Címke: Mester Györgyi

Az igazi ajándék

Mester Györgyi e heti csodaszép karácsonyi novellája a gyermeki odaadásról szól.

„Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, az azt megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben állítottunk egy szép, sudár fenyőfát csillogó díszekkel felékítve, volt mákos és diós bejgli, és mindig lapult valami meglepetés is számomra a fa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak nem igazán tudtam az okát. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.”

Szeretném…

Ma Mester Györgyi romantikus verse olvasható itt és szerzői oldalán. Reméljük, minden kedves Olvasónkat elfogott a téli, ölelkezős hangulat!

Szeretném, ha esténként
otthonunkban várnál,
kinyitnád az ajtót,
s karjaidba zárnál.
Könnyű csókot lehelnél
fagytól dermedt számra,
míg az ajtón betódul
a decemberi pára.
Szőke hajam tincseiből
kiűznéd a gondot,
s mire estét harangoznak,
lehúzzuk a rolót.
Félhomályban nem világít
csak szerelmünk lángja,
két ilyen bolondot
szült-e még a fáma?

Elnézés(t)

Mester Györgyi egy nem szokványos történettel készült Miklós napjára.

„Épp egy ilyen szakaszon járt, amikor valamiféle belső megérzés folytán, felnézett az emeletes házra, amely bal kéz felől magasodott az utcafrontra. Az erkély alatt, egy függeszkedő, sötét emberalakot pillantott meg.

Betörő – futott át az agyán. A házban egyetlen lámpa sem égett, bár a földszinten közértet működtetett a tulajdonos. Ismerte, ilyenkor már nyitva szokott lenni. Ha most nincs, akkor ez azt jelenti, a háziak téli szabadságukat töltik. Talán valahol, a Bermudákon süttetik a hasukat. Az üresen álló ház meg szabad préda. Zsíros falat, hiszen a lakói közismerten jómódúak.”

Valaki követ

Mester Györgyi e heti novellája ezekre a hideg, szürke, ködös időkre.

„Ahogy a meleg lépcsőházból kilépett az utcára, azonnal arcul csapta a hideg hajnal kellemetlenül nyirkos lehelete. A szemerkélő köd a korai kelés miatt eleve rossz hangulatát csak még borongósabbá tette.

Kedvetlenül kezdte szaporázni a lépteit, hogy legalább a fél hatos buszt el ne szalassza, mert a végén még elkésik a munkahelyéről.

Már percek óta caplatott az egyre sűrűsödő, tapadós nedvességben, amikor a csendből kihallani vélte egy másik cipő kopogását. A léptek, igazodva az övéhez, egyenletesen csapódtak az aszfalthoz, állhatatosan követték.”

Az LXXX-es mozgalom

Mester Györgyi mulatságos története feldobja az ember hétfőjét, igaz? A novella itt olvasható.

 Az Erzsébet-napon tartott, jó hangulatú összejövetelen pattant ki az ötlet valamelyik töltöttgalamb alkatú, harmincas asszonyka fejéből, hogy fogjanak össze, és – a mostanság oly népszerű fanklubokhoz hasonlóan – hozzanak létre ők is egyet. Viccesen nevezhetnék akár LXXX-es mozgalomnak is, kiindulva abból, hogy az alapítók többségének a ruhamérete L-es, a koruk meg átlagban harminc, amire a három X-szel lehetne utalni.”

Párnacsata

Mit tehet egy idős asszony, ha tudja, csak egyetlen fogadott unokája szereti igazán, a többi csak az örökségre vár? Mester Györgyi kedves, megható története hűségről és odaadásról elolvasható szerzői oldalán.

„Kilépett a tornácra, és felnézett az égre. Kezét a szeme elé kellett kapnia, olyan vakítóan ragyogott a nap az őszi ég kékjéből. Novemberi délelőtt volt, a nap mégis hétágra sütött.

Pillantása az égről lejjebb ereszkedett, kényszerűen követte a hatalmas diófáról hintázva, libegve alászálló, szárazon zizegő, megsárgult leveleket. A fa szinte lombtalan volt, teljesen levetkőztette az ősz, így az ágak között bújócskázó lenge szellőnek már semmi dolga nem akadt. Mivel nem volt mit leszakítani az ágakról, meg is unta a játékot, és továbbállt.

Ősz van megint – futott át az agyán. A sokadik ősz, számára épp a nyolcvanadik. A száraz, töpörödött levelekről az öregség, az őszről az elmúlás jutott az eszébe. Sokat gondolt rá az utóbbi időben, megtehette, egyedül élt, hosszú évek óta özvegyen. Gyerekük nem volt, hát a testvére gyermekeit kicsit a magáénak tekintette. Míg az elmúláson mélázott, ösztönösen elindult a kamra felé, hogy magot szórjon az éhesen káráló baromfi elé. Hiába no, az évtizedek során megszokta ezeket a reggeli teendőket. Úgy tette a dolgát, hogy szinte tudomást sem vett róla. A hátsó udvaron, jöttére, a csibék meg néhány kacsa azonnal odasereglettek. Csak a nagy, cifrán tarka, öreg kakas nem vegyült az eleségen torzsalkodó szárnyasokkal. Dölyfösen, udvari rangja biztos tudatában lassan lépegetett felé. Amikor a közelébe ért, csőrével váratlanul odavágott a hosszú szoknya takarásában lapuló bokájához. Hess innen, te cudar! – szólt rá mérgesen. Fránya kakasa! Ez volt az utolsó, hogy megcsíptél! Aztán csak magában folytatta: odaadlak az Erzsinek, úgyis annyiszor kért már, adjak neki egy kakast, mert nem tojnak eleget a tyúkjai.”

Bearanyozva

Mester Györgyi e heti novellájának elbeszélője le van nyűgözve az aranyba öltözött őszi tájtól.

„A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.

Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a – változatosság kedvéért lejtős – kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.

A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.”

Reggeli áhítat

Mester Györgyi természeti képekkel teli versei nyugalmat hoznak az ember lelkére. Álljon most itt az egyik a kettő közül, a második írói oldalán olvasható el.

Reggeli áhítat

Csicsereg a reggel, oszlik a homály,
párállik a lég, ébred a táj.
Cseppen a harmat, dőlnek a szálak,
fűbe lapulnak, pihe-puha árnyak.
Kábít a hőség, roppannak az ágak,
nyújtózik a táj, minden víz árad.
A tüdő tágul, az elme meg bámul,
mi’ csoda a reggel, mely szem elé tárul.
Rezdül a levél, langy fuvallat kél,
nap sugarával keringőzik a szél.
Mosoly az arcon, tágul a tér,
a reggel bódulata lelkedig ér.

 

1956

Mester Györgyi az 1956-os események emlékére egy novellával készült, mely szerzői honlapján a Novellák címszó alatt olvasható.

„Mindig szeretett volna a szülei között, a nagyágyban aludni, de neki volt saját ágya. Most kivételesen mégis odaengedték, aminek nagyon örült. Végre a szülei között alhatott, bár a felnőttek arcán, esti meseolvasás közben, nem a megszokott mosolyt, inkább valamiféle folytonos feszültséget, aggodalmat látott, ami benne is nyugtalanságot keltett.”

Öreg barátom emlékére

Két új vers érhető el az Olvasmányok – Versek, mesék címszó alatt Mester Györgyi honlapján.

Az egyiket most itt is közöljük:

Öreg barátom emlékére

Hát elmentél Te is…
A sorsnak fel nem róhatlak téged,
tudom, az emberi élet véges.
Bár nem voltam vérszerinti gyermeked,
ha kívántad volna, ilyent gondoltál, lehet.
Tüskéim farigcsáltad,
szárnyamat bontogattad,
tanítottál szabadon élni,
nevetve félni.
Hiányod ki igazán megéli,
nejed ő.
Előbb szeretőd, majd társad s ápolód,
kivel megéltél annyi jót,
nagyszerűt, néha rosszat.
Hát pihenj öreg barátom csendesen.
Örvendj az elíziumi mezőknek,
mígnem a többiek is sorra jönnek.
Mert nem zár el a halál, sem az öröklét,
ott egyszer találkozunk majd mi még…