Lezárás, visszatekintés, tanulság – Lilla könyvbemutatója

A 19 éves Barczikay Lilla végre fellélegezhet, túl van az érettségi szóbeliken is, most már azt kezd a szabadidejével, amit akar. S ha az olvasóknak szerencséje van, ebbe belefér egy új könyv megírása is.

Lilla írása a könyvhétről, az érettségiről és a könyvírás folyamatáról. Az eredeti bejegyzés itt tekinthető meg.

Túl a könyvhéten, a könyvbemutatón és az utolsó érettségi szóbeliken… Az érzést nem tudom leírni nektek, azt hiszem, még fel sem fogtam teljesen, hogy vége. Nem csak ennek a zsúfolt és megterhelő évnek, hanem egy korszaknak is. Végre jön egy nyár, amikor nincs tanulás, nincsenek kötelezők. Szinte nem is tudom, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel.

Ugyan még nem kaptam kézbe a bizonyítványomat, mégis mondhatom, hogy végeztem. És ha valaminek a végére érünk, muszáj visszatekinteni és levonni a tanulságot!

A lezárás a könyvhéttel kezdődött. Akkor már nagyon éreztem a végét, ami nálam azt jelenti, hogy újult erővel (pánikkal) vetem magam a tételeim közé, éppen ezért kifejezetten jól esett az az egy óra kényszerpihenő. A kulturált unalom helyett, amire számítottam, egészen pörgős program kerekedett, ki se láttam a körém verődött emberek közül. A könyvet is akkor tarthattam először teljes valójában a kezemben. Kisebb betűivel karcsúbb lett, mint az első rész. Talán velem együtt a stressz belőle is lefaragott pár kilót, ki tudja? De jól mutatnak egymás mellett. Nagy testvér, kis testvér.

A következő forduló a könyvbemutató volt. Hatalmas élmény, esküszöm, minden alkalommal kicsit jobban élvezem, hogy kiülhetek elétek, és beszélgetünk. Pedig már az elsőnél sem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Az előre beharangozott kérdezz-felelek során feltett (és kihagyott) kérdések közül itt is megválaszolnék néhányat.

Hogy voltál képes érettségi időszakban könyvet írni?

Könnyen. Az írás volt idén az, amit örömmel csináltam, nem csak kényszerből. Inkább azt nem tudom, hogy bírtam volna ki ezt az évet könyvírás nélkül.

Kötődsz a szereplőidhez? Esetleg van kedvenced?

Természetesen kötődöm hozzájuk, törődöm velük, a legjobbat akarom nekik. Mindazok után, amiket átéltek, megérdemlik a boldog befejezést. Kaptak ugyan egy kis csavart abba a boldogságba, de hát én teremtettem őket, tartoznak annyival, hogy cserébe a kitartásukkal és erejükkel inspirálnak. Nem csak engem, hanem az olvasót is. És persze, hogy van kedvencem. Garas. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Milyen érzés lezárni ezt a történetet?

Büszke vagyok, hogy eljutottam idáig. Ez az idei a lezárások éve, jövőre tiszta lap jön egy új történettel. Ezzel a két könyvvel már nincs dolgom, csak a háttérből támogatni.

Szoktál magadnak időkorlátot szabni?

Amikor időre akarok elkészülni, igen. Például, ha be akarom fejezni a könyvet a karácsonyi szünetben, mert az érettségis káoszban biztosan nem fogom. Na, ilyenkor vannak korlátok. Ihlet hiányában oldalszám, amikor pedig magától jön a történet, részenként húzom meg a határt, hogy meddig kell aznap megírnom. Legközelebb nem szeretnék ilyesmihez folyamodni. Csak én és a történet, a világ pedig majd illedelmesen megszűnik körülöttünk.

Mikor fedezted fel a képességedet? Mi vagy ki inspirált az írásra?

Általános iskola alsó tagozatában született meg az első versem, azóta írok. Műveim belső indíttatásból születnek, általuk teljesedem ki, velük tudom kifejezni a legbelsőbb gondolataimat és teret engedni a fantáziámnak. Az összes elképzelt helyzet és figura ki akar törni a fejemből. Amikor leülök írni, egyszerűen kinyitom előttük az ajtót. Rajzolhatnék is, de a rajzaimat sosem vette körül akkora lelkesedés, mint az írásaimat (nem véletlenül, hiszen a rajztudásom megragadt egy ötéves szintjén). A fogadtatás inspirál, a rokonaim, barátaim, tanáraim biztatása és támogatása. A nevetés, a mosolyok és a könnyek, amiket a szavakkal elő tudok csalni, az érzések, amiket történeteim kiváltanak az emberekből. Ez inspirál.

Biztos kevés időd maradt az olvasásra. Mi lesz az első könyv, aminek nekiugrasz?

Már megtettem. A magyar emelt szóbeli másnapján a szekrény legmélyére rejtettem a tételeket és a kötelező olvasmányokat, első utam pedig a könyvesboltba vezetett. Mostanra négy könyvet daráltam be. A Lélektársak sorozat és a Borzongás sorozat legújabb részét (a címeik: Misty és Sinner), a The Nightmare Affair-t, amit ajándékba kaptam és a Lehullott csillagokat (These Broken Stars), amelyet pedig a húgom polcán találtam. Mindegyik zseniális volt, de ez utóbbi magasan kiemelkedett az összes eddig olvasott könyv közül! Ez nem könyvelemző blog, úgyhogy bele se kezdek az áradozásba, viszont teljes szívvel ajánlom mindenkinek.

A kérdésekért köszönet Bojkának és keresztapámnak. A teljes kérdezz-felelek anyagot is szándékomban áll feltölteni egyszer, ne aggódjatok!

És azt hiszem, elértünk a lezárás utolsó fázisához, az érettségihez. Mindenki mondta, hogy utólag visszanézve könnyű lesz. És milyen igazuk volt! El se tudom képzelni, miért aggódtam, miért stresszeltem annyit. Vagy, hogy miért tanultam meg 39 tételt és húztam ki azt az egyet, amire nem maradt időm? De a vizsga előtt, tanulás közben a félelem és a vizsgadrukk fel, míg a tudásom leértékelődik. Ha újrakezdhetném, sem hiszem, hogy kevesebbet tanulnék. Ez így volt jó, így volt teljes, így tudtam azzal a gondolattal leülni a bizottság elé, hogy mindent megtettem, innentől nem rajtam múlik. Az már más kérdés, hogy ha most újra kéne kezdenem, világgá mennék. De hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer, az egyszer biztos!

Lezárás. Visszatekintés. Tanulság.

És hogy mi a tanulság? Az érettségi szívás.

Írói Facebook-oldal: 10 perc alatt 10 lépésben

Az egyik legjobb módja annak, hogy az ismerősökkel tudassuk: írunk, ha a Facebookon hozunk létre egy saját oldalt. Mindez csupán pár percet vesz igénybe, később pedig pontosan annyira időigényes, amennyi időt rá tudunk szánni.

Nádasi Krisz marketingötletei a Könyv Guru oldalán olvashatók el teljes egészében.

Ingyenes egyéni tanácsadás visszaemlékezések és családtörténetek megírásához

Lehetőség azoknak, akik a családjuk vagy az életük történetét írják: a Könyv Guru szakértői, akik számos cikket publikáltak a memoárok írásáról, személyes tanácsadást ajánlanak, amellyel segítenek a családtörténetek és visszaemlékezések megírásában. A lehetőség egy egyszerű űrlap kitöltésével kérhető a Könyv Guru portálon.

10 alapötlet novellaíróknak – ha nem jönne az ihlet

Könyv Guru ezen a héten segít abban, hogy mi legyen a novellánk alapötlete. A tapasztalatok szerint egyébként ötletből sokaknál nincs hiány, csak sokszor túl sokáig keresgélik a “legzseniálisabbat”, ahelyett, hogy nekiülnének, és jól megírnák az egyiket. Mások pedig azzal szenvednek, hogy nem találnak megfelelően ütős alaphelyzetet, amiből ki lehetne kerekíteni a “letehetetlen” novellát. A Guru által összegyűjtött ötletek alapján reméljük, hogy sikerül bármely elakadásra megoldást találni.

A teljes cikk itt érhető el.

87. könyvhét a bitófáról nézve – Villax Richárd beszámolója

Villax Richárd beszámolója a 87. Ünnepi Könyvhéten megesett első dedikálási élményéről elolvasható az író honlapján, de itt is teljes egészében közöljük.

Maradjunk a jól bevált metaforánál a hóhérakasztásról, amit a könyvheti ajánlóban használtam. Amit ezalatt értettem: ahogy szerény újságírói pályafutásom lassan átszíneződött (szerény) szépirodalmivá, egyre inkább szerettem volna a könyvhetek alkalmával kérdezőből kérdezetté, aláírásgyűjtőből aláírásával örömet szerzővé, recenziós könyvpéldányok birtokosa helyett azok kiosztójává lenni.
2016-ban az Ad Librum Kiadó jóvoltából ez is megadatott. És ez úgy tűnt, elég is. Gondoltam: elücsörgök a napernyő alatt, azaz elhimbálózok a bitón magányomban! A több ezer kötet között ugyan kit fog érdekelni az enyém? Csupán egy kóró leszek, amit az óriás elefántok letipornak, de újra és újra az ég felé nyújtózik, és boldog, hogy egyáltalán ott lehet a végtelen szavannán.
Viszont a közösségi oldalon egyre többen nyomtak a bizonytalan „érdekel” helyett a határozott „ott leszek”-re. Ha csak a fele eljönne…
Egyelőre mi mentünk el a nyitányra, amin még – azt mondják – soha a könyvhetek történetében nem vettek részt ennyien. Nem cáfolhatom.
Az Ad Librum standjánál jó hírrel fogadtak: máris gazdára talált egyik kis „állatkám”, egy darab „Fanyűvi”. De mennem kellett sorban állni, hiszen nekem is vannak kedvenc szerzőim!
A meteorológia egyedül szombatra rajzolt napocskát, a hétvége többi részének esőfelhő dukál. „Majd változik még az” – brummogja belőlem egy sokat látott vén medve.
És lőn! Előző este már jégesőt hirdettek szombat délre, a végén még azt a néhány embert is elriasztják akasztásom megszemlélésétől!
Életkedvem akkor tér vissza, mikor látom teljes családomat – papa, mama, feleség, gyerekek –, amint vagdossák, rendezgetik a későn érkezett szórólapokat.
Szombaton 11-kor beindul a szórólaposztó kommandó, én meg az asztalomhoz sétálok, ahol meglepetésemre már várnak! A pörgés elkezdődik, ami – ellentmondásos módon – békességet, meghatódottságot indukál bennem.
Megjelenik az általános iskolai osztályfőnököm, évtizedek óta nem látott diáktársam, néhányan a sajtótól is tiszteletüket teszik. Páran jönnek ismeretlenek, akik már nem ismeretlenek, hiszen négy-öt mondatot csak sikerül váltanunk egymással.
A jégeső pedig – hála az Égnek – elmarad. Ettől még mélyen együtt érzek azokkal, akik később kaptak az égi áldásból a rendelkezésükre álló óra alatt.
Próbálom rekonstruálni: csak dedikálási időben kb. 16 példánnyal csökkent készletünk, a könyvhét öt napja alatt pedig csaknem realizáltuk a teljes havi elvárt forgalmat.
Még a nagy nevek sem szégyenkeznének mindazzal, amit ott létrehoztunk. Nem véletlen a többes, hiszen csapatmunka volt ez: a kiadóm munkatársai, családom, barátaim és az olvasók (akiket szintúgy barátaimnak tekintek) alkotják a verhetetlen sereget.
Persze, nem én volnék én, ha nem lenne úrrá rajtam az újabb para: ezeket a könyveket nem csupán megvették: el is fogják olvasni! Vajon a visszajelzések maradnak-e abban a pozitív hangnemben, ahogy kezdetüket vették?
A drukkoló ismerősök úgy élik meg: akinek kiadják a könyvét, az „megcsinált ember”. De a csík, amit ők látnak, valójában nem a cél-, hanem a startvonal.
A „könyvezésben” – kezdem hinni – mindig van valami frusztráció. De ez így van jól. Így igazságos azokkal szemben, akik keményen dolgoznak, de a siker még menekül előlük. Itt nincs, és ne is legyen győztes és vesztes, csak a végtelen út különböző szakaszain menetelő vándorok.
Vasárnap még belefér egy kiadóm által szervezett pódiumi kerekasztal-beszélgetés meghallgatása. A memoárírás rejtelmeiről szól. Mert talán majd egyszer én is…
Egyelőre maradok az úgynevezett fikciónál. Mert nagyon igaznak érzem az irodalmi közhelyet: „minden önéletrajz, és semmi sem az”. Ha magamról írnék, torzítanék, finomítanék, szándéktalanul „félre emlékeznék”. Most készülő könyvemben pedig még a tizenhét éves lány is én vagyok.
Vajon ezzel az új kötettel kezemben érkezem majd a 2017-es Ünnepi Könyvhétre? „Nem tudhatom.” De azt igen, hogy a 2016-os élményeket már soha senki el nem veheti tőlem.

Elindult Barczikay Lilla író honlapja

Elindult Barczikay Lilla írónő honlapja. A legfrissebb hírek, érdekességek a könyveiről és magáról az íróról itt olvashatók.

Lilla minden héten jelentkezik egy bejegyzéssel – mesél az írás folyamatáról, újraírásról, az érettségi nehézségeiről.

Sok szeretettel és nagy lelkesedéssel vár Mindenkit a honlapján!

Könyvheti kerekasztal-beszélgetés a memoárokról

A 87. Ünnepi Könyvhét negyedik napján, vasárnap kora délután került sor a Vörösmarty-szobor melletti színpadon a Könyv Guru által szervezett kerekasztal-beszélgetésre a memoárokról – Közkinccsé tett magántörténelem címmel. A beszélgetés meghívott vendégei voltak:

  • Soós Gábor társadalomkutató, az Ad Librum Kft. Memoár Kiadójának vezetője;
  • Kovács Ilona műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár, Casanova visszaemlékezéseinek magyarra fordítója, a szövegek válogatója, szerkesztője;
  • Virágh Ildikó újságíró, a Kardokkal ékesített – Afganisztánban tűzharcot átélt magyar katonák visszaemlékezései című kötet szerzője;
  • Nádasi Krisz író, szerkesztő, az Íróakadémia mentora, aki rovatában maga is rendszeresen ad tanácsokat e témában a Könyv Guru portálján;
  • Zeke Gyula író, történész – Vázsonyi Vilmosné Szalkai Margit: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből című kötetének szerkesztője.

A beszélgetést Illényi Balázs, a Könyv Guru főszerkesztője moderálta.

Az első kérdésre, hogy miért is írnak az emberek visszaemlékezéseket, Kovács Ilona kiemelte, hogy például Giacomo Casanova, a híres XVIII. századi velencei kalandor, író – az első olyan emlékiratíró, aki mint emlékiratíró lett híres – például azért kezdett bele memoárja megírásába, mert élete végén egy csehországi gróf könyvtárosa lett, és ez a számára degradáló helyzet annyira frusztrálta, hogy az orvosa azt tanácsolta: próbálja feleleveníteni a szép emlékeket, Velencét és a nagy kalandokat, amitől talán visszatér az életkedve. Más kérdés, hogy

máig nem lehet pontosan tudni, mi az, ami tényleg a női szívek meghódításáról híres kalandorral történt meg, és mit vett át mások életéből, hogy színesítse a sajátját.

Vázsonyi Vilmosné, a sokáig méltatlanul elfeledett polgári demokrata politikus, a ki nem tért zsidóként első magyar miniszter felesége pedig azért fogott újra tollat 1947-ben, mert 1931-ben, a férje halála után nem sokkal írott visszaemlékezései idején még sokan éltek a szereplők közül, így nem lehetett teljesen őszinte. De sokat nyomott a latban a második világháború traumája, fiának elvesztése és egyáltalán a polgári Magyarország összeomlása, hogy úgy érezte, papírra kell vetnie emlékeit.

Egészen más volt a helyzet a Virágh Ildikó által meginterjúvolt katonákkal, akik tűzharcban vettek részt az afganisztáni NATO-misszió során. Ők nem szerettek volna az átéltekről beszélni, egyáltalán azokra emlékezni, mivel sokszor annyira sokkoló élményekről volt szó, mint például a 2010 augusztusi robbantásról, amelyben két magyar katona életét vesztette. A honvéd vezérkar buzdította az újságírót, hogy készítse el mégis ezekről a hősiesen viselkedő katonákról ezt a riportkönyvet.

Soós Gábor úgy látja, a magánemberek közül alapvetően két csoport akarja kiadni az emlékeit: egyrészt az idős emberek, akik szeretnének valamilyen formában elszámolni az életükkel, másrészt olyanok, akik traumatikus élményeket éltek át. Náluk is megjelent afganisztáni misszióját elmesélő katona, valamint egy édesanya, akinek a kamasz lánya rákos betegségben halt meg. Ez utóbbi

attól volt jó, hogy “nem merült el az önsajnálatban, hanem megmaradt tárgyilagosnak, távolságtartónak és ettől vált hitelessé az olvasó számára”.

Nádasi Krisz a memoárok értékessége kapcsán arról mesélt, hogy őt elkészült visszaemlékezésekről szokták kérdezni, fele részben olyanok, akik szintén valamilyen traumát éltek át. Ő két dolgot szokott javasolni a szerzőknek: alakítsák úgy a szövegüket, hogy legyen benne dramaturgiai ív (el kell dönteni, hogy kezdi az ember, milyen eseményeket vesz bele és hogyan fejezi be), másrészt érdemes valami reménykeltő dologgal befejezni. Valamennyire íróvá kell válnia az emlékiratszerzőnek, mert a nyers emlékek csak magunknak és a családunknak igazán érdekesek.

Az írói kvalitások, az írói fogások használata már csak azért is lényeges – tette hozzá Kovács Ilona -, mert a jó visszaemlékezések vagy attól érdekesek, mert olyan fontos, mások által meg nem írható történelmi eseményekről szólnak (mint például II. Rákóczi Ferenc szinte kizárólag csak forrásként olvasható emlékiratai), vagy pedig, mert olyan izgalmas, érdekes szövegek, mint a már említett Casanova memoárja, vagy más, nagy írók önéletrajzi szövegei. Casanova egyébként, aki arról lett híres, hogy elsőként szökött meg a hírhedt velencei Ólombörtönből, élőbeszédben szépen ki is csiszolta ezt a történetét (a többivel együtt), és ettől ma is olyan a szövege, mintha ülne az olvasó mellett és mesélné.

Egyetértett az írói kvalitások szükségességével Zeke Gyula is, aki ennek kapcsán megemlítette, hogy Vázsonyi Vilmosné két visszaemlékezése esetében kiugró a stílusbeli különbség, mivel az elsőt még alaposan szerkesztették, míg a második a szerző fésületlen szövegét tartalmazza. Ez pedig arra is példa, hogy

legyen valaki bármilyen lenyűgöző személyiség, előadó szóban, attól még nem biztos, hogy az írása – bármilyen fontos eseményekről, személyekről szóljon – magával ragadó lesz.

A pongyolaságok, ismétlések, történeti átfedések azonban önmagukban is érdekesek, fontosak lehetnek.

A rosszul megírt szöveggel a kiadó sem tud feltétlenül mit kezdeni – hangsúlyozta Soós Gábor is -, ám vannak szövegek, amelyek felülemelkednek az irodalmon túli szempontok. Az afganisztáni katonák visszaemlékezései sem attól érdekesek, hogy olyan sima mondatokban tudtak a szereplők beszélni, hanem azért, mert ott voltak. Ez nem megismételhető, ez velük történt, így amit elmondanak, az önmagában hiteles. Más kérdés, hogy amint azt már Virágh Ildikó fűzte hozzá, ezek a katonák nem akartak visszaemlékezni, ám amint mégis sor került a tragikus események felidézésére, mindannyiukban azonnal felmerült, hogy mit csináltak rosszul, hogy érdekessé váltak az olvasók számára. Hiszen erre a beszélgetésre nem került volna sor, ha minden rendben ment volna.

“Ezeknek a katonáknak a legnagyobb tragédia az életében az, hogy ők túlélték.”

Arra a kérdésre, hogy mi a teendője a szerkesztőnek, ha tévedésen vagy valótlanságon kapja a szerzőjét, egyöntetűen az volt a résztvevők válasza, hogy mindig mérlegelni kell a tévedés súlyát. A “szimpla”, a történet szempontjából irreleváns ténybeli tévesztéseket könnyű kijavíttatni, a tudatos vagy tudattalan csúsztatásokat, ellentmondásokat viszont hagyni kell, mert ezek a kutatók, olvasók számára árulkodó jelek az illető emlékezetéről, látásmódjáról. Ezeket jegyzetekben lehet (például történelmi személyiségek esetében) pontosítani, tisztázni – legalábbis tényszerű dolgok esetében.

Aki a vasárnapi kerekasztal-beszélgetés egyéb részleteire is kíváncsi, azok számára Könyv Guru hamarosan közzéteszi az eseményről készült videó szerkesztett változatát is.

 

A Könyvhét negyedik napja – Wanderer János dedikált

“Jó dolog látni, hogy milyen sokan érdeklődnek a könyvek iránt, jó látni, hogy az embereket még mindig érdekli a könyv” – kommentálta a vasárnap délelőtti könyvheti forgatagot Wanderer János, aki harmadik kötetét, Az ősfák fiainak lombjai alatt című elbeszélésgyűjteménnyel a Vörösmarty téren mutathatta be. Az előző napi felhőszakadás után kiderülő időben valóban sokan látogattak ki a pavilonokhoz, így nem várt találkozásokra is sor kerülhetett. “Jött hozzám dedikáltatni a kötetemet egy fiatal hölgy is, akiről hamar megtudtam, hogy rajzol, és elérhetőségeket is cseréltünk, mert elképzelhető, hogy a következő könyvemhez ő készít majd illusztrációkat” – meséli örömmel a szerző.
Legújabb, most bemutatott könyve egyébként szülőfalujának, Lajoskomáromnak a történetét meséli el önálló elbeszélések formájában. A többségük a második világháborúig tartó időszakban játszódik, kivétel az utolsó, amely napjainkba vezet el. Különlegessége a kis kötetnek, hogy az illusztrációkat kivétel nélkül a lajoskomáromi általános iskolások készítették a szövegekhez.
Wanderer János következő könyvterve – amely fejben már készen is van – még egyedibb. Mint elmondta, szeretne egy témát kétféleképpen feldolgozni – versben és novellában. Vagyis, amolyan stílusgyakorlat szerűen, egy verset egy ugyanarról szóló novella követne, “amit máshol még nemigen láttam”.
A szerző egyébként, sok más íróhoz hasonlóan, munka mellett szakít időt az alkotásra. “Van, hogy hajnalban ülök neki írni, munka előtt, mivel korán kelő vagyok, de napközben is, amikor van egy kis időm, megpróbálom folytatni a történeteket. Már csak azért is, mert mindig van nálam toll és papír, hogy azonnal lefirkanthassam, ha valami eszembe jut.” Ennek következtében “otthon van már egy szatyornyi különböző cetlim” – teszi hozzá önirónikusan. De ezek nagyon jól jönnek, amikor megakad az írásban, ezekből mindig tud új ihletet meríteni.
Ha nem is jut minden nap ideje írni, Wanderer János hisz abban, hogy minden nap kellene írni, de erre most, munka mellett, csak törekedni tud. Amúgy – vallotta be – nem tartja magát igazi írónak, hiszen elsősorban a maga és mások szórakoztatására ír. “Ahhoz, hogy igazi íróvá váljak, nagyon sokat kell írni és tanulni még.”

A Könyvhét harmadik napja délután – Mester Györgyi dedikált

“Háromkor kezdődött a dedikálás és negyed 4 körül kezdett szakadni az eső” – meséli sajnálkozva egy ernyő alá bújva Mester Györgyi író, akinek az idei Könyvhétre már a 11. kötete jelent meg az Ad Librumnál, ezúttal gyerekkönyve, a Zizi naplója kétnyelvű (magyar-angol) kiadása. A teret elöntő eső sem vette el a kedvét azonban a szerző rajongóinak, hiszen “így is jó pár kedves barát, rokon, ismerős jutott el hozzám”. Mester Györgyi egyébiránt nem csupán a kötetek tekintetében számít rutinos írónak, hanem a nyilvános megjelenések szempontjából is: a kiadó által biztosított lehetőségeket kihasználva immár a második könyvheti dedikálását tartotta, és néhány éve találkozott az olvasóival a Ráday utcában rendezett könyves eseményen is.
A mostani, 11. kötet különlegessége, a kétnyelvű kiadás egyébként “duplán hasznos lehet, például nyelvtanulóknak” – említi a szerző. El is küldte két fővárosi két tanítási nyelvű iskolának a Zizi naplója egy-egy példányát, hogy javasolja nekik a kis történet felhasználását az iskolai nyelvoktatásban. Pillanatnyilag várja a tanintézmények illetékeseinek válaszát. Bízik benne, hogy az a változat még több olvasót fog vonzani, hiszen olvasható csak magyarul, csak angolul, és ha valaki szeretne fejlődni az idegen nyelvismeretében, akkor a két verziót összehasonlítva is.
Mester Györgyi különben többnyire nem gyerekkönyveket, hanem rövid, csattanós, elgondolkodtató novellákat ír. Mint elárulta, most is folyamatosan gyűlnek az újabb kis szövegek, már egy újabb szép csokorra való össze is állt belőlük. De jelenleg azon gondolkodik, hogy a korábbi kötetekkel ellentétben a következő kiadás nem egyszerű novellagyűjteményként, hanem a manapság divatos, felnőtteknek szóló kifestőkönyv formájában adná közre. Azzal a különlegességgel, hogy a kiszínezhető képeket minden esetben egy kis írás, történet kísérné – az olvasó pedig választhat: olvas, rajzol, esetleg mindkettő. A képeket Mester Györgyi állandó illusztrátora, fia, Keglovich Tamás Milán készítené.

A Könyvhét harmadik napja délelőtt – Villax Richárd dedikált

Ezen az oldalon ez az első Könyvhetem – tréfálkozott Villax Richárd, a Fanyűvők – Nemzeti jeti című hungarohorror szerzője, arra utalva, hogy korábban, újságíróként többször is járt már a legnevesebb könyves eseményen. “De sokkal jobb így, sokkal pörgősebb” – tette hozzá rögtön. A szerző egyébként a családját is aktívan bevonta a marketingmunkába: a szórólapját osztogatták a Vörösmarty téren, amellyel az Ad Librum standjához csábították a rendezvény látogatóit. “Eredetileg arra gondoltam, hogy majd jól kipihenem itt magam a napernyő alatt, azt hittem ugyanis, hogy csak ücsörögni fogok ezalatt az egy óra alatt, de nem így történt” – eleveníti fel a dedikálás időszakát. Nem számolta a könyveit kérőket, de “tucatnyian legalább voltak, és hát sok nagyobb nevű íróhoz sem jönnek húsznál többen” – von mérleget.
Következő regényéből egyébként már mintegy 100 oldallal el is készült. Mint meséli, ezúttal nem olyan kuriózum témát dolgoz fel, mint a Fanyűvők volt, hanem olyasmit, amihez “minden második író nyúlt már: az időutazást”. Azzal a különbséggel, hogy be szeretné bizonyítani, lehet másképp is megírni, mint azt sokan tették. “Ahogy hungarohorrornak neveztem első regényemet, ennek magamban a lelki sci-fi műfaji besorolást adtam”.
Villax Richárd egyébként úgy érzi, kevésbé volt hatással az olvasókra az internetes kampány, mint azt várta. Véleménye szerint túl nagy a dömping, túl sok a könyv, ebből nehéz kitűnni. A facebook-megjelenés mellett most úgy látja, nemrégiben indult saját honlapja komolyabb szerepet kaphat az írásai publicitásának növelésében, mert kicsit maradandóbb, mint a percenként frissülő, változó közösségi portálok világa.