Szerzőnkkel történt kategória bejegyzései

A kezdő író és az olvasottság esete

Barczikay Lilla, akinek már a második regénye jelent meg, a kezdő író és az olvasottság viszonyáról gondolkozik.

Kezdő író számára az olvasottság olyan, mint egy távoli ígéret. Tudjuk (vagy legalábbis bízunk benne), hogy lesz, de egyre csak ismételgetjük: nem most, nem most, majd… Én mindenesetre így vagyok ezzel. Egyedül azt tudom követni, hogy rajtam keresztül hány emberhez jutott el, de nem állok ott a boltokban, nem látom, kik viszik haza a könyvem. Találgatni teljesen felesleges, a terjesztők elszámolásán látott szám pedig semmit sem jelent. Azt ne kérdezzétek, miért! Humán beállítottságú vagyok, nem szeretem a számokat.

Furcsa is belegondolni, hogy a könyv ott van kint a nagyvilágban. Akárki a kezébe veheti, elolvashatja, véleményt formálhat róla. Jót és rosszat egyaránt. Én pedig még annyit javítanék rajta! Ki sem merem nyitni, mert csak kínzom magam, hogy ezt is máshogy kellett volna, azt is átfogalmaznám… Egyedül az nyugtat meg, hogy sok más író is így van ezzel. Híres, befutott írók. Talán nem is létezik hibátlan könyv.

Azonban ezt csak én mondogatom, az olvasók aligha. Előbb-utóbb befutnak az első rosszindulatú kritikák, és az csak a kezdet lesz. Nekem pedig meg kell tudnom birkózni velük egyetlen nagy levegővétellel, harcias vita és önvédelem nélkül.

Elméletben egyszerű: szelektálni kell. Van a hozzáértő és az okoskodó kritika. Ez utóbbiak olyanok, mint a netes trollok (bár ők valószínűleg nem olvasnak sokat), azon túl, hogy nevetsz egy jót, nem szabad foglalkozni velük. A hozzáértő kritika viszont akár hasznos is lehet. Nekem is határozott szándékom temérdek szabadidőmben elgondolkodni a megfogadásukon. Nem mintha makacs és öntelt lennék, tisztában vagyok vele, hogy kezdő vagyok, rengeteg hibával és tévedéssel, de a kialakuló félben lévő stílusom minden részletébe tíz körömmel kapaszkodom. Ezek teszik a könyveimet eredetivé. Ha pedig sokat változtatok rajta, ha a tanácsokat követve másokéhoz hasonlóvá formálom, kiveszik belőle az eredetiség. Átlagos stílusú könyv, átlagos stílusú író. Pont ezt próbálom elkerülni.

Inkább választom a hibás, de különlegest, mint a kevésbé hibás, de átlagost. Úgyse fog mindenkinek tetszeni, bármit csinálok is. Akkor meg minek erőlködjek?

Persze előreszaladtam. Egyelőre alig akad kritika.

Így tehát számomra az olvasottság, ha létezik is, a kihalás széléről kapaszkodik felfelé. Persze nem mondom, hogy senki sem ismer. Látom az értékeléseket a molyon, meghallom, amikor barátaim elmesélik, hogy láttak valakit a héven a könyvemet olvasni, mégis olyan felfoghatatlan marad az egész.

A blogról sem gondoltam, hogy három embernél többet érdekelne. Ettől függetlenül lelkesen csináltam, hiszen elsősorban szenvedélyből írok, nem a közönségnek, de nem számoltam vele, hogy sok olvasóra fog találni. Gondolhatjátok, micsoda meglepetés volt, amikor megláttam a megosztások számát. Nem négy, nem öt, hanem harminchárom (!!!), és igen, nekem ez nagy dolog. Hiszen ezek csak a megosztások, hányan lehetnek akkor az olvasók?

Na, ugye, hogy ti se tudjátok? Márpedig nekem feltett szándékom kideríteni.

Szóval kedves ismeretlen olvasók, kíváncsian várok rátok! Küldjetek egy üzenetet, életjelet az Anyám teremtményei Facebook oldalára vagy a honlapomra, ahol nemsokára szintén lesz lehetőség a véleményetek kifejtésére!

Én elkezdtem. A folytatás rajtatok múlik.

Villax Richárd könyvlesen

Villax Richárd megleste, hogyan teljesít a boltokban a Fanyűvők. Az már biztos, hogy előkelő helyen rémisztenek a borító fogai.

Ma volt egy lyukasórám, elnéztem a Rákoczi úti Fókusz Könyváruházba. Reméltem, nem végzett túl nagy munkát a múltkori tűzvész – hát, az első emelet könyvestül odalett.
Továbbá kíváncsi voltam, „gyermekem” vajon vitte-e valamire a „napköziben”.
Jó előjel, hogy egész hamar megtaláltam, mert ez azt jelenti: mások is megtalálhatják!
A dolgozók szeretettel bánnak könyvemmel, őrajtuk nem fog múlni, tovább folytatódik-e Fanyűvő ámokfutása!

A szerző szorgalmasan töltögeti fel a tartalmat a Fanyűvők közösségi oldalára. Az érdeklődők itt juthatnak el az oldalra.

A könyv továbbra is megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Kritika jelent meg az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla Anyám teremtményei című fantasy regényéről pozitív kritika jelent meg a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről olvashatjuk Bea gondolatait. Már alig várjuk!

Néhány részlet a recenzióból:

„A könyv fülszövege nem árul el sokat, aminek örültem is, hiszen egyrészt magamtól fedezhettem fel a megálmodott világ részleteit, másrészt legalább nem lőtte el a történet kisebb-nagyobb részét.”

„…a lány tisztában van erejével és vonzalmával is, hiszen édesanyjuk tökéletes külsőt kreált nekik, ráadásul a kívülállók szemében inkább félelmet és titokzatosságot keltett. Ehhez hozzájárult a különleges ereje is, amit azért az elején egy picit furcsálltam, de aztán egyre jobban tetszett, mert valóban nem mindennapi, még a többiek közül is kitűnik.”

„A könyv tehát remek élmény volt, tetszett a világ, vagyis inkább az ahhoz szőtt történet megalkotása: a valós világba beleszőtt valós emberek átalakítása, olyanná, ami még nem volt. Ebben a műfajban (persze máshol is) fontos szerintem az új bevitele, hiszen rengeteg fantasy íródik manapság, sok egy kaptafára.”

A teljes kritika itt olvasható el.

Rossz időben, rossz helyen – Villax Richárddal történt

Villax Richárd, aki jelenleg egy ’56-os kisregényen dolgozik, egy baleset kapcsán eltöprengett az őt és írótollát mozgató erőkről.

Előfordul, hogy az ember rossz időben van rossz helyen. Szemem előtt játszódott le a jelenet, melynek következtében két fiatal lélekkel kevesebb van itt a Földön, és ugyanannyival több Odafent.
Azt a csattanást, majd az azt követő fémes csikorgást sokáig fogja őrizni belső hangtáram.
Egy tizedmásodperc alatt meghozott rossz döntés… Gondolhatta a fiú, még megfordulhat a zárt villamospályán, mielőtt a soktonnás jármű odaér. De a népnyelv által „Demszky-gömböknek” keresztelt kövecskék megfékezték a kis autót annyira, hogy pont létrejöhessen a tragikus találkozás.
Szinte éreztem a fiú lelkét, ahogy tanácstalanul téblábol, mintha kapcsolatot akarna teremteni velünk, ugyanúgy ledöbbentekkel. De minek a „szinte” és a „mintha”, hiszen én vallom ezeket a jelenségeket; amikor már éreztem e jelenést, nem tudtam még a halálos kimenetelről.
Rövid lefagyás után hívtam a 112-t. Szerencsére ezzel szuperhősi szerepköröm lezárult, a baleset ugyanis egy orvosi rendelő közelében történt, ahonnan leszaladtak a szörnyű hangokat hallván.
Nem kellett – hála az Égnek – tovább állnom a Halál jeges tekintetét, ezért továbbindultam, és eltűnődtem: regényem egyik fordulópontját is egy különös autóbaleset jelöli. Vajon tényleg próbálnak-e eltávozott szeretteink megszólítani minket?
A már majdnem kész ’56-os kisregényem szereplői pedig – társaik és ellenfeleik halálát látva – csaknem állandóan megélik ezt a nekem nagyon ritkán „járó” élményt. Igaz, az ingerküszöbüket nekik magasabbra építette a történelem.
Remélem, nem botránkoztattam meg senkit ezzel a kapcsolással, de ha nem gondolnék a könyvemre, az azt jelentené: nem szívvel-lélekkel teszem, amit teszek.
Ezen felül új történetem szereplői döntő részt valós személyek (voltak). Ha ebben az augusztusi őrületben – ha másképp nem, az ilyen információk hatására – képesek leszünk megfontoltak lenni, nem kerülhet a ránk való utalással a létige múlt időbe, és ilyen megközelítésben talán nem volt teljes mértékben értelmetlen a fiatalok halála.

A hírek a balesetről itt elolvashatók.

Hazaértem!!! – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője hazaért olaszországi utazásából, röpke két napra, és megy is tovább, hogy összeszedje a következő könyve vázlatát.

Hazaértem!!!

És imádok itthon lenni. Két teljes napig. Aztán már megyek is tovább, de hát ne legyünk telhetetlenek!

A két utazás persze össze se hasonlítható. Ezúttal nem lesz stresszes, körültekintő pakolás, sem repülés, sem rohanás. Öt perc alatt összedobálom majd a vállalhatatlan ruháimat, aztán a kupacot megspékelem egy fogkefével, és indulhatunk is. Autóval. A világvégi (értsd: Budapestről másfél óra) falucskába, amiről még biztosan nem hallottál, hacsak nem ismersz közelebbről. Nem lesznek városnéző túrák (tulajdonképpen városok sem), nem kell másokhoz alkalmazkodni, csak én leszek és a természet… meg persze az a kismillió ember, akit lecsődítettem magammal. Tehát magány talán nem lesz, de jó hangulat biztosan.

A terv pedig: írás minden mennyiségben.

Jó, oké, tudom (és ha követed a blogot, te is): már egy hónapja is ez volt a terv, de halasztásra került. Azonban most már nincs kifogás, írni fogok! Legalább néhány részt és egy vázlatot. Egyébként sem kell sietni, jön az egyetem, rengeteg időm lesz. Vagy nem? Ja… nem.

Azért kitartóan próbálom magam munkára bírni, de a nyarat nem tudom legyűrni. Ugyanis ha nyár van, akkor pihenünk. Ami már alapból halott ügy az olasz suli és az augusztus végi nyelvvizsga miatt (ne hagyjátok, hogy még egyszer ilyet csináljak!), de azért néha eluralkodik rajtam a vágy, hogy csak legyek, minden teendő és kötelezettség nélkül. Általában olyankor, amikor nagyon bele kellene kezdenem valamibe. Például egy új könyvbe. Vagy a következő heti blogba. Pedig tényleg lenne hozzá kedvem. Csak a semmittevéshez még annál is több.

Amikor pedig végre leülök a gép elé, rögtön eszembe jut, hogy mi mindent akartam elintézni. Például belépni a Neptunba (gyorsan közbeszúrt örömhír: FELVETTEK!), és enyhén lesokkolódva kiírni minden infót, nehogy valamit elfelejtsek. Beiratkozás, gólyatábor, adategyeztetés… mindent átolvastam, sokkal okosabb lettem, de ahhoz nem elég okos, hogy egyedül bele merjek vágni. Szerencsére azonban akad egy tapasztalt barát (fogadott testvér), aki úgyis össze lesz velem zárva három hétig, mi jobb dolga lenne, mint nekem segíteni? Utána pedig már tényleg írhatok.

Persze első lépésként meg kellene találnom azt a füzetet, amibe a neveket és random ötleteket jegyeztem le (nem vagyok szétszórt, egy hónap után más se emlékezne, hova tette. Vagy igen?). Aztán lassan muszáj lesz eldöntenem, hogy egy vagy többrészes legyen a könyv. Mindezek után összeszedhetem a gondolataimat, mert persze pontosan tudom, mi fog történni… az elején és a végén. A kettő között néhány részlet még kicsit homályos. Épp csak annyira, mint a tejköd, amiben gyalog sem mersz útnak indulni. Én is kénytelen leszek lépésről lépésre haladni.

Egy darabig.

Utána pedig nincs más hátra, mint vakon belevágni a többibe és hagyni, hogy a történet megírja önmagát. Hiszen a könyv minden mondatát előre ismerve hol marad az izgalom?

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha „Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

A könyvespolcok kálváriája – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla író, az Ad Librum szerzője megdöbbenve szembesült egy könyvesbolt nemtörődömségével. Mai bejegyzésében erről a tapasztalatról ír.

Felbecsülhetetlen érzés a könyvedet a könyvesbolt polcain látni.

Kicsit olyan, mint egy beavatási szertartás. Azelőtt is könyvformája volt, lapozni és olvasni lehetett. Azelőtt is büszke voltam rá. De akkor vált tiszteletbeli könyvvé, amikor elfoglalta helyét a többiek között.

Persze nem volt könnyű menet. Sem a könyvbemutató, sem a debütálás, de még a kihirdetett megjelenési dátum sem volt elég ahhoz, hogy a könyvek a boltokba is eljussanak. Kezdő íróként bele sem gondol az ember, milyen hosszú folyamat ez. Vagy csak más logikával áll a dolgokhoz. A bolt akkor kap pénzt a könyv után, ha eladja. Egy ismeretlen író könyvét viszont senki nem keresi, azt bele kell nyomni a vásárló arcába. A könyvesboltban. Ahová azért megy az illető, hogy könyvet vegyen. Nem az interneten, ahol lássuk be, nem mindenkinek a könyvvásárlás az elsődleges célja. Ezen a szerintem elég észszerű alapon az lenne a logikus lépés, hogy a raktárban felhalmozott könyveket minél gyorsabban a lehető legtöbb helyre kiszállítsák. De persze mit értek én a terjesztéshez?

 

A teljes bejegyzés az írónő oldalán olvasható el.

Tizenegy játékos a Fanyűvőkben

Villax Richárd, a Fanyűvők szerzője csapatba szedte a regénye szereplőit, akik verhetetlenségére igen büszke.

Két csapatom közül az egyik már bejárta a maga útját, és – dicsőségtől övezve – hazatért. A másik kedvencem még az út elejét rója. Kijutott a Nagy Versenyre (az Ad Librum Kiadó támogatásával), és az első fontos mérkőzését a Könyvhét Kupán várakozáson felül hozta. Egyre többen tapsolnak neki, gúnyos füttyszó eddig még nem érkezett el hozzám.
Persze, felkészültem rá, hogy lesz az is. De én akkor is szeretni fogom csapatomat, a Fanyűvők FC-t, melyet a következőképpen állítottam össze:
EDVÁRD egy oknyomozó újságíró, aki az ősi „fantom”, Fanyűvő nyomában lohol. Ő a csatárom, a megoldó emberem, ki arra hivatott, hogy győzelemre vigye az ügyet. Ennek ellenére enervált, kiégett, ráadásul nem is különösebben tehetséges játékos. Még jó, hogy mellette van…
… VIKTÓRIA, aki viszont fiatal és célratörő. Gyönyörű lány létére a hátán viszi ezt a durva meccset. Büszkén viseli a Fanyűvők FC mezét, még akkor is, ha a regény egy fontos jelenetében meztelen.
KÁPOLNÁS MIKLÓSt, a történetnek helyt adó település „oligarcháját” nem szereti a közönség, hiszen törtető játékos, aki semmilyen szabálytalanságtól nem riad vissza. Azt, aki útjába áll, lekönyökli abban a hitben, hogy a bíró sosem fogja ezért megbüntetni. Egyszer a bal oldalon, máskor a jobb szélen tűnik fel, attól függően, hol tud eredményesebb lenni.
FOTÓS FRICI Edvárd mögött játszik, pályatársként gyakran segíti őt, de nem fekszik neki a hegyi sáros pálya, ezért nem biztos, hogy befejezi az akciót. Nem tudhatja: a problémáktól való menekülés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhet az ember.
JURIJ orosz maffiózó, aki nem sokat teketóriázik, azonnal lő. A rendőrséget lazán kicselezi.
ERIKA Edvárd feleségeként játszik a könyv elején, de „lecserélik”. Nem a férje a szabálytalan, csak épp Erika lesen van.
ÁBEL ATYA a település papja, igazi vezéregyéniség. Feketében jár, mégsem bíró.
FEHÉR GÁBOR polgármesterként funkcionál ugyan, de teljesen alkalmatlan a csapatkapitányi tisztségre. Hajlamos bundázni, Kápolnással összejátszani.
HORVÁTH-SCHNEIDER ékpár: a két lelkes rendőrjárőr a kedvességről és a komikumról egyaránt gondoskodik a játékidőben. Schneider öreg, s afféle józan paraszti ésszel megáldott, Horváth fiatal és rutintalan, gyakran szinte elbotlanak egymás lábában.
ADORJÁN, Kápolnás részeges fia. Csak lézeng a pályán. Fiatal kora dacára kérdés, hogy egyáltalán végigbírja-e játszani a nagy mérkőzést.
… ééés még van egy valaki. Van?
FANYŰVŐt észre sem lehet venni a pályán, bár néhányan látni vélik. Vitatják, milyen poszton játszik, ha játszik. Ember? Óriásmajom? Jeti? Földönkívüli? Vagy esetleg valaki más játszik helyette?
A kispadon is ülnek páran. Néhányukat csupán percekre állítom be, ezért kilétükre jobb, ha csak a könyv hasábjain derül fény.
A nagy kérdés, hogy mit alkotnak ők így együtt? Ezt nem nehéz megtudni, csupán a konyvkommando@gmail.com-ra kell egy e-mailt dobni „Fanyűvők érd.” szöveggel a tárgymezőben és a szövegtörzsben.
Eddig a csapatom veretlen, a vártnál jobban teljesít! Büszke vagyok rá!

A Fanyűvők című regény Facebook oldala itt érhető el.

Az eredeti bejegyzés elolvasható itt.