Szerzőnkkel történt kategória bejegyzései

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

A könyvespolcok kálváriája – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla író, az Ad Librum szerzője megdöbbenve szembesült egy könyvesbolt nemtörődömségével. Mai bejegyzésében erről a tapasztalatról ír.

Felbecsülhetetlen érzés a könyvedet a könyvesbolt polcain látni.

Kicsit olyan, mint egy beavatási szertartás. Azelőtt is könyvformája volt, lapozni és olvasni lehetett. Azelőtt is büszke voltam rá. De akkor vált tiszteletbeli könyvvé, amikor elfoglalta helyét a többiek között.

Persze nem volt könnyű menet. Sem a könyvbemutató, sem a debütálás, de még a kihirdetett megjelenési dátum sem volt elég ahhoz, hogy a könyvek a boltokba is eljussanak. Kezdő íróként bele sem gondol az ember, milyen hosszú folyamat ez. Vagy csak más logikával áll a dolgokhoz. A bolt akkor kap pénzt a könyv után, ha eladja. Egy ismeretlen író könyvét viszont senki nem keresi, azt bele kell nyomni a vásárló arcába. A könyvesboltban. Ahová azért megy az illető, hogy könyvet vegyen. Nem az interneten, ahol lássuk be, nem mindenkinek a könyvvásárlás az elsődleges célja. Ezen a szerintem elég észszerű alapon az lenne a logikus lépés, hogy a raktárban felhalmozott könyveket minél gyorsabban a lehető legtöbb helyre kiszállítsák. De persze mit értek én a terjesztéshez?

 

A teljes bejegyzés az írónő oldalán olvasható el.

Tizenegy játékos a Fanyűvőkben

Villax Richárd, a Fanyűvők szerzője csapatba szedte a regénye szereplőit, akik verhetetlenségére igen büszke.

Két csapatom közül az egyik már bejárta a maga útját, és – dicsőségtől övezve – hazatért. A másik kedvencem még az út elejét rója. Kijutott a Nagy Versenyre (az Ad Librum Kiadó támogatásával), és az első fontos mérkőzését a Könyvhét Kupán várakozáson felül hozta. Egyre többen tapsolnak neki, gúnyos füttyszó eddig még nem érkezett el hozzám.
Persze, felkészültem rá, hogy lesz az is. De én akkor is szeretni fogom csapatomat, a Fanyűvők FC-t, melyet a következőképpen állítottam össze:
EDVÁRD egy oknyomozó újságíró, aki az ősi „fantom”, Fanyűvő nyomában lohol. Ő a csatárom, a megoldó emberem, ki arra hivatott, hogy győzelemre vigye az ügyet. Ennek ellenére enervált, kiégett, ráadásul nem is különösebben tehetséges játékos. Még jó, hogy mellette van…
… VIKTÓRIA, aki viszont fiatal és célratörő. Gyönyörű lány létére a hátán viszi ezt a durva meccset. Büszkén viseli a Fanyűvők FC mezét, még akkor is, ha a regény egy fontos jelenetében meztelen.
KÁPOLNÁS MIKLÓSt, a történetnek helyt adó település „oligarcháját” nem szereti a közönség, hiszen törtető játékos, aki semmilyen szabálytalanságtól nem riad vissza. Azt, aki útjába áll, lekönyökli abban a hitben, hogy a bíró sosem fogja ezért megbüntetni. Egyszer a bal oldalon, máskor a jobb szélen tűnik fel, attól függően, hol tud eredményesebb lenni.
FOTÓS FRICI Edvárd mögött játszik, pályatársként gyakran segíti őt, de nem fekszik neki a hegyi sáros pálya, ezért nem biztos, hogy befejezi az akciót. Nem tudhatja: a problémáktól való menekülés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhet az ember.
JURIJ orosz maffiózó, aki nem sokat teketóriázik, azonnal lő. A rendőrséget lazán kicselezi.
ERIKA Edvárd feleségeként játszik a könyv elején, de „lecserélik”. Nem a férje a szabálytalan, csak épp Erika lesen van.
ÁBEL ATYA a település papja, igazi vezéregyéniség. Feketében jár, mégsem bíró.
FEHÉR GÁBOR polgármesterként funkcionál ugyan, de teljesen alkalmatlan a csapatkapitányi tisztségre. Hajlamos bundázni, Kápolnással összejátszani.
HORVÁTH-SCHNEIDER ékpár: a két lelkes rendőrjárőr a kedvességről és a komikumról egyaránt gondoskodik a játékidőben. Schneider öreg, s afféle józan paraszti ésszel megáldott, Horváth fiatal és rutintalan, gyakran szinte elbotlanak egymás lábában.
ADORJÁN, Kápolnás részeges fia. Csak lézeng a pályán. Fiatal kora dacára kérdés, hogy egyáltalán végigbírja-e játszani a nagy mérkőzést.
… ééés még van egy valaki. Van?
FANYŰVŐt észre sem lehet venni a pályán, bár néhányan látni vélik. Vitatják, milyen poszton játszik, ha játszik. Ember? Óriásmajom? Jeti? Földönkívüli? Vagy esetleg valaki más játszik helyette?
A kispadon is ülnek páran. Néhányukat csupán percekre állítom be, ezért kilétükre jobb, ha csak a könyv hasábjain derül fény.
A nagy kérdés, hogy mit alkotnak ők így együtt? Ezt nem nehéz megtudni, csupán a konyvkommando@gmail.com-ra kell egy e-mailt dobni „Fanyűvők érd.” szöveggel a tárgymezőben és a szövegtörzsben.
Eddig a csapatom veretlen, a vártnál jobban teljesít! Büszke vagyok rá!

A Fanyűvők című regény Facebook oldala itt érhető el.

Az eredeti bejegyzés elolvasható itt.

Mit csinálsz, amikor nem jön az ihlet?

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője beszámol arról, hogy mit tesz akkor, amikor egyszerűen képtelen nekikezdeni az írásnak.

Ez a negyedik leggyakoribb kérdés rögtön a „Mióta írsz?”, „Miről szól?” és „Te tényleg írtál egy könyvet???” után.

Kár, hogy fel kell tenni ezt a kérdést, és kiábrándító, hogy nem felelhetem meg – bár velem ez nem szokott előfordulni. Annyi gyönyörű dolog vesz minket körül, amiből ihletet meríthetnénk, ami bearanyozhatná bármelyik pillanatot. Mégis vannak olyan napok, amikor semmi sem tud tartós mosolyt csalni az arcunkra, vagy egy értelmes gondolatot formálni a fejünkben, aminek hatására munkához látunk.

És hogy mit csinálok az ilyen napokon? Addig húzom az időt, ameddig csak lehet. Ilyenkor nem csak eszembe jutnak az elintéznivalók, de hirtelen érdekelnek is, mosni kezdek, takarítok, rendet rakok. Csupa hasznos dolog, amitől úgy érzem, volt értelme felkelnem reggel. De mindig rájövök, hogy nem húzhatom az időt örökké. Megunom a takarítást, és a fél órás pihiszünet is kezd kínossá válni a harmadik óra elteltével… Nagy nehezen előveszem a gépem, emberfeletti önuralmat tanúsítva nem nyitok meg egy árva internetes oldalt se… Na jó, talán néhányat, de röpke húsz perc múlva összeszedem magam, és minden ablakot bezárok. Azért ez is valami!

Aztán betölti a képernyőt a szövegszerkesztő. A kurzor idegesen pattog az üres lap tetején.

Két választásom van: megnyitom, amit tegnap félbehagytam, elolvasom, itt-ott belejavítok. Aztán új sort kezdek. Ülök a képernyőt bámulva, ujjaimmal az asztalon dobolva, és minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandoztak a gondolataim, hogy énekelek, esetleg már fel is álltam az asztaltól, mert halaszthatatlan vágyat érzek, hogy teát csináljak vagy megnézzek egy filmet. Ezzel a stratégiával nagyjából annyit szoktam elérni, hogy több órás szenvedéssel végül kisajtolok magamból fél oldalt, jó esetben (egy kevésbé rossz napon) kettőt, aminek a nagy részét másnap úgyis kitörlöm. Tehát az egésznek semmi értelme.

Nem gondolok ilyenkor arra, hogy egy napra félre kéne rakni mindent? De igen. Percenként megfordul a fejemben. De a sokadik ilyen ihletmentes nap után egyszerűen nem tehetem. Amikor leesel a lóról, vissza kell ülni. Akkor is, ha semmi kedved hozzá. Akkor is, ha kismillió dolgot fel tudnál sorolni, amit szívesebben tennél. Akkor is, ha úgy érzed, nem megy, és nem kellene erőltetni. Mert ha akkor nem ülsz vissza, talán sose fogsz.

Úgyhogy ilyenkor, ha nem fűlik a fogam az első verzióhoz, a másodikat választom, és írok fél oldalt azokról a napokról, amikor nem tudok írni. Ez pedig gyorsan megold minden problémát.

Túlvilági üzenet

Villax Richárdot felkérték, hogy legyen az egyik szerzője a 2016 őszén megjelenő forradalmi antológiának, mely az 1956-os hősök előtt tiszteleg majd.

Nem akarom e bejegyzést valamiféle szirupos szöveggel indítani, hogy egy „újabb álmom valósult meg” vagy hasonló. Mint legtöbbünknek, nekem is küzdeni kell az apróságokért és a nagyobb dolgokért is. Viszont érdekes az a fajta szinkronitás, amikor egy ügy – hiába kerüljük ki szorgalmasan – minduntalan szembe jön velünk.
Még az előző, lehetséges kiadómnál pihent a Fanyűvők könyv kézirata, amikor elgondolkodtam: ha elég gyors és szorgalmas vagyok, megvalósíthatnám néhai nagybátyám álmát, azaz megírhatnám az ő élettörténetét 1956 hatvanadik évfordulójára. Ő ugyanis részt vett a forradalmi harcokban, majd, úgymond, disszidált, de ezen felül is: ha valaki életét a regénybe illő jelzős szerkezettel lehetne jellemezni, hát az az övé volt.
Azután a könyvkiadás csúszott, a motiváltságom csökkent. Komótosan írni kezdtem egy másik történetet. Úgy tűnt, nagybátyó történetének leírt szavakba vetülése várat magára a következő kerek évfordulóig – ha addig el nem halványul a mesével telített rotterdami délutánok emléke.
Andy Baron író barátom üzenettel keresett a minap: forradalmi antológiát szeretne tető alá hozni a kerek évfordulóra. Rám gondolt, és másik hét betűvadászra. Lesz elég tér tehát, hogy ha nem is egy regény terjedelmében, de valamit felvillantsak a 2011-ben elhunyt nagybácsi életéből és személyiségéből.
Andy kolléga nem tudott, nem tudhatott tépelődésemről. Valószínű, hogy odaátról intézték így a dolgokat.
Most egy kis időre félreteszem az aktuális történetet. Nehéz lesz, ugyanakkor érzem már, ahogy beszippant a másik örvény. El kell kezdenem a munkát, ha azt szeretném, hogy az érdeklődők kezükben tarthassák antológiánkat az évfordulóra.

Kis lépés egy rádiónak, nagy lépés egy elsőkönyvesnek

Villax Richárd élménybeszámolója a Lépés Rádióban folytatott beszélgetésről a szerzői oldalán jelent meg, most az Ad Librum oldalán is teljes egészében közöljük.

Hoztam a formámat. A Lépés Rádió legénysége – egyik szolgáltatójuk „rosszvoltából” – soha nem látott technikai problémákkal küzdött azon időszakban, amikor nyilatkoznom kellett náluk.
A keddi adás interjúja ezért el is maradt, de szerdán tartottunk egy próbát telefonos bejelentkezéssel, ami némi reményre adott okot. Felajánlottam, hogy beugrom a stúdióba, de miután kiderült, hogy az Debrecenben honol, én meg Zuglóban dolgozom éppen, csakis a fénysebességű utazás jöhetett számításba.
Maradt inkább az odafigyelés: nehogy a fáziskésés miatt rutintalanságomban rábeszéljek a kérdezőre, és ne ordítsam túl a műsorvezetőket, ezzel élvezhetetlenné téve a műsort.
Már csak egy nyugodt, csendes helyet kellett keresnem a bejelentkezéshez – a Hungária körúton! Illetve… közel van a Városliget. Ujjé!
A padok szétesve-szétverve, itt tényleg lehetne valamit csinálni. De a Városliget és a Fanyűvők így együtt… Egy átlagos újságíró erre úgy csapna le, mint réti héja a hómezőn cirkáló barna pocokra. Adás végére azután – politikai színek mentén – feleződne az éppen gyarapodásnak indult olvasótáborom!
Még jó, hogy Dávid és Zoli koránt sem nevezhetők átlagos rádiósoknak. Én meg egy betonpálya szélén állapodom meg. Végre találtam helyet. Az e felett érzett nagy örömömben fel sem tűnik, hogy egy focipálya szélén vagyok. Hamarosan benépesül a játéktér, felharsan az első „hova a g..ibe rúgod” üvöltés. Ez egy könyvheti kedvcsináló adásban meglehetősen furcsán hangzana, ezért a halálra ítélt Petőfi Csarnok melletti lépcsőre ülök inkább.
Hat óra nyolc perckor kapcsolnak minket. Első pár mondataim után Zoli – sűrű elnézéskérések közepette – megszakít, én meg pánikolok, mit csináltam rosszul. De szerencsére csupán felkeltette valamely gondolatom a derék műsorvezető érdeklődését – ez is volt a cél!
Zoli koordinátorként vigyázza az adást: ő jelenti be a reklámokat, zenéket, időnként tereli Dáviddal folytatott diskurzusomat.
Dávid mint lelkiismeretes műsorvezető, az akkor még igencsak nyomdaillatú könyvet nem olvashatta, de ami égen-földön, interneten fellelhető volt a könyvről, azt mind behabzsolta. Ezért a jó adag évelődés-poénkodás mellett az adásban otthonra lelnek a mélyebb gondolatok is.
Dávidot nehezen hallom, magamat egyáltalán nem, mivel a rendszer pár másodperces késéssel juttatja vissza a fülembe a saját hangom. De ebből a hallgatónak mit sem szabad észrevennie.
Szerencsémre a két műsorvezető stílusa alkalmas a laza, sörözői hangulat megteremtésére. Nincs nagyobb baj, leszámítva időnkénti dadogásomat. Hát igen, most nem a papír előtt ülök, kedvemre kísérletezve a szavakkal, próbálgatva, mi a hatásosabb.
Hatás valamennyi így is van, hiszen már az adás alatt befut néhány érdeklődő üzenet!
„Aranypofa” a két srác: vagy ötször elmondják/elmondatják velem dedikálásom pontos helyét, dátumát. Ha én ülnék a hallgatói fotelben, már szinte szponzorált műsorra gyanakodnék.
Még a zenéket is én válogathatom: az íráshoz inspirációt (nem ihletet, mert azt a szót utálom) adó Magnum együttes dalait élvezhetik a hallgatók, én ugyan vajmi keveset hallok belőle.
Amikor a tervezett adásidőről tudomást szereztem, magamban így fohászkodtam: „Úristen, mit tudok 40 percet beszélni egy két-háromszáz oldalas könyvről?” Így, hogy a tervezett időt kissé kitágítottuk, mondandómnak kb. 20%-áig jutottam.
De ez még mindig sokkal jobb, mintha némán ültünk volna – rádióban az ilyesmi iszonyatosan kínos. Így viszont – Tóth Zoli és Rozsák Dávid laza stílusával élve – fasza kis egy óra volt ez a szerda délutáni!

„Hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó!”

Nádasi Krisz, a Könyv Guru munkatársa saját blogján számolt be a 87. Ünnepi Könyvhétről. Az élménybeszámolóból egy részletet mi is közlünk, a teljes cikk itt olvasható el.

konyvhet8

„Délután egykor kezdődött a kerekasztal-beszélgetésünk Illényi Balázs szervezésében. Furcsa módon volt pár percnyi lámpalázam, amíg az előző interjút néztem: hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó! Aztán máris nagy mesemondónkra figyeltem, aki épp azt ecsetelte, hogy új könyvének végén szerepel vele egy interjú, és hogy ez milyen szokatlan… Próza a verseket követően. Én pedig meg is jegyeztem Kovács Ildinek (aki afganisztáni magyar katonákkal készített interjút és ebből írt nemrég könyvet), hogy nem, ez inkább nagyon jó. Mert én imádom, amikor a könyv nem úgy fejeződik be, hogy „vége”, hanem találok még egy elemzést a műről (klasszikusoknál gyakori), egy interjút a szerzővel, de legalább könyvajánlót találok más kiadványokról.

Az egy óra hamar eltelt. Mivel életrajzokról volt szó, felajánlottam a közönségnek, hogy kérhetnek tőlem feladatlapot (te itt töltheted le), és nocsak, szinte egy emberként álltak fel a hallgatók, hogy váltsanak velem pár szót.

konyvhet12Örömmel láttam, hogy több olyan érdeklődő is a színpadhoz lépett, aki nyugdíjas éveiben járva szeretné megírni élettörténetét, és az Ad Librum kiadó vagy az én támogatásom iránt érdeklődik. Hogy miért örülök? Mert szeretem, amikor látom, mennyire érdekel benneteket az írás, hogy fejlődni szeretnétek, hogy tudjátok: a kéziratoknak bizony szüksége van egy plusz szempárra.

A beszélgetésről készült egy összefoglaló, ha érdekel az életrajzírás, olvasás, itt olvashatod!”

A teljes kerekasztal-beszélgetés itt megtekinthető.

Lezárás, visszatekintés, tanulság – Lilla könyvbemutatója

A 19 éves Barczikay Lilla végre fellélegezhet, túl van az érettségi szóbeliken is, most már azt kezd a szabadidejével, amit akar. S ha az olvasóknak szerencséje van, ebbe belefér egy új könyv megírása is.

Lilla írása a könyvhétről, az érettségiről és a könyvírás folyamatáról. Az eredeti bejegyzés itt tekinthető meg.

Túl a könyvhéten, a könyvbemutatón és az utolsó érettségi szóbeliken… Az érzést nem tudom leírni nektek, azt hiszem, még fel sem fogtam teljesen, hogy vége. Nem csak ennek a zsúfolt és megterhelő évnek, hanem egy korszaknak is. Végre jön egy nyár, amikor nincs tanulás, nincsenek kötelezők. Szinte nem is tudom, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel.

Ugyan még nem kaptam kézbe a bizonyítványomat, mégis mondhatom, hogy végeztem. És ha valaminek a végére érünk, muszáj visszatekinteni és levonni a tanulságot!

A lezárás a könyvhéttel kezdődött. Akkor már nagyon éreztem a végét, ami nálam azt jelenti, hogy újult erővel (pánikkal) vetem magam a tételeim közé, éppen ezért kifejezetten jól esett az az egy óra kényszerpihenő. A kulturált unalom helyett, amire számítottam, egészen pörgős program kerekedett, ki se láttam a körém verődött emberek közül. A könyvet is akkor tarthattam először teljes valójában a kezemben. Kisebb betűivel karcsúbb lett, mint az első rész. Talán velem együtt a stressz belőle is lefaragott pár kilót, ki tudja? De jól mutatnak egymás mellett. Nagy testvér, kis testvér.

A következő forduló a könyvbemutató volt. Hatalmas élmény, esküszöm, minden alkalommal kicsit jobban élvezem, hogy kiülhetek elétek, és beszélgetünk. Pedig már az elsőnél sem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Az előre beharangozott kérdezz-felelek során feltett (és kihagyott) kérdések közül itt is megválaszolnék néhányat.

Hogy voltál képes érettségi időszakban könyvet írni?

Könnyen. Az írás volt idén az, amit örömmel csináltam, nem csak kényszerből. Inkább azt nem tudom, hogy bírtam volna ki ezt az évet könyvírás nélkül.

Kötődsz a szereplőidhez? Esetleg van kedvenced?

Természetesen kötődöm hozzájuk, törődöm velük, a legjobbat akarom nekik. Mindazok után, amiket átéltek, megérdemlik a boldog befejezést. Kaptak ugyan egy kis csavart abba a boldogságba, de hát én teremtettem őket, tartoznak annyival, hogy cserébe a kitartásukkal és erejükkel inspirálnak. Nem csak engem, hanem az olvasót is. És persze, hogy van kedvencem. Garas. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Milyen érzés lezárni ezt a történetet?

Büszke vagyok, hogy eljutottam idáig. Ez az idei a lezárások éve, jövőre tiszta lap jön egy új történettel. Ezzel a két könyvvel már nincs dolgom, csak a háttérből támogatni.

Szoktál magadnak időkorlátot szabni?

Amikor időre akarok elkészülni, igen. Például, ha be akarom fejezni a könyvet a karácsonyi szünetben, mert az érettségis káoszban biztosan nem fogom. Na, ilyenkor vannak korlátok. Ihlet hiányában oldalszám, amikor pedig magától jön a történet, részenként húzom meg a határt, hogy meddig kell aznap megírnom. Legközelebb nem szeretnék ilyesmihez folyamodni. Csak én és a történet, a világ pedig majd illedelmesen megszűnik körülöttünk.

Mikor fedezted fel a képességedet? Mi vagy ki inspirált az írásra?

Általános iskola alsó tagozatában született meg az első versem, azóta írok. Műveim belső indíttatásból születnek, általuk teljesedem ki, velük tudom kifejezni a legbelsőbb gondolataimat és teret engedni a fantáziámnak. Az összes elképzelt helyzet és figura ki akar törni a fejemből. Amikor leülök írni, egyszerűen kinyitom előttük az ajtót. Rajzolhatnék is, de a rajzaimat sosem vette körül akkora lelkesedés, mint az írásaimat (nem véletlenül, hiszen a rajztudásom megragadt egy ötéves szintjén). A fogadtatás inspirál, a rokonaim, barátaim, tanáraim biztatása és támogatása. A nevetés, a mosolyok és a könnyek, amiket a szavakkal elő tudok csalni, az érzések, amiket történeteim kiváltanak az emberekből. Ez inspirál.

Biztos kevés időd maradt az olvasásra. Mi lesz az első könyv, aminek nekiugrasz?

Már megtettem. A magyar emelt szóbeli másnapján a szekrény legmélyére rejtettem a tételeket és a kötelező olvasmányokat, első utam pedig a könyvesboltba vezetett. Mostanra négy könyvet daráltam be. A Lélektársak sorozat és a Borzongás sorozat legújabb részét (a címeik: Misty és Sinner), a The Nightmare Affair-t, amit ajándékba kaptam és a Lehullott csillagokat (These Broken Stars), amelyet pedig a húgom polcán találtam. Mindegyik zseniális volt, de ez utóbbi magasan kiemelkedett az összes eddig olvasott könyv közül! Ez nem könyvelemző blog, úgyhogy bele se kezdek az áradozásba, viszont teljes szívvel ajánlom mindenkinek.

A kérdésekért köszönet Bojkának és keresztapámnak. A teljes kérdezz-felelek anyagot is szándékomban áll feltölteni egyszer, ne aggódjatok!

És azt hiszem, elértünk a lezárás utolsó fázisához, az érettségihez. Mindenki mondta, hogy utólag visszanézve könnyű lesz. És milyen igazuk volt! El se tudom képzelni, miért aggódtam, miért stresszeltem annyit. Vagy, hogy miért tanultam meg 39 tételt és húztam ki azt az egyet, amire nem maradt időm? De a vizsga előtt, tanulás közben a félelem és a vizsgadrukk fel, míg a tudásom leértékelődik. Ha újrakezdhetném, sem hiszem, hogy kevesebbet tanulnék. Ez így volt jó, így volt teljes, így tudtam azzal a gondolattal leülni a bizottság elé, hogy mindent megtettem, innentől nem rajtam múlik. Az már más kérdés, hogy ha most újra kéne kezdenem, világgá mennék. De hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer, az egyszer biztos!

Lezárás. Visszatekintés. Tanulság.

És hogy mi a tanulság? Az érettségi szívás.

Elindult Barczikay Lilla író honlapja

Elindult Barczikay Lilla írónő honlapja. A legfrissebb hírek, érdekességek a könyveiről és magáról az íróról itt olvashatók.

Lilla minden héten jelentkezik egy bejegyzéssel – mesél az írás folyamatáról, újraírásról, az érettségi nehézségeiről.

Sok szeretettel és nagy lelkesedéssel vár Mindenkit a honlapján!