ban az Ad Librum Kiadó jóvoltából ez is megadatott. És ez úgy tűnt, elég is. Gondoltam: elücsörgök a napernyő alatt, azaz elhimbálózok a bitón magányomban! A több ezer kötet között ugyan kit fog érdekelni az enyém? Csupán egy kóró leszek, amit az óriás elefántok letipornak, de újra és újra az ég felé nyújtózik, és boldog, hogy egyáltalán ott lehet a végtelen szavannán.
Viszont a közösségi oldalon egyre többen nyomtak a bizonytalan „érdekel” helyett a határozott „ott leszek”-re. Ha csak a fele eljönne…
Egyelőre mi mentünk el a nyitányra, amin még – azt mondják – soha a könyvhetek történetében nem vettek részt ennyien. Nem cáfolhatom.
Az Ad Librum standjánál jó hírrel fogadtak: máris gazdára talált egyik kis „állatkám”, egy darab „Fanyűvi”. De mennem kellett sorban állni, hiszen nekem is vannak kedvenc szerzőim!
A meteorológia egyedül szombatra rajzolt napocskát, a hétvége többi részének esőfelhő dukál. „Majd változik még az” – brummogja belőlem egy sokat látott vén medve.
És lőn! Előző este már jégesőt hirdettek szombat délre, a végén még azt a néhány embert is elriasztják akasztásom megszemlélésétől!
Életkedvem akkor tér vissza, mikor látom teljes családomat – papa, mama, feleség, gyerekek –, amint vagdossák, rendezgetik a későn érkezett szórólapokat.
Szombaton 11-kor beindul a szórólaposztó kommandó, én meg az asztalomhoz sétálok, ahol meglepetésemre már várnak! A pörgés elkezdődik, ami – ellentmondásos módon – békességet, meghatódottságot indukál bennem.
Megjelenik az általános iskolai osztályfőnököm, évtizedek óta nem látott diáktársam, néhányan a sajtótól is tiszteletüket teszik. Páran jönnek ismeretlenek, akik már nem ismeretlenek, hiszen négy-öt mondatot csak sikerül váltanunk egymással.
A jégeső pedig – hála az Égnek – elmarad. Ettől még mélyen együtt érzek azokkal, akik később kaptak az égi áldásból a rendelkezésükre álló óra alatt.
Próbálom rekonstruálni: csak dedikálási időben kb. 16 példánnyal csökkent készletünk, a könyvhét öt napja alatt pedig csaknem realizáltuk a teljes havi elvárt forgalmat.
Még a nagy nevek sem szégyenkeznének mindazzal, amit ott létrehoztunk. Nem véletlen a többes, hiszen csapatmunka volt ez: a kiadóm munkatársai, családom, barátaim és az olvasók (akiket szintúgy barátaimnak tekintek) alkotják a verhetetlen sereget.
Persze, nem én volnék én, ha nem lenne úrrá rajtam az újabb para: ezeket a könyveket nem csupán megvették: el is fogják olvasni! Vajon a visszajelzések maradnak-e abban a pozitív hangnemben, ahogy kezdetüket vették?
A drukkoló ismerősök úgy élik meg: akinek kiadják a könyvét, az „megcsinált ember”. De a csík, amit ők látnak, valójában nem a cél-, hanem a startvonal.
A „könyvezésben” – kezdem hinni – mindig van valami frusztráció. De ez így van jól. Így igazságos azokkal szemben, akik keményen dolgoznak, de a siker még menekül előlük. Itt nincs, és ne is legyen győztes és vesztes, csak a végtelen út különböző szakaszain menetelő vándorok.
Vasárnap még belefér egy kiadóm által szervezett pódiumi kerekasztal-beszélgetés meghallgatása. A memoárírás rejtelmeiről szól. Mert talán majd egyszer én is…
Egyelőre maradok az úgynevezett fikciónál. Mert nagyon igaznak érzem az irodalmi közhelyet: „minden önéletrajz, és semmi sem az”. Ha magamról írnék, torzítanék, finomítanék, szándéktalanul „félre emlékeznék”. Most készülő könyvemben pedig még a tizenhét éves lány is én vagyok.
Vajon ezzel az új kötettel kezemben érkezem majd a 2017-es Ünnepi Könyvhétre? „Nem tudhatom.” De azt igen, hogy a 2016-os élményeket már soha senki el nem veheti tőlem.
Elindult Barczikay Lilla író honlapja
Elindult Barczikay Lilla írónő honlapja. A legfrissebb hírek, érdekességek a könyveiről és magáról az íróról itt olvashatók.
Lilla minden héten jelentkezik egy bejegyzéssel – mesél az írás folyamatáról, újraírásról, az érettségi nehézségeiről.
Sok szeretettel és nagy lelkesedéssel vár Mindenkit a honlapján!
Könyvheti kerekasztal-beszélgetés a memoárokról
A 87. Ünnepi Könyvhét negyedik napján, vasárnap kora délután került sor a Vörösmarty-szobor melletti színpadon a Könyv Guru által szervezett kerekasztal-beszélgetésre a memoárokról – Közkinccsé tett magántörténelem címmel. A beszélgetés meghívott vendégei voltak:
- Soós Gábor társadalomkutató, az Ad Librum Kft. Memoár Kiadójának vezetője;
- Kovács Ilona műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár, Casanova visszaemlékezéseinek magyarra fordítója, a szövegek válogatója, szerkesztője;
- Virágh Ildikó újságíró, a Kardokkal ékesített – Afganisztánban tűzharcot átélt magyar katonák visszaemlékezései című kötet szerzője;
- Nádasi Krisz író, szerkesztő, az Íróakadémia mentora, aki rovatában maga is rendszeresen ad tanácsokat e témában a Könyv Guru portálján;
- Zeke Gyula író, történész – Vázsonyi Vilmosné Szalkai Margit: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből című kötetének szerkesztője.
A beszélgetést Illényi Balázs, a Könyv Guru főszerkesztője moderálta.
Az első kérdésre, hogy miért is írnak az emberek visszaemlékezéseket, Kovács Ilona kiemelte, hogy például Giacomo Casanova, a híres XVIII. századi velencei kalandor, író – az első olyan emlékiratíró, aki mint emlékiratíró lett híres – például azért kezdett bele memoárja megírásába, mert élete végén egy csehországi gróf könyvtárosa lett, és ez a számára degradáló helyzet annyira frusztrálta, hogy az orvosa azt tanácsolta: próbálja feleleveníteni a szép emlékeket, Velencét és a nagy kalandokat, amitől talán visszatér az életkedve. Más kérdés, hogy
máig nem lehet pontosan tudni, mi az, ami tényleg a női szívek meghódításáról híres kalandorral történt meg, és mit vett át mások életéből, hogy színesítse a sajátját.
Vázsonyi Vilmosné, a sokáig méltatlanul elfeledett polgári demokrata politikus, a ki nem tért zsidóként első magyar miniszter felesége pedig azért fogott újra tollat 1947-ben, mert 1931-ben, a férje halála után nem sokkal írott visszaemlékezései idején még sokan éltek a szereplők közül, így nem lehetett teljesen őszinte. De sokat nyomott a latban a második világháború traumája, fiának elvesztése és egyáltalán a polgári Magyarország összeomlása, hogy úgy érezte, papírra kell vetnie emlékeit.
Egészen más volt a helyzet a Virágh Ildikó által meginterjúvolt katonákkal, akik tűzharcban vettek részt az afganisztáni NATO-misszió során. Ők nem szerettek volna az átéltekről beszélni, egyáltalán azokra emlékezni, mivel sokszor annyira sokkoló élményekről volt szó, mint például a 2010 augusztusi robbantásról, amelyben két magyar katona életét vesztette. A honvéd vezérkar buzdította az újságírót, hogy készítse el mégis ezekről a hősiesen viselkedő katonákról ezt a riportkönyvet.
Soós Gábor úgy látja, a magánemberek közül alapvetően két csoport akarja kiadni az emlékeit: egyrészt az idős emberek, akik szeretnének valamilyen formában elszámolni az életükkel, másrészt olyanok, akik traumatikus élményeket éltek át. Náluk is megjelent afganisztáni misszióját elmesélő katona, valamint egy édesanya, akinek a kamasz lánya rákos betegségben halt meg. Ez utóbbi
attól volt jó, hogy „nem merült el az önsajnálatban, hanem megmaradt tárgyilagosnak, távolságtartónak és ettől vált hitelessé az olvasó számára”.
Nádasi Krisz a memoárok értékessége kapcsán arról mesélt, hogy őt elkészült visszaemlékezésekről szokták kérdezni, fele részben olyanok, akik szintén valamilyen traumát éltek át. Ő két dolgot szokott javasolni a szerzőknek: alakítsák úgy a szövegüket, hogy legyen benne dramaturgiai ív (el kell dönteni, hogy kezdi az ember, milyen eseményeket vesz bele és hogyan fejezi be), másrészt érdemes valami reménykeltő dologgal befejezni. Valamennyire íróvá kell válnia az emlékiratszerzőnek, mert a nyers emlékek csak magunknak és a családunknak igazán érdekesek.
Az írói kvalitások, az írói fogások használata már csak azért is lényeges – tette hozzá Kovács Ilona -, mert a jó visszaemlékezések vagy attól érdekesek, mert olyan fontos, mások által meg nem írható történelmi eseményekről szólnak (mint például II. Rákóczi Ferenc szinte kizárólag csak forrásként olvasható emlékiratai), vagy pedig, mert olyan izgalmas, érdekes szövegek, mint a már említett Casanova memoárja, vagy más, nagy írók önéletrajzi szövegei. Casanova egyébként, aki arról lett híres, hogy elsőként szökött meg a hírhedt velencei Ólombörtönből, élőbeszédben szépen ki is csiszolta ezt a történetét (a többivel együtt), és ettől ma is olyan a szövege, mintha ülne az olvasó mellett és mesélné.
Egyetértett az írói kvalitások szükségességével Zeke Gyula is, aki ennek kapcsán megemlítette, hogy Vázsonyi Vilmosné két visszaemlékezése esetében kiugró a stílusbeli különbség, mivel az elsőt még alaposan szerkesztették, míg a második a szerző fésületlen szövegét tartalmazza. Ez pedig arra is példa, hogy
legyen valaki bármilyen lenyűgöző személyiség, előadó szóban, attól még nem biztos, hogy az írása – bármilyen fontos eseményekről, személyekről szóljon – magával ragadó lesz.
A pongyolaságok, ismétlések, történeti átfedések azonban önmagukban is érdekesek, fontosak lehetnek.
A rosszul megírt szöveggel a kiadó sem tud feltétlenül mit kezdeni – hangsúlyozta Soós Gábor is -, ám vannak szövegek, amelyek felülemelkednek az irodalmon túli szempontok. Az afganisztáni katonák visszaemlékezései sem attól érdekesek, hogy olyan sima mondatokban tudtak a szereplők beszélni, hanem azért, mert ott voltak. Ez nem megismételhető, ez velük történt, így amit elmondanak, az önmagában hiteles. Más kérdés, hogy amint azt már Virágh Ildikó fűzte hozzá, ezek a katonák nem akartak visszaemlékezni, ám amint mégis sor került a tragikus események felidézésére, mindannyiukban azonnal felmerült, hogy mit csináltak rosszul, hogy érdekessé váltak az olvasók számára. Hiszen erre a beszélgetésre nem került volna sor, ha minden rendben ment volna.
„Ezeknek a katonáknak a legnagyobb tragédia az életében az, hogy ők túlélték.”
Arra a kérdésre, hogy mi a teendője a szerkesztőnek, ha tévedésen vagy valótlanságon kapja a szerzőjét, egyöntetűen az volt a résztvevők válasza, hogy mindig mérlegelni kell a tévedés súlyát. A „szimpla”, a történet szempontjából irreleváns ténybeli tévesztéseket könnyű kijavíttatni, a tudatos vagy tudattalan csúsztatásokat, ellentmondásokat viszont hagyni kell, mert ezek a kutatók, olvasók számára árulkodó jelek az illető emlékezetéről, látásmódjáról. Ezeket jegyzetekben lehet (például történelmi személyiségek esetében) pontosítani, tisztázni – legalábbis tényszerű dolgok esetében.
Aki a vasárnapi kerekasztal-beszélgetés egyéb részleteire is kíváncsi, azok számára Könyv Guru hamarosan közzéteszi az eseményről készült videó szerkesztett változatát is.
A Könyvhét negyedik napja – Wanderer János dedikált
„Jó dolog látni, hogy milyen sokan érdeklődnek a könyvek iránt, jó látni, hogy az embereket még mindig érdekli a könyv” – kommentálta a vasárnap délelőtti könyvheti forgatagot Wanderer János, aki harmadik kötetét, Az ősfák fiainak lombjai alatt című elbeszélésgyűjteménnyel a Vörösmarty téren mutathatta be. Az előző napi felhőszakadás után kiderülő időben valóban sokan látogattak ki a pavilonokhoz, így nem várt találkozásokra is sor kerülhetett. „Jött hozzám dedikáltatni a kötetemet egy fiatal hölgy is, akiről hamar megtudtam, hogy rajzol, és elérhetőségeket is cseréltünk, mert elképzelhető, hogy a következő könyvemhez ő készít majd illusztrációkat” – meséli örömmel a szerző.
Legújabb, most bemutatott könyve egyébként szülőfalujának, Lajoskomáromnak a történetét meséli el önálló elbeszélések formájában. A többségük a második világháborúig tartó időszakban játszódik, kivétel az utolsó, amely napjainkba vezet el. Különlegessége a kis kötetnek, hogy az illusztrációkat kivétel nélkül a lajoskomáromi általános iskolások készítették a szövegekhez.
Wanderer János következő könyvterve – amely fejben már készen is van – még egyedibb. Mint elmondta, szeretne egy témát kétféleképpen feldolgozni – versben és novellában. Vagyis, amolyan stílusgyakorlat szerűen, egy verset egy ugyanarról szóló novella követne, „amit máshol még nemigen láttam”.
A szerző egyébként, sok más íróhoz hasonlóan, munka mellett szakít időt az alkotásra. „Van, hogy hajnalban ülök neki írni, munka előtt, mivel korán kelő vagyok, de napközben is, amikor van egy kis időm, megpróbálom folytatni a történeteket. Már csak azért is, mert mindig van nálam toll és papír, hogy azonnal lefirkanthassam, ha valami eszembe jut.” Ennek következtében „otthon van már egy szatyornyi különböző cetlim” – teszi hozzá önirónikusan. De ezek nagyon jól jönnek, amikor megakad az írásban, ezekből mindig tud új ihletet meríteni.
Ha nem is jut minden nap ideje írni, Wanderer János hisz abban, hogy minden nap kellene írni, de erre most, munka mellett, csak törekedni tud. Amúgy – vallotta be – nem tartja magát igazi írónak, hiszen elsősorban a maga és mások szórakoztatására ír. „Ahhoz, hogy igazi íróvá váljak, nagyon sokat kell írni és tanulni még.”
A Könyvhét harmadik napja délután – Mester Györgyi dedikált
„Háromkor kezdődött a dedikálás és negyed 4 körül kezdett szakadni az eső” – meséli sajnálkozva egy ernyő alá bújva Mester Györgyi író, akinek az idei Könyvhétre már a 11. kötete jelent meg az Ad Librumnál, ezúttal gyerekkönyve, a Zizi naplója kétnyelvű (magyar-angol) kiadása. A teret elöntő eső sem vette el a kedvét azonban a szerző rajongóinak, hiszen „így is jó pár kedves barát, rokon, ismerős jutott el hozzám”. Mester Györgyi egyébiránt nem csupán a kötetek tekintetében számít rutinos írónak, hanem a nyilvános megjelenések szempontjából is: a kiadó által biztosított lehetőségeket kihasználva immár a második könyvheti dedikálását tartotta, és néhány éve találkozott az olvasóival a Ráday utcában rendezett könyves eseményen is.
A mostani, 11. kötet különlegessége, a kétnyelvű kiadás egyébként „duplán hasznos lehet, például nyelvtanulóknak” – említi a szerző. El is küldte két fővárosi két tanítási nyelvű iskolának a Zizi naplója egy-egy példányát, hogy javasolja nekik a kis történet felhasználását az iskolai nyelvoktatásban. Pillanatnyilag várja a tanintézmények illetékeseinek válaszát. Bízik benne, hogy az a változat még több olvasót fog vonzani, hiszen olvasható csak magyarul, csak angolul, és ha valaki szeretne fejlődni az idegen nyelvismeretében, akkor a két verziót összehasonlítva is.
Mester Györgyi különben többnyire nem gyerekkönyveket, hanem rövid, csattanós, elgondolkodtató novellákat ír. Mint elárulta, most is folyamatosan gyűlnek az újabb kis szövegek, már egy újabb szép csokorra való össze is állt belőlük. De jelenleg azon gondolkodik, hogy a korábbi kötetekkel ellentétben a következő kiadás nem egyszerű novellagyűjteményként, hanem a manapság divatos, felnőtteknek szóló kifestőkönyv formájában adná közre. Azzal a különlegességgel, hogy a kiszínezhető képeket minden esetben egy kis írás, történet kísérné – az olvasó pedig választhat: olvas, rajzol, esetleg mindkettő. A képeket Mester Györgyi állandó illusztrátora, fia, Keglovich Tamás Milán készítené.
A Könyvhét harmadik napja délelőtt – Villax Richárd dedikált
Ezen az oldalon ez az első Könyvhetem – tréfálkozott Villax Richárd, a Fanyűvők – Nemzeti jeti című hungarohorror szerzője, arra utalva, hogy korábban, újságíróként többször is járt már a legnevesebb könyves eseményen. „De sokkal jobb így, sokkal pörgősebb” – tette hozzá rögtön. A szerző egyébként a családját is aktívan bevonta a marketingmunkába: a szórólapját osztogatták a Vörösmarty téren, amellyel az Ad Librum standjához csábították a rendezvény látogatóit. „Eredetileg arra gondoltam, hogy majd jól kipihenem itt magam a napernyő alatt, azt hittem ugyanis, hogy csak ücsörögni fogok ezalatt az egy óra alatt, de nem így történt” – eleveníti fel a dedikálás időszakát. Nem számolta a könyveit kérőket, de „tucatnyian legalább voltak, és hát sok nagyobb nevű íróhoz sem jönnek húsznál többen” – von mérleget.
Következő regényéből egyébként már mintegy 100 oldallal el is készült. Mint meséli, ezúttal nem olyan kuriózum témát dolgoz fel, mint a Fanyűvők volt, hanem olyasmit, amihez „minden második író nyúlt már: az időutazást”. Azzal a különbséggel, hogy be szeretné bizonyítani, lehet másképp is megírni, mint azt sokan tették. „Ahogy hungarohorrornak neveztem első regényemet, ennek magamban a lelki sci-fi műfaji besorolást adtam”.
Villax Richárd egyébként úgy érzi, kevésbé volt hatással az olvasókra az internetes kampány, mint azt várta. Véleménye szerint túl nagy a dömping, túl sok a könyv, ebből nehéz kitűnni. A facebook-megjelenés mellett most úgy látja, nemrégiben indult saját honlapja komolyabb szerepet kaphat az írásai publicitásának növelésében, mert kicsit maradandóbb, mint a percenként frissülő, változó közösségi portálok világa.
A Könyvhét második napja – Barczikay Lilla dedikált
„Sokkal könnyebb a második könyvet kiadni, és most nagyobb élmény is volt a könyvheti dedikálás” – foglalta össze frissen szerzett tapasztalatait Barczikay Lilla, aki ifjúsági fantasy regényének második részével, a Bátyám könnyeivel jelent meg a 87. Ünnepi Könyvhéten. Az ifjú szerző számára az érettségije idején zajló könyves események „túlélését” jelentősen megkönnyítette, hogy a tavalyi első rész, az Anyám teremtményei után most már tudta, mi mindennel jár a kiadás folyamata, mennyi elfoglaltságra számítson. „Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokan eljönnek a mai dedikálásra, tavaly nem volt ekkora felhajtás.” Péntek délután azonban alig lehetett a szerzőhöz férni a sok rokontól, baráttól, ismerőstől és az ismerősök ismerőseitől.
Nem könnyű egyébként eljutni az olvasókhoz, ismeri el a Bátyám könnyei szerzője is, aki meglepődött, amikor először vált világossá számára, hogy a könyvkiadás nem merül ki abban, hogy az ember leadja a kéziratát a kiadónak. „Nekem szerencsém volt, mert ebben a munkában sokat segítettek nekem, elsősorban a kiadónál”. De érdemes dolgozni az olvasók elérésén a közösségi médiában, mint például a facebook-on – teszi hozzá. Igaz, hogy a facebook-os megjelenés még nem jelent feltétlenül eladott példányokat is, „de amikor harmadjára jön az emberrel szemben valami ott, akkor már elgondolkodik rajta, hogy érdemes lenne beszerezni. Nagyon kevesen fogadják el, hogy komolyan dolgozni kell a könyve kiadásáért-eladásáért, de ha elfogadtuk ezt, akkor már bele lehet jönni és bele lehet szeretni”.
Barczikay Lilla már azt is tudja, mi lesz a következő regényének a témája, és bár még nem kezdte el írni, de „tudom már, hogy fog kinézni a borító”. A címről viszont még fogalma sincs, igaz, az nem is az alkotásnak ebben a fázisában szokott megszületni, sőt, mint elárulta, nem is feltétlenül ő adja. „Általában a családban többen is elolvassák az elkészült regényemet, és aztán közös fejtöréssel találjuk ki hozzá a megfelelő címet” – avatott be műhelytitkokba. Arra a felvetésre, hogy Petőcz András József Attila- és Márai-díjas író szerint az egyik alapelv, hogy a kezdő író ne mutassa meg családtagjainak a művét, Barczikay Lilla nevetve azt felelte, hogy ezzel nem ért egyet. „Különleges kapcsolatom van a családommal, nagyon közel állok hozzájuk, és mivel hasonló az ízlésünk, adok a véleményükre. Annál is inkább, mert jó tanácsokat adnak”. Ráadásul – tette hozzá – nagyon fiatalosak is a szülei, korántsem fanyalognak a lányuk által írt fantasy regényeken, sőt, ők is kedvelik ezt a műfajt, mivel korábban sok ilyen könyvet adtak a kezükbe a gyerekeik.
A következő regény amúgy nem fogja folytatni a Bátyám könnyeiben, illetve az Anyám teremtményeiben elkezdett sztorit. „Nagyon divatosak manapság a trilógiák, de én nem szeretek a tömeggel együtt menni. Meg úgy érzem, hogy a történetük így két könyvben teljes, felesleges tovább húzni, itt az ideje, hogy átadják a helyüket egy új történetnek, új karakterekkel.” A téma azonban mindenképpen fantasy lesz, mert „ebben tudok kiteljesedni”. Ami a kiteljesedést illeti, a szerző elárulta, hogy a gimnázium befejeztével anglisztikát tanulna az egyetemen. A célja ugyanis az, hogy angolul is tudjon írni, illetve lefordíthassa a saját regényeit, hogy így kiadhassa külföldön is az írásait.
A könyvhét első napja – Babós Lajos dedikált
Számos könyvet publikált már, de ez az első, amellyel részt vehetett a nagy múltú – sorrendben a 87. – Ünnepi Könyvhéten Dr. Babós Lajos. Kötete, Az első aradi vértanú, a szabadságharc egyik prominens résztvevőjének, Ormai Norbertnek az életét dolgozza fel dokumentarista pontossággal. A könyv a történeti kutatások szempontjából is kuriózum, mivel a közölt iratok, levelek, személyes anyagok segítségével megpróbál végre rendet vágni az egykori ezredes, Kossuth Lajos bizalmasa – legendák által elhomályosított – pályafutásában. A kutatás történeti értékét mi sem jelzi jobban, mint a szabadságharc korszakának avatott hadtörténésze, Hermann Róbert ajánlása a kötet elején.
A korábban geodéziai szakmunkákkal és hely-, illetve családtörténeti kiadványokkal foglalkozó szerzőt – mint elmondta – családi vonatkozások vezették ehhez a különleges témához. Érdeklődése nagyjából egy évtizede – miután megírta Kiskunlacháza helytörténetének 1738-ig tartó szakaszát – fordult a családi múlt irányába. Lánya kérdése nyomán kezdte el kutatni a Babósok családfáját, majd ezt követően felesége erdélyi szülőfalujának történetét is elkészítette. Eközben, felesége családfájának összeállítása közben találkozott a szépnagybácsi Ormaival. Felébredt benne a kíváncsiság a többek által sikkasztással, kétszínűséggel is vádolt egykori ezredes élete iránt. A levéltári kutatásokból állt össze aztán a mostani, az Ünnepi Könyvhétre is eljutó dokumentumgyűjtemény.
A szerző elmesélte azt is, hogy Ormai családját kutatva sokáig sehogyan sem boldogult, annyira nem találta a 19. századi ős leszármazottjait. Végül az interneten bukkant rájuk – Brazíliában! Mivel ott lehetőség van anyai ágon is továbbvinni a családnevet, az Ormaiak népes famíliája máig büszkén őrzi a szabadságharcos, elveiért kivégzett (h)ősatya emlékét.
Az Ad Librum Kiadó sátra elől a Vörösmarty téri forgatagra rálátó dr. Babós Lajos kérdésünkre elmondta, hogy bár Az első aradi vértanú című kötetét csak kitérőnek tekinti publikáció sorában, mégis nagyon büszke, hogy eljuthatott vele erre a rendezvényre. És, hogy milyen érzés néhány perccel az Esterházy Péter és Dés László által közösen megtartott ünnepi megnyitó után kezdeni a dedikálást: „Felemelő”.