Visszhang kategória bejegyzései

Ez történt az Ad Librum szerzőivel és a kiadványai körül.

Kritika jelent meg a Fanyűvőkről!

Bea, a Könyvutca bloggere recenziót írt Villax Richárd Fanyűvők című regényéről. A regény kapott hideget-meleget, de a végső pontozás biztató: 7/10.

Szemelvények a kritikából:

„A történet olvasmányos volt, gyorsan haladtam, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz a jeti-ügy vége. Tetszett az író stílusa, a szatirikus írásmód, ahogyan az eseményeket a szemünk elé tárta. Nem vette komolyan egyik szereplőjét sem, nem is igyekezett senkit közel hozni hozzánk, olvasókhoz, mégis sajnáltam a forgalomból kivont szereplőket, kicsit sokalltam a haláleseteket. Mert ez a szatirikus történet helyenként átment igazi, halálos tragédiába, ami kicsit meghökkentett, és még mindig nem tudtam semmit a jetiről. Mészáros Edvárd sem, ezért nyomozott tovább. A könyv végére az események felpörögtek, csak kapkodtam a fejem, hogy kivel, mi történt, és miért.  Amikor Viktória, Edvárd plátói szerelme is megjelent a színen, azaz a tisztáson, az események kissé szürrealisztikus fordulatot vettek, de a köd hamar eloszlott, az események átmentek ismét a kemény valóságba. Őrjöngő medve is jött, aki nem a jeti volt, és a jeti ügy is megoldódott.”

„A könyv az emberi butaságról, a gyarlóságról, a pénz utáni hajszáról és a hiszékenységről szól.”

A teljes kritika itt érhető el.

Köszönjük az írást Beának!

Tizenegy játékos a Fanyűvőkben

Villax Richárd, a Fanyűvők szerzője csapatba szedte a regénye szereplőit, akik verhetetlenségére igen büszke.

Két csapatom közül az egyik már bejárta a maga útját, és – dicsőségtől övezve – hazatért. A másik kedvencem még az út elejét rója. Kijutott a Nagy Versenyre (az Ad Librum Kiadó támogatásával), és az első fontos mérkőzését a Könyvhét Kupán várakozáson felül hozta. Egyre többen tapsolnak neki, gúnyos füttyszó eddig még nem érkezett el hozzám.
Persze, felkészültem rá, hogy lesz az is. De én akkor is szeretni fogom csapatomat, a Fanyűvők FC-t, melyet a következőképpen állítottam össze:
EDVÁRD egy oknyomozó újságíró, aki az ősi „fantom”, Fanyűvő nyomában lohol. Ő a csatárom, a megoldó emberem, ki arra hivatott, hogy győzelemre vigye az ügyet. Ennek ellenére enervált, kiégett, ráadásul nem is különösebben tehetséges játékos. Még jó, hogy mellette van…
… VIKTÓRIA, aki viszont fiatal és célratörő. Gyönyörű lány létére a hátán viszi ezt a durva meccset. Büszkén viseli a Fanyűvők FC mezét, még akkor is, ha a regény egy fontos jelenetében meztelen.
KÁPOLNÁS MIKLÓSt, a történetnek helyt adó település „oligarcháját” nem szereti a közönség, hiszen törtető játékos, aki semmilyen szabálytalanságtól nem riad vissza. Azt, aki útjába áll, lekönyökli abban a hitben, hogy a bíró sosem fogja ezért megbüntetni. Egyszer a bal oldalon, máskor a jobb szélen tűnik fel, attól függően, hol tud eredményesebb lenni.
FOTÓS FRICI Edvárd mögött játszik, pályatársként gyakran segíti őt, de nem fekszik neki a hegyi sáros pálya, ezért nem biztos, hogy befejezi az akciót. Nem tudhatja: a problémáktól való menekülés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhet az ember.
JURIJ orosz maffiózó, aki nem sokat teketóriázik, azonnal lő. A rendőrséget lazán kicselezi.
ERIKA Edvárd feleségeként játszik a könyv elején, de „lecserélik”. Nem a férje a szabálytalan, csak épp Erika lesen van.
ÁBEL ATYA a település papja, igazi vezéregyéniség. Feketében jár, mégsem bíró.
FEHÉR GÁBOR polgármesterként funkcionál ugyan, de teljesen alkalmatlan a csapatkapitányi tisztségre. Hajlamos bundázni, Kápolnással összejátszani.
HORVÁTH-SCHNEIDER ékpár: a két lelkes rendőrjárőr a kedvességről és a komikumról egyaránt gondoskodik a játékidőben. Schneider öreg, s afféle józan paraszti ésszel megáldott, Horváth fiatal és rutintalan, gyakran szinte elbotlanak egymás lábában.
ADORJÁN, Kápolnás részeges fia. Csak lézeng a pályán. Fiatal kora dacára kérdés, hogy egyáltalán végigbírja-e játszani a nagy mérkőzést.
… ééés még van egy valaki. Van?
FANYŰVŐt észre sem lehet venni a pályán, bár néhányan látni vélik. Vitatják, milyen poszton játszik, ha játszik. Ember? Óriásmajom? Jeti? Földönkívüli? Vagy esetleg valaki más játszik helyette?
A kispadon is ülnek páran. Néhányukat csupán percekre állítom be, ezért kilétükre jobb, ha csak a könyv hasábjain derül fény.
A nagy kérdés, hogy mit alkotnak ők így együtt? Ezt nem nehéz megtudni, csupán a konyvkommando@gmail.com-ra kell egy e-mailt dobni „Fanyűvők érd.” szöveggel a tárgymezőben és a szövegtörzsben.
Eddig a csapatom veretlen, a vártnál jobban teljesít! Büszke vagyok rá!

A Fanyűvők című regény Facebook oldala itt érhető el.

Az eredeti bejegyzés elolvasható itt.

Mit csinálsz, amikor nem jön az ihlet?

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője beszámol arról, hogy mit tesz akkor, amikor egyszerűen képtelen nekikezdeni az írásnak.

Ez a negyedik leggyakoribb kérdés rögtön a „Mióta írsz?”, „Miről szól?” és „Te tényleg írtál egy könyvet???” után.

Kár, hogy fel kell tenni ezt a kérdést, és kiábrándító, hogy nem felelhetem meg – bár velem ez nem szokott előfordulni. Annyi gyönyörű dolog vesz minket körül, amiből ihletet meríthetnénk, ami bearanyozhatná bármelyik pillanatot. Mégis vannak olyan napok, amikor semmi sem tud tartós mosolyt csalni az arcunkra, vagy egy értelmes gondolatot formálni a fejünkben, aminek hatására munkához látunk.

És hogy mit csinálok az ilyen napokon? Addig húzom az időt, ameddig csak lehet. Ilyenkor nem csak eszembe jutnak az elintéznivalók, de hirtelen érdekelnek is, mosni kezdek, takarítok, rendet rakok. Csupa hasznos dolog, amitől úgy érzem, volt értelme felkelnem reggel. De mindig rájövök, hogy nem húzhatom az időt örökké. Megunom a takarítást, és a fél órás pihiszünet is kezd kínossá válni a harmadik óra elteltével… Nagy nehezen előveszem a gépem, emberfeletti önuralmat tanúsítva nem nyitok meg egy árva internetes oldalt se… Na jó, talán néhányat, de röpke húsz perc múlva összeszedem magam, és minden ablakot bezárok. Azért ez is valami!

Aztán betölti a képernyőt a szövegszerkesztő. A kurzor idegesen pattog az üres lap tetején.

Két választásom van: megnyitom, amit tegnap félbehagytam, elolvasom, itt-ott belejavítok. Aztán új sort kezdek. Ülök a képernyőt bámulva, ujjaimmal az asztalon dobolva, és minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandoztak a gondolataim, hogy énekelek, esetleg már fel is álltam az asztaltól, mert halaszthatatlan vágyat érzek, hogy teát csináljak vagy megnézzek egy filmet. Ezzel a stratégiával nagyjából annyit szoktam elérni, hogy több órás szenvedéssel végül kisajtolok magamból fél oldalt, jó esetben (egy kevésbé rossz napon) kettőt, aminek a nagy részét másnap úgyis kitörlöm. Tehát az egésznek semmi értelme.

Nem gondolok ilyenkor arra, hogy egy napra félre kéne rakni mindent? De igen. Percenként megfordul a fejemben. De a sokadik ilyen ihletmentes nap után egyszerűen nem tehetem. Amikor leesel a lóról, vissza kell ülni. Akkor is, ha semmi kedved hozzá. Akkor is, ha kismillió dolgot fel tudnál sorolni, amit szívesebben tennél. Akkor is, ha úgy érzed, nem megy, és nem kellene erőltetni. Mert ha akkor nem ülsz vissza, talán sose fogsz.

Úgyhogy ilyenkor, ha nem fűlik a fogam az első verzióhoz, a másodikat választom, és írok fél oldalt azokról a napokról, amikor nem tudok írni. Ez pedig gyorsan megold minden problémát.

10 dolog, amit nem tudtál az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla , az Ad Librum Kiadó írója felfedi első regényének kulisszatitkait, melyeket még senkinek nem mesélt el.

  1. Derek nem Derek. Mármint nem eredetileg. Egészen a korrektúráig Nitáék nevelőapját Ricknek hívták. Végül azért változtattuk meg, mert túlságosan hasonlít a Nickre, könnyű volt őket összekeverni. Én a mai napig Ricknek hívom, ami kellemetlen, hiszen rajtam kívül senki nem tudja, kiről beszélek.
  2. A cím mind a két könyv esetében az utolsó lépések egyike volt. Odáig (és családon belül gyakran azóta is) a fájlnevén emlegettük a két könyvet: Xxx és Thx-ként. Elsőre talán furcsán hangzik, de igazából praktikus, hiszen gyorsabb és egyszerűbb kimondani, mint bármilyen ideiglenes címet. Ráadásul társaságban említve úgy hangzik, mintha valami titkos, fedőnevet viselő dologról lenne szó… Azt hiszem, nem kéne annyi detektíves sorozatot néznem.
  3. Kezdetben sorszámozni akartam a szereplőket: az első hárpia a legszelídebb, az utolsó a legkegyetlenebb. Aztán ez szerencsére a háttérbe vonult, ahogy rájöttem mennyire felesleges és komplikált. Az olvasónak bőven elég azt a rengeteg nevet számon tartani.
  4. Az alapötlet Nita képessége volt. Egy lány, akihez beszélnek a tárgyak, és mindent elmondanak neki. E köré a képesség köré építettem fel az egész történetet.
  5. A többieknél először a neveket választottam ki, utána ezekhez kapcsoltam a képességüket. Mint valami egyedi asszociációs játék…
  6. Iskolai kiközösítés „based on a true story”. Nekem is volt alkalmam megtapasztalni, részben ezért is írtam bele a könyvbe. Nitáék pont úgy kezelték a többiek rosszindulatát, ahogy annak idején én szerettem volna.
  7. Megan az egyetlen (emberi) szereplőm, aki megkapta egy volt ismerősöm néhány jellemvonását. Azért csak néhányat, mert időközben az illető kilépett az életünkből. Ez az oka annak is, hogy Megan már az első könyv végén távozik a történetből. Nem akartam, hogy akár engem, akár a szereplőket tovább kísértse. Eredetileg úgy terveztem, hogy ő marad talpon a legvégéig, és Nita számol le vele, de ez a drámai lépés időközben feleslegessé vált. És nem írtam bele, de azért remélem, érezhetően ott lebeg minden mondat felett, hogy „szerencsére”.
  8. Az első könyv végén Nitáék nem gondolnak az egyedüllét veszélyeire, mert az átéltek után, ismerős környezetben eszükbe sem jut, hogy még bármi baj történhet. Az éjszaka feldolgozhatatlan és felfoghatatlan eseményei után senki nem hibáztatja őket. Valójában azonban azért nem gondoltak rá, mert nekem sem jutott eszembe. És mielőtt megköveznétek, hozzátenném, hogy senki másnak sem, aki a kiadás előtt olvasta el a könyvet. Sőt, lefogadom, hogy az olvasók közül sem mindenkinek tűnik fel! Így nem is olyan vészes hiba és végül jól sült el. Sosem akartam őket örökre megfosztani a magánytól.
  9. Amikor kimentették Maggie-t a várból, még nem gondoltam, hogy életben fog maradni. Végül azért Maddy halt meg helyette, mert a dolgok alakulása közben rájöttem, hogy csak ez jelent elég nagy pofont Theodorának, hogy normális stílusra váltson, és a csapat igazi tagjává válhasson. Nagyjából úgy, ahogy Vivnél.
  10. Semmit nem tudtam Alexről a színrelépése pillanatáig, így a férfi ijesztő külseje ugyanolyan újdonság volt számomra, mint Nitáék számára. Előtte Alex nekem is csak egy név volt egy sötét ígérettel, de arc nélkül.

+1 Nick nem lehet szerelmes. Volt egy olyan gondolatom, hogy az anyjuk kísérleteinek eredményeként képtelen rá, de végül feleslegesnek láttam túlbonyolítani a dolgot. Nick nem lehet szerelmes, mert csak Nitával törődik, a húga érdekét önmaga elé helyezi. Ezen kívül azért sem lehet az, mert a csapat egyik lány tagja sem illik hozzá, egy idegen pedig soha nem lehet teljes értékű tagja a családjuknak, hiszen sosem értené meg az életüket és az elveiket. Ha pedig Nick nem lehet szerelmes, akkor mindig is Nita marad számára a legfontosabb. A lány sosem hagyná őt magára, így viszont nem élheti Dylannel azt az életet, amit megérdemel. Ez az oka annak, hogy a történet úgy ért véget, ahogy. Spoiler nélkül csak ennyit mondhatok.

Öleléspótló Kft.

Rácz Katalin novelláskötetének hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását, elbizonytalanodását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy mit jelent a boldogság, előny-e egy kutyának, ha csak három lába van, vagy befolyásolja-e jellemünket a tiroli rétes. Olvasói egy részének Örkény István groteszkjei jutnak eszébe ezekről az írásokról, sokan Rejtő Jenő mai utódját látják benne, de akadnak, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai napon közölt novella kulcsmondata, hogy van-e az ölelésnek áfája.

Rácz Katalin novelláját korábban Könyv Guru közölte, ma az Ad Librum Kiadó átvette tőle a cikket.

 

Öleléspótló Kft.
Ügyfélfogadás: naponta 8-tól 18 óráig.
Ebédszünet: 12-13 óráig.
Szünnap: vasárnap

– nézte a lány mosolyogva a feliratot.
Már két hete, hogy ott díszelgett a házuk falán, de reggelente, amikor végzett a járdasöpréssel, mindig újra és újra elolvasta. Nem tudott betelni a gondolattal, hogy végre nekik is van egy kft-jük. Péter mindig is ezt akarta: egy közös vállalkozást, amely a közös életük része, a közös jövőjük megalapozója. Most hát itt van. És – már két hete – napról napra jobban megy.
Besietett a házba, hogy reggelit készítsen maguknak, mert már elmúlt hét óra, és tudta, hogy a szokásos reggeli teendőkön kívül mindkettejüknek lelkileg is fel kell készülniük az előttük álló napra.
Péter a konyhában várta. Szorosan átölelte, borostás állát arcához dörgölte, és hízelkedve mondta:
– Adj még egy kicsit! Tudod, hogy belőled sohasem elég! Meg aztán a munkához is kell…
– Tudom, tudom – zsörtölődött a lány kedvesen. – De még meg sem borotválkoztál! Reggelizni is kell még! És különben is, egész éjjel csak feltöltekeztél. Mára már elég kell, hogy legyen ennyi!
Nyolc órakor kinyitották a kiskaput. Az előkertben már hárman is várakoztak, egy tizenkét-tizenhárom éves kócos fiú szakadt farmernadrágban, egy vörös hajú, harminc körüli nő, a hűvös idő ellenére is szinte köldökig kivágott pólóban meg egy aszott, fogatlan öregasszony.
Péter a fiút választotta, a lány a vörös nőt.
Az öregasszony hadd várjon – gondolták mindketten. Nem mintha udvariatlanok lettek volna, vagy nem szeretnék az öregeket, de hát, aki már ennyi időt megélt, annak nagyon sok pótolnivalója lehet. Hosszú munka, előbb essünk túl az egyszerűbbeken. És az is lehet, hogy mindketten kellenek majd hozzá.
Péter bekísérte az egyik szobába a fiút és leültette. Látásból már ismerte, mindig itt csavargott a környéken, hol egyedül, hol a haverokkal, de többnyire egyedül. A gyerek lábait lógázva bámult maga élé, koszos körmeit rágta, lyukas cipőjéből kikandikált a lábujja.
– Nincs egy rágója? – kérdezte.
– De van – lépett a fiókhoz Péter, és nyújtott egyet a gyereknek.
– Itt tényleg öleléseket pótolnak? – érdeklődött a fiú, kissé megnyugodva a rágógumitól.
– Igen – felelte Péter mosolyogva.
– És mindenféle ölelést? És mindenkinek? – faggatózott tovább a gyerek.
– Igen. Mindenkinek. Neked is. Csak mondd meg, mifélét akarsz.
– Hát – kezdte a fiú kicsit zavartan –, nekem tulajdonképpen nem is hiányzik. Mármint az ölelés. Nem is tudom, miért jöttem ide. Csak kíváncsi voltam.
– És mire voltál kíváncsi?
– Hát hogy milyen az, amikor megölelik az embert.
– Téged senki nem szokott megölelni? – csodálkozott Péter. – És a szüleid?
– Anyám nem ér rá ilyesmire. Folyton dolgozik. Apámat pedig már egy éve nem láttam.
– És melyikük ölelése hiányzik jobban? – érdeklődött Péter, bár tudta, hogy ezt némely gyermekpszichológus helytelenítené, de nem tehetett mást; csak egy ember ölelését tudta egyszerre pótolni.
A fiú elgondolkodott.
– Talán apámé – mondta kicsit bizonytalanul. – Anyámat mindennap látom, ezért több esélyem van rá, hogy egyszer talán megölel. De apámról már majdnem egy éve nem hallottam.
– Hát jó – ült Péter a fiú mellé a kanapéra. – Akkor mesélj apádról – kérlelte.
A fiú eleinte akadozva, később egyre folyékonyabban elkezdte sorolni az apjáról őrzött emlékeket. A közös labdázást hatéves korában a régi focipályán, egy karácsonyt nyolcévesen, amikor egy igazi biciklit kapott, egy kirándulást két évvel ezelőtt, amelyiken eltörte a lábát, és a tizenkettedik születésnapját, amikor az apja tévedésből tizenegy gyertyát rakatott a tortára.
Péter közben átölelte vállát, időnként a hajába túrt vagy a fejét simogatta.
Egyszercsak a gyerek kifogyott a szavakból. Nem sok mesélnivalója akadt, hiszen alig ismerte az édesapját. Csak ült némán, majd észrevétlenül, tétovázva ő is átölelte Pétert.
Sokáig ültek így, mire a fiú bátortalanul megszólalt:
– Nem lehetnél te az apám?
– Azt sajnos nem lehet – sóhajtott Péter. – Az Alapszabályunk tiltja, hogy saját nevünkben ölelést adjunk. Csak pótolhatunk. Más ölelését pótolhatjuk, de saját ölelésünket nem tudjuk adni, azt kizárólag csak egymásnak szabad a társammal. Ebben megegyeztünk. Vagyis, ha fiammá fogadnálak, nem ölelhetnélek meg többé, mert azt nem az édesapád helyett tenném. Ebben egyeztünk meg, amikor a kft-t létrehoztuk.
– Kár – sóhajtott lemondóan a fiú. – Pedig milyen jó is lenne! De jöhetek máskor is? – kérdezte reménykedve.
– Hát persze – felelt Péter. – Amikor csak akarsz. Azt nem tiltja az Alapszabály. Gyere, amikor csak ölelésre van szükséged!
Mire a fiú eltávozott, a lány is végzett a vörös hajúval. Már csak az öregasszony ült kinn a kispadon, sorára várva.
Jól sejtették, ehhez a munkához mindkettőjükre szükség volt. Az öregasszony vég nélkül mesélte gondokkal, fájdalmakkal teli életét, fia disszidálását, lánya megszökését egy csirkefogóval, azt, hogy mennyire egyedül van. És ráadásul még a mosógépe is elromlott. De legjobban a gyermeki szeretet hiányzott neki. Péter és a lány nem győzték vigasztalni, ölelgetni.
Néhány óra elteltével az öregasszony is távozott, sűrű hálálkodások közepette:
– Maguk nagyon jó emberek, gyerekeim – mondta búcsúzóul. – Bárcsak az enyémek is ilyenek lennének! Akkor nem kéne idegen jóemberek idejét fecsérelni. De hát nem lehet minden úgy, ahogyan az ember szeretné. Talán bele is nyugodnék, hogy így van, ha találnék magamnak valami derék embert társul. Olyan valakit, mint az a mosógépszerelő volt a múlt héten, aki nálam járt.
Péter és a lány asztalhoz ült. A lány megmelegítette az előző napi székelykáposztát. Egy hete mindennap előre főzött, mert nem tudhatta, hányan várnak rájuk odakinn, csak azt érzékelte, hogy számuk napról napra nő.
– Milyen volt a vörös hajú? – kérdezte Péter, miután elmesélte a lánynak a kisfiút.
– Elég nehéz – felelte a lány. – Mindenféle férfiaknál keresi a boldogságot, de nem találja. Mióta áthelyezték a postást, aki bejáratos volt hozzá, mindenféle szerelőt kihív. De utána mindig csak az üresség marad. Az anyja ölelésére vágyott, akit már húsz éve nem látott. Megszökött egy bádogossal, amikor ő még kislány volt.
– Miért nem mondtad neki, hogy próbáljon meg másképp élni, futó kalandokban sohasem fogja megtalálni a boldogságot.
– Tudod, hogy nem lehet – mondta a lány. – Tiltja az Alapszabály. Nem avatkozhatunk bele mások életébe. Csak az elmulasztott öleléseket pótolhatjuk.
– Persze, az Alapszabály – bólogatott Péter, és a kisfiú jutott az eszébe.
Csendesen ebédeltek, érezni lehetett, hogy mindkettőt a saját gondolatai kötik le. Végül a lány törte meg a csendet:
– Emlékszel arra a könyvelőre, aki a múlt héten járt itt? – kérdezte.
– Persze, emlékszem.
A könyvelő az első felesége ölelésére vágyott, pedig már a negyedik házasságát éli. Aztán mindenáron fizetni akart.
– Azt mondta, hogy kft-nek nem szabad ingyen csinálnia semmit. Meg hogy adót is kell fizetni.
– Tudom, mondtad már. Ne aggódj, majd kifizetjük öleléssel. Hiszen az adóhivatalban is csak emberek vannak. És mindenkinek hiányzik az ölelés.
A lány szótlanul evett tovább. Tudta, hogy Péternek nincs igaza, az adót nem lehet természetben leróni. A boltban is mindent pénzért vettek, a villany meg a gáz is pénzért volt meg még sok egyéb…
Aggódva emlékeztette magát, hogy milyen gyorsan fogy az a kis készpénz, amit a házzal együtt örököltek Péter nagyanyjától. Márpedig másuk nem volt. De az ölelésért nem lehet pénzt kérni. Tiltja az Alapszabály. Meg különben is, érzelmeket nem lehet pénzért adni.
Néha kicsit kételkedett, helyes volt-e a döntésük, amikor ezt a feladatot választották. – Mindig abból gazdálkodj, amid van – mondogatta Péter apja. És hát nekik ebből volt a legtöbb. A sok-sok szeretetből, sok-sok ölelésből.
De mégis, valami nem volt rendben.
Nyugtalanították a könyvelő szavai is, mindenfélét összehordott számlákról, ÁFÁ-ról, leltárról meg adóellenőrökről. Nem értette az egészet.
Az adóellenőröktől azóta tartott, amióta a piaci árus, ahol vásárolni szokott, elmesélte, hogy nála is jártak. Kiszámolták, ha ennyi tojást árul, a tyúkjainak ötóránként kéne tojniuk. Ezért ő adócsaló. De hát elfelejtették, hogy a szülei tyúkjai is tojnak meg a sógoráé is. Miféle emberek lehetnek azok, akik azt számolgatják, hány óránként tojnak a tyúkok? Akkor náluk mit számolnának? Hiszen nincsenek is tyúkjaik. Csak öleléseik. Nem lehet beszabályozni, hány óránként öleljék meg egymást az emberek.
Nem, ezeket az embereket biztosan nem lehet öleléssel kifizetni. Valami más megoldást kell találni.
Sóhajtva szedte le az asztalt, szerencsére Péter nem figyelt oda. Az ő gondolatai már a délutáni munkán jártak.
A nap hátralévő része viszonylag csendesen telt.
Péter egy zokogó kislányt próbált megvigasztalni, aki elveszítette a macskáját. Sajnos, meg nem ölelhette, mert az állatok helyettesítését tiltja az Alapszabály. De hagyta, hogy kisírja magát, és megnyugodva menjen haza.
A lányt egy ifjú feleség kötötte le, aki arról panaszkodott, hogy két hete, amikor a férje a kézilabdacsapattal edzőtáborba utazott, ahelyett, hogy érzékeny búcsút vett volna tőle, hozzávágta a habverőt. Haragudott rá, mert megtiltotta, hogy a távollétében moziba járjon a régi udvarlójával. De már nagyon megbánta, mert a régi udvarlóját nem is szereti, csak arra kellett neki, hogy a férjét féltékennyé tegye.
– Nem tehetek róla, imádom, ha féltékenyek rám! – mondta szégyenkezve. – Izgalomba jövök tőle. Szépnek és kívánatosnak érzem magam. Olyan érzés, mintha az egész világ a lábaim előtt heverne. Enélkül élni sem tudnék már! Szeretem a férjemet – tette hozzá. – Ezért is vagyok itt. Már sajnálom azt a habverő ügyet. De hát éppen gesztenyepürét csináltam… – sírta el magát. – Szeretném jóvátenni – folytatta. – Megölelni, a habverő hajigálás helyett.
A lány végre megértette, miért van itt a fiatalasszony.
– Sajnos, nem tudok segíteni – mondta. – Csak a meg nem kapott ölelést tudjuk pótolni. A meg nem adottakat nem. Tiltja az Alapszabály. Ezt az ölelést saját magának kell pótolnia. Utazzon el az edzőtáborba, és tegye meg – biztatta a fiatalasszonyt.
Vacsora után Péter halkan, elgondolkodva megjegyezte:
– Talán újra át kéne gondolnunk az Alapszabályt. Lehet, hogy módosítani kéne – mondta, a kisfiúra meg a délutáni látogatókra gondolva.
– Igen, lehet, hogy igazad van – felelte szórakozottan a lány, miközben azon morfondírozott, hogy mégiscsak fel kéne hívni azt a könyvelőt. Hamarosan eljön az év vége, és fogalma sincs, hogy kell leltárt készíteni.
Egyáltalán, mit kell felleltározni? – tépelődött. – Hiszen még az Alapszabály sincs írásba foglalva, csak a fejünkben van meg. Azon kívül meg csak az érzelmeink vannak. Azt vajon hogyan lehet felleltározni?
Már éjfél is elmúlt, de a lány még mindig nem tudott elaludni. Szeretettel nézte a mellette békésen szuszogó Pétert.
– Biztosan most is azt a visszatérő álmot látja – gondolta. Péter már többször elmesélte, hogy álmában gyakran látja, amint emberek tucatjai sorakoznak előtte, a legkülönfélébb testi és lelki panaszokkal, és ő sorra mindegyiken tud segíteni.
– Egyre kevesebb pénzünk van – gondolta kétségbeesetten. – Mi lesz, ha mind elfogy? Mit fogunk akkor csinálni?
– Talán mégiscsak lehet az ölelésért pénzt kérni – töprengett. – Hiszen ezt más nők is megteszik. Akkor ő miért nem tehetné meg Péter kedvéért? Csak egy kicsit. Csak annyit, hogy Péter ingyen dolgozhasson tovább.
Aztán a leltárra, az ÁFÁ-ra és a számlákra gondolt. Meg az Alapszabályra.
És elhatározta, hogy bármi történik is, az Alapszabályból egy mondatot örökre meghagynak:
„Ölelést saját nevükben csak egymásnak adhatnak.”

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva. A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Üres helyek trófeái

Nemrégiben Könyv Guru Sáry Gyula Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp című könyvének nyitó elbeszélését mutatta be. A népszerű vadászíró (Az időről és az erdőről, Az erdőről és az eltűnt időről, Az elveszett erdőről és a megtalált időről) ezen kötete is számos filozofikus eszmefuttatást tartalmaz erdőről, madarakról, fegyverekről, vadászírókról és veszendő értékekről.

Ma mi is közlünk egy részletet az elbeszélésből, a teljes cikk azonban itt érhető el.

A kiröptetés

Öreg fejjel bevallom, felül kellett bírálnom régen vallott nézetemet arról, hogy a környezetünkben élő, veszélyeztetett állatokat, főleg a kismadarakat mindenáron védenünk, mentenünk kell.

Gondolatmenetemet ma is helyesnek vélem, mégis úgy érzem, a helyes okfejtésbe, valahol homokszem került, ami tragédiát okozott. Elgondolkoztam arról, hogy a természet hatalmas biztonsági tartalékokkal védi egyes fajok fennmaradását. A lerakott peték, ikrák, spórák, tojások száma ott a legnagyobb, ahol leginkább számítani lehet a fiatal egyedek nagyobb számú pusztulására. Veszélyezteti őket a természet kérlelhetetlensége, mint egy aszályban kiszáradó tó, elapadó folyó, leégett erdő. Veszélyben vannak, mint a ragadozó fajok táplálékláncában helyet foglaló, leendő élelem. Ha mindezt sikeresen átvészelték, jön az ember, aki az élőhelyeiket tönkreteszi, a számára is fogyasztható lényeket korlátlanul pusztítja, mint a bálnákat és a tengeri halakat. Néhány ember demonstrál. A többség azonban bárgyú módon tűri világunk tönkretételét.

Vannak emberek, akik egy darabka földön, amit kertjüknek neveznek, igyekeznek kicsiny azilumot létrehozni, legalább azoknak a madaraknak, amelyeket kedvelnek. Ez is valami, de semmi a puskás bűnözők tömeges pusztításához mérve. Énekesmadarakat ezerszám mészárolnak le, konyhai célokra. Nehogy azt gondoljuk, modern találmány ez, mert ismerjük a történelemből, Nero lakomáin fürjnyelv pástétomot is szolgáltak fel. Hány ezer madárka kellett egy adaghoz?

Eltértem kissé, de gondolataim forrásvidéke valahol itt található, a gazdag ostobaság embertelen és szívtelen hivalkodásában.

Van egy kis kertem, hétvégi pihenőházzal. Már korán észrevettem, albérlőim is vannak. A padlásunkon korán megjelentek a nyestek, gondoltuk, jaj az egereknek. Az egérpusztítás mértékét sajnos nem tudtuk felbecsülni. Azonban azt hamarább észrevettük, madaraink fogynak, mert a reggeli hangversenyük egyre szegényesebb lett.

Regényt, novellát, verset írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Aztán feltűnt még egy veszély. A nyaralótelepre valamelyik macskabarát feles számú cicusaiból valamennyit elhozott és szabadon engedett. Néhány őslakó macskája megörült a városi szépségeknek, és a nagy udvarlási lázat sok kis, aranyos cicus megjelenése követte. Csakhogy a nyaralók ősszel kiürültek. Sajnos a macskák maradtak, és bekvártélyozták magukat az elhagyott nyaralók szerszámos kamráiba, faházaiba, mindenhová, ahol védve voltak az időjárás ellen. Létrejött tehát egy macskaközösség, egy-egy területét védő kandúrral az élen, és sok éhes macskaszáj. A mamák portyáztak, és megkezdték visszavadult életüket. Kerülték az embereket, rejtve osontak, feltérképezték a szemétdombokat, kifigyelték a madárfészkeket, és kérlelhetetlenül elragadták a gyengén repülő fiókákat. Sőt, itatóknál elkapták a felnőtt madarakat is.

Tenni kellett valamit. Először csak arra gondoltam, megszaporítom a költési lehetőségeket, mesterséges fészkek, odúk kirakásával. A macskák ezeket nem érték el, de a nyesteknek fára mászni, vékony ágakon kisétálni nem okozott problémát. A házra gondolva megvizsgáltam, melyek a biztonságos helyek, ahová odúkat rakhatok, amit egyik rabló sem érhet el. A verandák belső sarkai biztonságosnak tűntek, csak a madarakat kellett meggyőzni, hogy az ember most a barátjuk. A fürge kerti rozsdafarkúak és a cinkék hamar megbarátkoztak a műfészkekkel, és velünk, házigazdákkal. Csak a szeles, gyors mozdulatainkat kellett mellőzni tevékenységeink közben. Aztán lassan megszokták, hogy tőszomszédságukban reggelizünk, ebédelünk. Ők szöcskét, kukacot, mi tejeskávét, pörköltet fogyasztottunk.

Az Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp megvásárolható a kiadónál.

Túlvilági üzenet

Villax Richárdot felkérték, hogy legyen az egyik szerzője a 2016 őszén megjelenő forradalmi antológiának, mely az 1956-os hősök előtt tiszteleg majd.

Nem akarom e bejegyzést valamiféle szirupos szöveggel indítani, hogy egy „újabb álmom valósult meg” vagy hasonló. Mint legtöbbünknek, nekem is küzdeni kell az apróságokért és a nagyobb dolgokért is. Viszont érdekes az a fajta szinkronitás, amikor egy ügy – hiába kerüljük ki szorgalmasan – minduntalan szembe jön velünk.
Még az előző, lehetséges kiadómnál pihent a Fanyűvők könyv kézirata, amikor elgondolkodtam: ha elég gyors és szorgalmas vagyok, megvalósíthatnám néhai nagybátyám álmát, azaz megírhatnám az ő élettörténetét 1956 hatvanadik évfordulójára. Ő ugyanis részt vett a forradalmi harcokban, majd, úgymond, disszidált, de ezen felül is: ha valaki életét a regénybe illő jelzős szerkezettel lehetne jellemezni, hát az az övé volt.
Azután a könyvkiadás csúszott, a motiváltságom csökkent. Komótosan írni kezdtem egy másik történetet. Úgy tűnt, nagybátyó történetének leírt szavakba vetülése várat magára a következő kerek évfordulóig – ha addig el nem halványul a mesével telített rotterdami délutánok emléke.
Andy Baron író barátom üzenettel keresett a minap: forradalmi antológiát szeretne tető alá hozni a kerek évfordulóra. Rám gondolt, és másik hét betűvadászra. Lesz elég tér tehát, hogy ha nem is egy regény terjedelmében, de valamit felvillantsak a 2011-ben elhunyt nagybácsi életéből és személyiségéből.
Andy kolléga nem tudott, nem tudhatott tépelődésemről. Valószínű, hogy odaátról intézték így a dolgokat.
Most egy kis időre félreteszem az aktuális történetet. Nehéz lesz, ugyanakkor érzem már, ahogy beszippant a másik örvény. El kell kezdenem a munkát, ha azt szeretném, hogy az érdeklődők kezükben tarthassák antológiánkat az évfordulóra.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Boldogság eladó!

Könyv Guru minden pénteken jelentkezik a regényújság rovatával. A rovatban már hetek óta Halmosné Rácz Katalin novelláskötete, a Földönkívüliek a Pénzverem utcában novelláit közli. Az e heti novella részletét mi is bemutatjuk, a teljes történet elérhető itt.

Rácz Katalin novelláskötetének hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy valódi lehet-e egy internetes kapcsolat egy duguláselhárító és egy menhelyvezető között, és hogy mi a sikeres fogyókúra titka. Olvasói között akadnak olyanok, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novella több szempontból megközelíti, hogy eladó lehet-e a boldogság.

 

Boldogság eladó!

Pista, a duguláselhárító, szerelemtől mámorosan sétált hazafelé ezen a szép tavaszi estén. Csak félig érzékelte környezetét. Gondolatai frissen szerzett barátnője, Margit körül kergetőztek.
A Vámosi úton elhaladva, egy régen épült, apró szürke házacskán a következő feliratot pillantotta meg:

„Boldogság eladó!”

Szórakozottan sétált tovább, ismerte az itt lakó öreg házaspárt, kedvelte is őket. Egyszer dolgozott náluk, de nem volt szíve pénzt kérni tőlük, mert olyan nagy szegénységben éltek a kevéske kis nyugdíjukból, hogy hónapokig tartott volna, amíg kiheverik az ötezer forintos munkadíjat.
Most meg, hogy az öreg bácsi is meghalt tavaly nyáron, a néninek még nehezebb dolga lehet.
Biztosan rosszul olvastam – gondolta –, talán az öregember megmaradt gyógyszereit árulja, mert kell a pénz valami másra. Valószínűleg az van kiírva:

„Orvosság eladó! ”

Majd holnap jobban megnézem.

Olvassa el a teljes történetet Könyv Guru oldalán.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ITT OLVASHATÓ.

A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Kis lépés egy rádiónak, nagy lépés egy elsőkönyvesnek

Villax Richárd élménybeszámolója a Lépés Rádióban folytatott beszélgetésről a szerzői oldalán jelent meg, most az Ad Librum oldalán is teljes egészében közöljük.

Hoztam a formámat. A Lépés Rádió legénysége – egyik szolgáltatójuk „rosszvoltából” – soha nem látott technikai problémákkal küzdött azon időszakban, amikor nyilatkoznom kellett náluk.
A keddi adás interjúja ezért el is maradt, de szerdán tartottunk egy próbát telefonos bejelentkezéssel, ami némi reményre adott okot. Felajánlottam, hogy beugrom a stúdióba, de miután kiderült, hogy az Debrecenben honol, én meg Zuglóban dolgozom éppen, csakis a fénysebességű utazás jöhetett számításba.
Maradt inkább az odafigyelés: nehogy a fáziskésés miatt rutintalanságomban rábeszéljek a kérdezőre, és ne ordítsam túl a műsorvezetőket, ezzel élvezhetetlenné téve a műsort.
Már csak egy nyugodt, csendes helyet kellett keresnem a bejelentkezéshez – a Hungária körúton! Illetve… közel van a Városliget. Ujjé!
A padok szétesve-szétverve, itt tényleg lehetne valamit csinálni. De a Városliget és a Fanyűvők így együtt… Egy átlagos újságíró erre úgy csapna le, mint réti héja a hómezőn cirkáló barna pocokra. Adás végére azután – politikai színek mentén – feleződne az éppen gyarapodásnak indult olvasótáborom!
Még jó, hogy Dávid és Zoli koránt sem nevezhetők átlagos rádiósoknak. Én meg egy betonpálya szélén állapodom meg. Végre találtam helyet. Az e felett érzett nagy örömömben fel sem tűnik, hogy egy focipálya szélén vagyok. Hamarosan benépesül a játéktér, felharsan az első „hova a g..ibe rúgod” üvöltés. Ez egy könyvheti kedvcsináló adásban meglehetősen furcsán hangzana, ezért a halálra ítélt Petőfi Csarnok melletti lépcsőre ülök inkább.
Hat óra nyolc perckor kapcsolnak minket. Első pár mondataim után Zoli – sűrű elnézéskérések közepette – megszakít, én meg pánikolok, mit csináltam rosszul. De szerencsére csupán felkeltette valamely gondolatom a derék műsorvezető érdeklődését – ez is volt a cél!
Zoli koordinátorként vigyázza az adást: ő jelenti be a reklámokat, zenéket, időnként tereli Dáviddal folytatott diskurzusomat.
Dávid mint lelkiismeretes műsorvezető, az akkor még igencsak nyomdaillatú könyvet nem olvashatta, de ami égen-földön, interneten fellelhető volt a könyvről, azt mind behabzsolta. Ezért a jó adag évelődés-poénkodás mellett az adásban otthonra lelnek a mélyebb gondolatok is.
Dávidot nehezen hallom, magamat egyáltalán nem, mivel a rendszer pár másodperces késéssel juttatja vissza a fülembe a saját hangom. De ebből a hallgatónak mit sem szabad észrevennie.
Szerencsémre a két műsorvezető stílusa alkalmas a laza, sörözői hangulat megteremtésére. Nincs nagyobb baj, leszámítva időnkénti dadogásomat. Hát igen, most nem a papír előtt ülök, kedvemre kísérletezve a szavakkal, próbálgatva, mi a hatásosabb.
Hatás valamennyi így is van, hiszen már az adás alatt befut néhány érdeklődő üzenet!
„Aranypofa” a két srác: vagy ötször elmondják/elmondatják velem dedikálásom pontos helyét, dátumát. Ha én ülnék a hallgatói fotelben, már szinte szponzorált műsorra gyanakodnék.
Még a zenéket is én válogathatom: az íráshoz inspirációt (nem ihletet, mert azt a szót utálom) adó Magnum együttes dalait élvezhetik a hallgatók, én ugyan vajmi keveset hallok belőle.
Amikor a tervezett adásidőről tudomást szereztem, magamban így fohászkodtam: „Úristen, mit tudok 40 percet beszélni egy két-háromszáz oldalas könyvről?” Így, hogy a tervezett időt kissé kitágítottuk, mondandómnak kb. 20%-áig jutottam.
De ez még mindig sokkal jobb, mintha némán ültünk volna – rádióban az ilyesmi iszonyatosan kínos. Így viszont – Tóth Zoli és Rozsák Dávid laza stílusával élve – fasza kis egy óra volt ez a szerda délutáni!

„Hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó!”

Nádasi Krisz, a Könyv Guru munkatársa saját blogján számolt be a 87. Ünnepi Könyvhétről. Az élménybeszámolóból egy részletet mi is közlünk, a teljes cikk itt olvasható el.

konyvhet8

„Délután egykor kezdődött a kerekasztal-beszélgetésünk Illényi Balázs szervezésében. Furcsa módon volt pár percnyi lámpalázam, amíg az előző interjút néztem: hű, Csukás István székében fogok ülni, ami azért nagy szó! Aztán máris nagy mesemondónkra figyeltem, aki épp azt ecsetelte, hogy új könyvének végén szerepel vele egy interjú, és hogy ez milyen szokatlan… Próza a verseket követően. Én pedig meg is jegyeztem Kovács Ildinek (aki afganisztáni magyar katonákkal készített interjút és ebből írt nemrég könyvet), hogy nem, ez inkább nagyon jó. Mert én imádom, amikor a könyv nem úgy fejeződik be, hogy „vége”, hanem találok még egy elemzést a műről (klasszikusoknál gyakori), egy interjút a szerzővel, de legalább könyvajánlót találok más kiadványokról.

Az egy óra hamar eltelt. Mivel életrajzokról volt szó, felajánlottam a közönségnek, hogy kérhetnek tőlem feladatlapot (te itt töltheted le), és nocsak, szinte egy emberként álltak fel a hallgatók, hogy váltsanak velem pár szót.

konyvhet12Örömmel láttam, hogy több olyan érdeklődő is a színpadhoz lépett, aki nyugdíjas éveiben járva szeretné megírni élettörténetét, és az Ad Librum kiadó vagy az én támogatásom iránt érdeklődik. Hogy miért örülök? Mert szeretem, amikor látom, mennyire érdekel benneteket az írás, hogy fejlődni szeretnétek, hogy tudjátok: a kéziratoknak bizony szüksége van egy plusz szempárra.

A beszélgetésről készült egy összefoglaló, ha érdekel az életrajzírás, olvasás, itt olvashatod!”

A teljes kerekasztal-beszélgetés itt megtekinthető.