Visszhang kategória bejegyzései

Ez történt az Ad Librum szerzőivel és a kiadványai körül.

Az írásról kicsit másképp – Jenei András első posztja

Elindult Jenei András író honlapja, és ma felkerült az első poszt is, melyben az írásról beszél András, beleszőve az élettörténetét.

Mikor és hogyan, miért kezdtem el a „papírkarcolást”?

Talán tizenévesen történt, hogy a cukorbetegség miatt sokadjára kórházba kerültem. Egy gyermekkórházba Veszprémben, ahol több korombeli sráccal azon gondolkoztunk, hogy csinálunk egy olyan bandát, amiben verseket írunk…

Akkor ugyan nem szerettem a verseket, mert iskolásként csak megtanulni kellett, értelmét, igazi hangulatát nem éreztem át. De akkori felfogásom alapján nem kellett más hozzá, mint az, hogy a szépen hangzó mondatokat rímekbe foglaljuk.

A csapat nagyon hamar belefáradt, én meg egymás után faragtam a rímeket.

(Ezekből sajnos semmi nem maradt fent, pedig most ha nevetve is, de érdekes lenne visszaolvasni őket.)

Ekkor íródott meg egy öténekes elbeszélő költemény (természetesen akkor nagyon tetszett a Toldi), amely A fekete lovag címet viselte.

Ezután talán évek teltek el, amikor megint, ki tudja miért, egy aprócska füzetecske tele lett egy történetemmel. Gyerekes fogalmazvány lett, így utólag belegondolva, azt hiszem, az ihletet egy rockkazetta borítója adhatta. A történet horrorszerű volt, és a Halál csókja címet viselte.

Ezidőben már érezhettem, hogy jó dolog írni. Olvastam több könyvet, s elbűvölt, hogy egyes írók milyen könnyedén teremtenek világokat, írnak és rajzolnak le olyan történetet, amivel az olvasókat sok-sok oldalon át képesek elvarázsolni.

A versírást elfelejtve egy nyáron, amikor más kint a strandon szaladgál, én kezembe vettem egy műszaki rajzlapot, és rajzolni kezdtem egy kitalált földrészt. Tengereket, folyókat, hegyeket rajzoltam, és mire végeztem vele, egy szintrajzokkal és kitalált nevekkel lévő térképecske állt előttem.

Ezután megnyitottam egy spirálfüzetet, és mire észbe kaptam, egy kalóztörténet elevenedett meg a kockás lapokon Nem mindig a rossz veszít címmel. Hozzáteszem, nem olvastam előtte sosem kalózregényt…

Ezt később átírtam, és két kisalakú füzetbe raktam, amit összeragasztottam, majd még borítót is rajzoltam hozzá.

(Ez már megvan, s most, hogy visszaolvasgatom, könnyesre nevetem magam. De ott alapozódhatott meg, hogy világokat, arcokat, személyeket alkossak, talán elvetettem egy magot, amiből manapság szüretelgethetek.)

Az idő haladt, más könyveket olvasgattam, más ritmust vett fel az életem. A középiskolában talán másként tekintettem az irodalomra…

A teljes bejegyzés itt érhető el.

 

Újabb interjú született Villax Richárddal

Villax Richárd elsőkönyves írót a Ferencváros helyi lapjának szerkesztője felkérte egy interjúra. Az író beszámolóját közöljük, az eredeti bejegyzés Richárd oldalán található.

Köszönöm, Ferencváros!

Mint minden budapesti városrésznek, így a kilencediknek is van ingyenesen terjesztett, önkormányzati magazinja. Hírlevelektől hemzsegő e-mail postafiók átböngészése után bizony jó érzés kézbe venni egy ilyen kiadványt! A Google-féle hírkereső helyett végre hozzáértő szerkesztők, újságírók vezetnek minket végig kéthetente a kerületen, programokat ajánlanak, beszámolnak a Ferencvárosban zajló sportélet eseményeiről.
… És az augusztus 17-ei lapszámban, az előkelő negyedik oldalon egy teljes oldalt szentelnek szerény személyemnek! Illetve munkáimnak, hiszen „ők” – úgy vélem – sokkal fontosabbak, mint én vagyok.
Digitalizált világunkban az írott sajtónak egyre nagyobb respektje van. Talán ezért is kapom a rengeteg gratulációt élő szóban és a közösségi oldalakon.
Pedig – álszerénység nélkül mondhatom – az elismerés ezúttal nem engem illet. Én csak kérdésekre válaszoltam. Ez nem iskolai kérdezz-felelek volt, hiszen nem kellett semmit betanulni, csupán az amúgy is bennem kavargó gondolatokról számoltam be.
Beszélhettem a már megírt Fanyűvők című könyvemről, de ugyanúgy jövőbeli terveimről, családomról, kerületi kötődésemről. Az agytornászó kérdéseket Mózes Krisztián tette fel, a feladatot pedig Veres László főszerkesztő úr osztotta ki neki. Köszönet Tuba Zoltán fotósnak! Az ő érdeme, hogy az olvasók rájöhetnek: a cikk közepén látható kép nem a könyv címszereplőjét, hanem annak szerzőjét ábrázolja. 🙂
Köszönet a sok munkáskéznek, konkrétan a ferencvárosi postásoknak, akik eljuttatták több tízezer postaládába a kiadványt!
Hát így élek én itt a Ferencvárosban az ezredforduló óta, és tudom, hogy a következő kijelentésemmel Fociországban lefelezhetem az olvasótáboromat: Újpesten születtem.
Ez így alakult; József Attila szülőházától egy kőhajításnyira élek, éppen a hajdani ferencvárosi temető helyén. Ez adott (ám a jelek szerint nem) végső nyugalmat Vitkovics Mihály költőnek. Temetésén kint volt druszája, Vörösmarty – lehet, hogy éppen az én előszobám helyén lépdelt. Noszlopy Gáspár ’48-as forradalmárt pedig épp e régen volt temetőben végezték ki.
A spiritualitás tehát megvan. A többi rajtam múlik.

Kritika jelent meg a Bátyám könnyeiről!

Újabb kritika jelent meg Barczikay Lilla fantasy sorozatáról, ezúttal a Bátyám könnyeiről a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! 🙂

Néhány idézet a recenzióból:

„Úgy éreztem, a szereplők sokat változtak az első regényhez képest, sokkal érettebbek, felkészültebbek és persze erősebbek lettek. A kis apróságokból még látszik, hogy 12 elhagyott gyermekről van szó, de mégis az, hogy munkába állnak, elkezdik tervezni a jövőjüket, azt mutatja, hogy kezdenek felnőni.”

„… a könyv nehezen indult be, kicsit hullámzott, aztán a közepétől megjött a megfelelő dinamikája, hol jobb, hol nehezebb jelenetekkel, amíg már szinte elhittem, hogy mindjárt vége, és minden rendben lesz. Mekkorát tévedtem! Az írónő beletett egy hatalmast csavart, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni.”

„Híve vagyok annak, hogy annál jobb egy könyv, minél több érzelmet tud kicsalni az olvasóból, legyen az sírás, nevetés, borzongás, vagy bármi más. Nos, Barczikay Lilla most ezt megcsinálta, vallom, hogy nagyon tehetséges – magyar! – írónő, aki egy remekül felépített világot alkotott meg nekünk, és érdemes elolvasni a regényeit. ”

A teljes kritika itt érhető el.

A regényt keressék a könyvesboltokban vagy a kiadó online áruházában.

Lovaglás mint életstílus – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, két fantasy regény szerzője arról ír, melyik az a hobbi, ami meghatározza az életét, és ez miért nem fér bele a regényeibe.

Mesélj magadról, mondj néhány dolgot, ami jellemző rád, mit kell tudni rólad? Ismerős kérdések és ismerős a szorongás is, ami a kérdéseket követi. Új közösségben, első táboros, csapatos találkozókon biztosan találkozunk ilyennel. És minden egyes alkalommal ugyanúgy utáljuk.

Mindenkinek megvannak a saját standard válaszai. Én lovagolok, szeretem a mojitót, most érettségiztem, van egy húgom és teafüggő vagyok. Az utóbbi négyet rögtönöztem, de az első stabilan mindig elhangzik.

Az írás nem. Úgyis kiderül előbb-utóbb. Minek kezdjem rögtön ezzel, hogy aztán percekig kelljen bizonygatnom: igen, tényleg! Feszengek így is épp eleget azalatt a fél perc alatt, amíg elhadarok néhány szót a rám szegeződő unott pillantások kereszttüzében. Más se a szülei válásával, megnyert iskolai versennyel, kitűzött céljaival kezdi a bemutatkozást. Előbb ismerjenek meg, az extra, valóban lényeges tudnivalókat ráérek utána bedobni.

Maradjunk inkább a könnyen befogadható dolgoknál.

Lovagolok. Ha fociznék, golfoznék vagy más sportot űznék, azt nem hirdetném ennyire ösztönösen, nem az lenne az első dolog, ami beugrik magamról. De a lovaglás más: nem csak sport, hanem életstílus. Meghatározza a gondolkodásmódodat, az anyagi helyzetedet, az egész életedet. Lovagolok. Ezzel az egyetlen szóval le is írtam, hogyan állok a világhoz.

Ábrándos tekintettel megbámulok például minden mezőt és szántóföldet, arra gondolva, milyen jó lenne végigvágtatni rajta. A szememben minden raktár- vagy gyárépület potenciális istálló. Mindig megnézem a boltban, mennyibe kerül az alma és a répa, ha le vannak értékelve előbb megörülök neki, és csak aztán jövök rá, hogy gyalog nem tudok eleget hazacipelni. Minden lovaskocsit, elhaladó lovast addig nézek, amíg tehetem, ha lószállítót látok, addig nyújtogatom a nyakam, amíg kiderül, van-e benne ló.

Nekem a cipő csak egy lábbeli, észre se veszem, ha koszos lesz, hiszen arra való. Nincs is belőle túl sok, csak amennyi feltétlen szükséges. Több cipő lassabban válik elég rongyossá és elhasználttá, hogy végre bűntudat nélkül lovazhassak bennük. Műkörmöm soha nem volt és nem is lesz, nem tudnám vele becsatolni a hevedert, arról nem is beszélve, hogyan nézne ki lópucolás után. Nem okoz gondot a seprű végéről vagy a lefolyóból kiszedni a hajszálakat (sőt, mielőtt lakótársakat kaptam, azt se gondoltam volna, hogy másnak igen). Természetesen minden film, amiben ló van, csak jó lehet, a Végtelen történetet pedig (igen, amiben elsüllyed a paci) csak egyszer láttam, azóta ránézni sem bírok.

És akkor az olyan ellentmondásokról még szó sem esett, hogy bár fekvőtámaszozni nem tudok, de a trágyahordás, szalmabála-pakolás számomra mind a hétköznapi élet velejárói, a lovasboltokat egytől-egyig imádom, pedig shoppingolni nem szeretek. Az már csak ráadás, hogy minden rovartól irtózom, soha, semmilyen körülmények között nem érnék hozzá egyhez sem, de a kullancsoktól és böglyöktől szemrebbenés nélkül szabadítom meg az állatokat.

Ezek után jogos lenne a kérdés, hogy miért nem került elő a lovaglás a regényeimben. Pedig a válasz végtelenül egyszerű: nem írhatok lovasokról csak lovasoknak, hiszen ami nekünk természetes, az másoknak idegenül hangzik. A szakzsargon pedig (vagy lovas szleng, ahogy jobban tetszik), ami nekem az egyéni szóhasználatom szerves része (4-5 évesen kezdtem lovas könyveket lapozgatni, előbb tudtam, mi az a nyereg, minthogy írni tanultam volna), az olvasóim többsége számára ismeretlen. De azért nem bírtam ki, végső soron bekerült a könyvbe. Lett lovuk, nem? 😉

Friss vélemények érhetők el Lilla regényéről!

Barczikay Lilla honlapja egyre bővül. Most az Anyám teremtményei című regényéről megjelent véleményeket, kritikákat adjuk közre. Hamarosan a Bátyám könnyei kritikáival is jelentkezünk!

Mutatjuk a kedvenceinket:

Ollár Tamás: Nemcsak a szereplők képességei teszik eredetivé az Anyám teremtményeinek világát, és a két könyvet mely elmeséli történetüket, hanem az Írónő stílusa is, aki lebilincselően írja le a felnőtté válás nehézségeit egy erőszakos környezetben, mely a szereplőket körülveszi. A főhősök hamar szerethetővé válnak, ahogy egymást segítve néznek szembe sorsukkal, ahogy felfedezik képességeik határait, és végül áldozatból megerősödve készülnek az elkerülhetetlenre. Nita képességeire sokan vágyunk, de kitartása, és tudatossága azok a tulajdonságok, melyekre bőven szükség volt a könyvek megírásához.

Srajber Kinga: Hihetetlen, ahogy az érdekesebbnél érdekesebb képességű karakterek észrevétlenül a szívünkhöz nőnek. Velük együtt nevetünk és sírunk.

KÖNYVVILÁG BLOG Bea kritikája: „Sokáig nem hallottam Barczikay Lilla nevéről, de nagyon örülök, hogy ez megváltozott a napokban. Az Anyám teremtményei sorozat első részét már volt szerencsém elolvasni, és ha volt is bennem bármi kétely a könyv irányába, hamar elillant…”

MOLY.HU Rozi_Fabian: Imádom ezt a könyvet!!!!!!!!!!
Őszintén szólva azt hittem, hogy ez a könyv unalmas lesz. De ezt a felvetésemet már az első három oldal megcáfolta. 🙂 Miután megvolt a nagy találkozás, azt gondoltam, innentől már nem lesz sok újdonság. Viszont gyanús volt a csend. Az írónő zseniálisan kelti a feszültséget. Ráadásul nagyon izgalmas, és új világot tárt fel számomra. 🙂 Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet.

Az összes vélemény itt érhető el.

A hírnév szellőcskéje

Könyvvel kiállni a nagyvilág elé jó érzés természetesen, de az élet megy tovább. El is kell adni azt a könyvet, ezzel párhuzamosan írni a következőt. Ha kiforrott személyiség vagy, tudnod kell: nem tőled gurul a villamos, és a siker csupán több és keményebb munkára ösztönöz. 
A családban betöltött státusz sem változik. Egy tűrhetően sikerült rádiós szerepléstől a nem leégés büszkeségével szívemben tértem éppen haza, amikor ősszel oviba készülő fiam meglepett legújabb költeményével: „Harap utca három alatt megnyílott a buta apa.” (W. S. után szabadon). És akkor a nagyobbik gyereket meg az asszonyt nem is említettem.
Különös módon nem az író közvetlen világa, hanem tágabb környezete bolydul fel méhkasként egy regény napvilágra kerülésekor. A „hallom, könyved jelent meg” beszélgetésindítást követően az első kérdés így hangzik: „ugye ez magánkiadás?” A hangsúly pedig amolyan tetemre hívó; lám, itt egy ember, aki a gyermekei szájától nem átallja elvonni az utolsó falatokat, csak hogy költséges hobbijának élhessen. 
Ahogy pironkodva bevallom, hogy szociális helyzetem nem teszi lehetővé az effajta költekezést, és kénytelen voltam kivárni, amíg egy kiadó mögém áll, átesünk a ló túlsó oldalára. Innentől kezdve „megcsinált ember vagyok”, a ki nevet a végén játék győztese.
Pedig ha tudnák, hogy még csak az első lépéseket teszem egy bonyodalmasnak ígérkező játszma során, ahol olyan messze a cél, hogy annyira se látható, mint az óceán túlsó partja.
Viszont csalódást is tudok okozni. Akadt, aki felhívott azzal, hogy nem tudott ugyan meglátogatni a könyvhéten napernyő alatti ücsörgésem során, de számoljak be, mi volt. Ekkor nem kis büszkeséggel említem, hogy a dedikálás órájában eladtunk vagy másfél tucat Fanyűvőket, összességében még egyszer annyit.
– Csaaak?! – hallatszik a vonal másik végéről a hitetlenkedés.
A könyvhét forgatagában a nagyok legtöbbje sem ad el sokkal több példányt; matematikailag sem lehetséges, ha az író minden érdeklődővel vált néhány szót (mert azt azért illik), a találkozásra szánt órában csillagászati mennyiséget abszolválni.
Általában pedig: egy olyan országban, ahol az Edda gitárosának szólólemeze kettőszáz vásárlóval büszkélkedhet – ezt nemrég olvastam –, elég nehéz néhány nap (hét) alatt könyvből Károlyi-bibliával konkuráló mennyiséget eladni.
De egyik kedvencem akkor is ez a bemondás:
– Jó neked, hogy van időd könyvet írni! Én is olvasom ezt a sok sz@rt (sic!), na, mondom, ilyeneket futószalagon tudnék gyártani, csak hát tudod, a sok kötelesség.
Ilyenkor biztosítom az illetőt, hogy rengeteg időm van két gyermek mellett, akiket etetni, nyaraltatni kell (egyelőre nem a jogdíjakból). Különben meg mi sem egyszerűbb, mint könyvet írni, csak várod az ihletet, és ha nem vagy elég kötelességtudó, leülsz, gépelsz önkívületben. 
Kérdezik néha: a regényből mennyit írtam én, s mennyit a lektor? Feltételezik, hogy hathatós segítség nélkül képtelen lennék összehozni a történetet, ugyanakkor (ennek némileg ellentmondva) az én nevem alá érdemes betuszkolni másnak a gondolatait.
Pedig a lektor az lektor, nem társszerző. Társszerző alkat inkább én vagyok néhányak szerint. Nem kis meglepetésemre már most bejelentkeztek olyan olvasók, akik úgy gondolják, az ő életük megörökítésre méltó. Megtisztelő, hogy bennem látják a piktort.
Felvetette ezt a dolgot már állatgondozó-idomár (!), és beteg gyermeke oldalán sokat szenvedett anyuka. Nem ígérem, hogy az ő történetüket nem fogom megírni. Azonban a „hatéves koromig Drezdában éltem” típusú sztorikkal nehéz mit kezdeni. Talán egy „ovis gyermek visszaemlékezései” című memoár kifutja belőle.
Ki ne felejtsem az abszolút kedvencemet, a „mennyi idő alatt írtad?” kérdést. Újságírók ugyanúgy felteszik, mint olvasóim. A hatékonyságot mindenek fölé helyező világunk szüli ezt az érdeklődést.
Ha kezdési és befejezési időpontot mondok, az igencsak csalóka tud lenni. Ismerek írót, aki tíz nap alatt összehoz egy jó színvonalú regényt, reggeltől estig csak annak élve. (Gyermekei nagyok, meg tud élni az írásból.)
Ezzel szemben áll az én hosszú hónapokban, netán években mérhető teljesítésem – ami órákra átkonvertálva meglehet, ugyanazt a számot adja ki, mint a Nagy Testvér egy-két munkahete.
Egyébiránt meggyőződésem – már itt az út első szakaszán –, hogy a befektetett idő és energia egyenesen arányos a minőséggel. De ez vajon miért fontos az olvasó szemszögéből? Tetszik vagy nem tetszik az adott mű, ez itt a kérdés.
Ha pedig bejövős a könyv, teljesen mindegy, hogy egy „lúzer” alkotta-e évek keserves munkájával, vagy egy életművész pár hét alatt, írás közben fütyörészve.
Ha már a mennyiségi kérdéseknél tartunk: van, aki arra kíváncsi, mennyit kapok egy interjúért. Nos, például a helyi lap segítségével az, hogy negyvenezer háztartásba eljutok, már önmagában elég fizetség, nehéz volna ezt überelni. Nem is akarom. Sőt, nem is hallottam ilyenről, hacsak nem Hajdú Péter show-jára vonatkozóan. Egykori újságíró koromban nem fizettem én senkinek, fel sem merült ez a kérdés soha, mégsem kaptam egyszer se nemet, ha interjút kértem. (Sokan még a beszélgetés alatt elfogyasztott kávéjukat sem engedték kifizetni.)
Mindezen listát csupán a lazulás kedvéért hoztam össze. Természetesen nem szükséges, hogy a regényolvasó birtokosa legyen a bölcsek kövének a könyvkiadás, kereskedés és az írás tekintetében. Némelyikük mégis meglepően tájékozott – őróluk majd legközelebb.
De ami mindegyik olvasómra jellemző: cukipofák, akiket úgy szeretek, ahogy vannak!

A kezdő író és az olvasottság esete

Barczikay Lilla, akinek már a második regénye jelent meg, a kezdő író és az olvasottság viszonyáról gondolkozik.

Kezdő író számára az olvasottság olyan, mint egy távoli ígéret. Tudjuk (vagy legalábbis bízunk benne), hogy lesz, de egyre csak ismételgetjük: nem most, nem most, majd… Én mindenesetre így vagyok ezzel. Egyedül azt tudom követni, hogy rajtam keresztül hány emberhez jutott el, de nem állok ott a boltokban, nem látom, kik viszik haza a könyvem. Találgatni teljesen felesleges, a terjesztők elszámolásán látott szám pedig semmit sem jelent. Azt ne kérdezzétek, miért! Humán beállítottságú vagyok, nem szeretem a számokat.

Furcsa is belegondolni, hogy a könyv ott van kint a nagyvilágban. Akárki a kezébe veheti, elolvashatja, véleményt formálhat róla. Jót és rosszat egyaránt. Én pedig még annyit javítanék rajta! Ki sem merem nyitni, mert csak kínzom magam, hogy ezt is máshogy kellett volna, azt is átfogalmaznám… Egyedül az nyugtat meg, hogy sok más író is így van ezzel. Híres, befutott írók. Talán nem is létezik hibátlan könyv.

Azonban ezt csak én mondogatom, az olvasók aligha. Előbb-utóbb befutnak az első rosszindulatú kritikák, és az csak a kezdet lesz. Nekem pedig meg kell tudnom birkózni velük egyetlen nagy levegővétellel, harcias vita és önvédelem nélkül.

Elméletben egyszerű: szelektálni kell. Van a hozzáértő és az okoskodó kritika. Ez utóbbiak olyanok, mint a netes trollok (bár ők valószínűleg nem olvasnak sokat), azon túl, hogy nevetsz egy jót, nem szabad foglalkozni velük. A hozzáértő kritika viszont akár hasznos is lehet. Nekem is határozott szándékom temérdek szabadidőmben elgondolkodni a megfogadásukon. Nem mintha makacs és öntelt lennék, tisztában vagyok vele, hogy kezdő vagyok, rengeteg hibával és tévedéssel, de a kialakuló félben lévő stílusom minden részletébe tíz körömmel kapaszkodom. Ezek teszik a könyveimet eredetivé. Ha pedig sokat változtatok rajta, ha a tanácsokat követve másokéhoz hasonlóvá formálom, kiveszik belőle az eredetiség. Átlagos stílusú könyv, átlagos stílusú író. Pont ezt próbálom elkerülni.

Inkább választom a hibás, de különlegest, mint a kevésbé hibás, de átlagost. Úgyse fog mindenkinek tetszeni, bármit csinálok is. Akkor meg minek erőlködjek?

Persze előreszaladtam. Egyelőre alig akad kritika.

Így tehát számomra az olvasottság, ha létezik is, a kihalás széléről kapaszkodik felfelé. Persze nem mondom, hogy senki sem ismer. Látom az értékeléseket a molyon, meghallom, amikor barátaim elmesélik, hogy láttak valakit a héven a könyvemet olvasni, mégis olyan felfoghatatlan marad az egész.

A blogról sem gondoltam, hogy három embernél többet érdekelne. Ettől függetlenül lelkesen csináltam, hiszen elsősorban szenvedélyből írok, nem a közönségnek, de nem számoltam vele, hogy sok olvasóra fog találni. Gondolhatjátok, micsoda meglepetés volt, amikor megláttam a megosztások számát. Nem négy, nem öt, hanem harminchárom (!!!), és igen, nekem ez nagy dolog. Hiszen ezek csak a megosztások, hányan lehetnek akkor az olvasók?

Na, ugye, hogy ti se tudjátok? Márpedig nekem feltett szándékom kideríteni.

Szóval kedves ismeretlen olvasók, kíváncsian várok rátok! Küldjetek egy üzenetet, életjelet az Anyám teremtményei Facebook oldalára vagy a honlapomra, ahol nemsokára szintén lesz lehetőség a véleményetek kifejtésére!

Én elkezdtem. A folytatás rajtatok múlik.

Villax Richárd könyvlesen

Villax Richárd megleste, hogyan teljesít a boltokban a Fanyűvők. Az már biztos, hogy előkelő helyen rémisztenek a borító fogai.

Ma volt egy lyukasórám, elnéztem a Rákoczi úti Fókusz Könyváruházba. Reméltem, nem végzett túl nagy munkát a múltkori tűzvész – hát, az első emelet könyvestül odalett.
Továbbá kíváncsi voltam, „gyermekem” vajon vitte-e valamire a „napköziben”.
Jó előjel, hogy egész hamar megtaláltam, mert ez azt jelenti: mások is megtalálhatják!
A dolgozók szeretettel bánnak könyvemmel, őrajtuk nem fog múlni, tovább folytatódik-e Fanyűvő ámokfutása!

A szerző szorgalmasan töltögeti fel a tartalmat a Fanyűvők közösségi oldalára. Az érdeklődők itt juthatnak el az oldalra.

A könyv továbbra is megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Kritika jelent meg az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla Anyám teremtményei című fantasy regényéről pozitív kritika jelent meg a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről olvashatjuk Bea gondolatait. Már alig várjuk!

Néhány részlet a recenzióból:

„A könyv fülszövege nem árul el sokat, aminek örültem is, hiszen egyrészt magamtól fedezhettem fel a megálmodott világ részleteit, másrészt legalább nem lőtte el a történet kisebb-nagyobb részét.”

„…a lány tisztában van erejével és vonzalmával is, hiszen édesanyjuk tökéletes külsőt kreált nekik, ráadásul a kívülállók szemében inkább félelmet és titokzatosságot keltett. Ehhez hozzájárult a különleges ereje is, amit azért az elején egy picit furcsálltam, de aztán egyre jobban tetszett, mert valóban nem mindennapi, még a többiek közül is kitűnik.”

„A könyv tehát remek élmény volt, tetszett a világ, vagyis inkább az ahhoz szőtt történet megalkotása: a valós világba beleszőtt valós emberek átalakítása, olyanná, ami még nem volt. Ebben a műfajban (persze máshol is) fontos szerintem az új bevitele, hiszen rengeteg fantasy íródik manapság, sok egy kaptafára.”

A teljes kritika itt olvasható el.

Rossz időben, rossz helyen – Villax Richárddal történt

Villax Richárd, aki jelenleg egy ’56-os kisregényen dolgozik, egy baleset kapcsán eltöprengett az őt és írótollát mozgató erőkről.

Előfordul, hogy az ember rossz időben van rossz helyen. Szemem előtt játszódott le a jelenet, melynek következtében két fiatal lélekkel kevesebb van itt a Földön, és ugyanannyival több Odafent.
Azt a csattanást, majd az azt követő fémes csikorgást sokáig fogja őrizni belső hangtáram.
Egy tizedmásodperc alatt meghozott rossz döntés… Gondolhatta a fiú, még megfordulhat a zárt villamospályán, mielőtt a soktonnás jármű odaér. De a népnyelv által „Demszky-gömböknek” keresztelt kövecskék megfékezték a kis autót annyira, hogy pont létrejöhessen a tragikus találkozás.
Szinte éreztem a fiú lelkét, ahogy tanácstalanul téblábol, mintha kapcsolatot akarna teremteni velünk, ugyanúgy ledöbbentekkel. De minek a „szinte” és a „mintha”, hiszen én vallom ezeket a jelenségeket; amikor már éreztem e jelenést, nem tudtam még a halálos kimenetelről.
Rövid lefagyás után hívtam a 112-t. Szerencsére ezzel szuperhősi szerepköröm lezárult, a baleset ugyanis egy orvosi rendelő közelében történt, ahonnan leszaladtak a szörnyű hangokat hallván.
Nem kellett – hála az Égnek – tovább állnom a Halál jeges tekintetét, ezért továbbindultam, és eltűnődtem: regényem egyik fordulópontját is egy különös autóbaleset jelöli. Vajon tényleg próbálnak-e eltávozott szeretteink megszólítani minket?
A már majdnem kész ’56-os kisregényem szereplői pedig – társaik és ellenfeleik halálát látva – csaknem állandóan megélik ezt a nekem nagyon ritkán „járó” élményt. Igaz, az ingerküszöbüket nekik magasabbra építette a történelem.
Remélem, nem botránkoztattam meg senkit ezzel a kapcsolással, de ha nem gondolnék a könyvemre, az azt jelentené: nem szívvel-lélekkel teszem, amit teszek.
Ezen felül új történetem szereplői döntő részt valós személyek (voltak). Ha ebben az augusztusi őrületben – ha másképp nem, az ilyen információk hatására – képesek leszünk megfontoltak lenni, nem kerülhet a ránk való utalással a létige múlt időbe, és ilyen megközelítésben talán nem volt teljes mértékben értelmetlen a fiatalok halála.

A hírek a balesetről itt elolvashatók.