Könyveinkkel történt kategória bejegyzései

Üres helyek trófeái

Nemrégiben Könyv Guru Sáry Gyula Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp című könyvének nyitó elbeszélését mutatta be. A népszerű vadászíró (Az időről és az erdőről, Az erdőről és az eltűnt időről, Az elveszett erdőről és a megtalált időről) ezen kötete is számos filozofikus eszmefuttatást tartalmaz erdőről, madarakról, fegyverekről, vadászírókról és veszendő értékekről.

Ma mi is közlünk egy részletet az elbeszélésből, a teljes cikk azonban itt érhető el.

A kiröptetés

Öreg fejjel bevallom, felül kellett bírálnom régen vallott nézetemet arról, hogy a környezetünkben élő, veszélyeztetett állatokat, főleg a kismadarakat mindenáron védenünk, mentenünk kell.

Gondolatmenetemet ma is helyesnek vélem, mégis úgy érzem, a helyes okfejtésbe, valahol homokszem került, ami tragédiát okozott. Elgondolkoztam arról, hogy a természet hatalmas biztonsági tartalékokkal védi egyes fajok fennmaradását. A lerakott peték, ikrák, spórák, tojások száma ott a legnagyobb, ahol leginkább számítani lehet a fiatal egyedek nagyobb számú pusztulására. Veszélyezteti őket a természet kérlelhetetlensége, mint egy aszályban kiszáradó tó, elapadó folyó, leégett erdő. Veszélyben vannak, mint a ragadozó fajok táplálékláncában helyet foglaló, leendő élelem. Ha mindezt sikeresen átvészelték, jön az ember, aki az élőhelyeiket tönkreteszi, a számára is fogyasztható lényeket korlátlanul pusztítja, mint a bálnákat és a tengeri halakat. Néhány ember demonstrál. A többség azonban bárgyú módon tűri világunk tönkretételét.

Vannak emberek, akik egy darabka földön, amit kertjüknek neveznek, igyekeznek kicsiny azilumot létrehozni, legalább azoknak a madaraknak, amelyeket kedvelnek. Ez is valami, de semmi a puskás bűnözők tömeges pusztításához mérve. Énekesmadarakat ezerszám mészárolnak le, konyhai célokra. Nehogy azt gondoljuk, modern találmány ez, mert ismerjük a történelemből, Nero lakomáin fürjnyelv pástétomot is szolgáltak fel. Hány ezer madárka kellett egy adaghoz?

Eltértem kissé, de gondolataim forrásvidéke valahol itt található, a gazdag ostobaság embertelen és szívtelen hivalkodásában.

Van egy kis kertem, hétvégi pihenőházzal. Már korán észrevettem, albérlőim is vannak. A padlásunkon korán megjelentek a nyestek, gondoltuk, jaj az egereknek. Az egérpusztítás mértékét sajnos nem tudtuk felbecsülni. Azonban azt hamarább észrevettük, madaraink fogynak, mert a reggeli hangversenyük egyre szegényesebb lett.

Regényt, novellát, verset írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Aztán feltűnt még egy veszély. A nyaralótelepre valamelyik macskabarát feles számú cicusaiból valamennyit elhozott és szabadon engedett. Néhány őslakó macskája megörült a városi szépségeknek, és a nagy udvarlási lázat sok kis, aranyos cicus megjelenése követte. Csakhogy a nyaralók ősszel kiürültek. Sajnos a macskák maradtak, és bekvártélyozták magukat az elhagyott nyaralók szerszámos kamráiba, faházaiba, mindenhová, ahol védve voltak az időjárás ellen. Létrejött tehát egy macskaközösség, egy-egy területét védő kandúrral az élen, és sok éhes macskaszáj. A mamák portyáztak, és megkezdték visszavadult életüket. Kerülték az embereket, rejtve osontak, feltérképezték a szemétdombokat, kifigyelték a madárfészkeket, és kérlelhetetlenül elragadták a gyengén repülő fiókákat. Sőt, itatóknál elkapták a felnőtt madarakat is.

Tenni kellett valamit. Először csak arra gondoltam, megszaporítom a költési lehetőségeket, mesterséges fészkek, odúk kirakásával. A macskák ezeket nem érték el, de a nyesteknek fára mászni, vékony ágakon kisétálni nem okozott problémát. A házra gondolva megvizsgáltam, melyek a biztonságos helyek, ahová odúkat rakhatok, amit egyik rabló sem érhet el. A verandák belső sarkai biztonságosnak tűntek, csak a madarakat kellett meggyőzni, hogy az ember most a barátjuk. A fürge kerti rozsdafarkúak és a cinkék hamar megbarátkoztak a műfészkekkel, és velünk, házigazdákkal. Csak a szeles, gyors mozdulatainkat kellett mellőzni tevékenységeink közben. Aztán lassan megszokták, hogy tőszomszédságukban reggelizünk, ebédelünk. Ők szöcskét, kukacot, mi tejeskávét, pörköltet fogyasztottunk.

Az Üres helyek trófeái. Vadásztörténetek – kicsit másképp megvásárolható a kiadónál.

Földönkívüliek a Pénzverem utcában ÷ Boldogság eladó!

Könyv Guru minden pénteken jelentkezik a regényújság rovatával. A rovatban már hetek óta Halmosné Rácz Katalin novelláskötete, a Földönkívüliek a Pénzverem utcában novelláit közli. Az e heti novella részletét mi is bemutatjuk, a teljes történet elérhető itt.

Rácz Katalin novelláskötetének hősei hétköznapi emberek csetlés-botlását mutatják be kissé elidegenedett világunkban, akik válaszokat keresnek az őket foglalkoztató kérdésekre, minthogy valódi lehet-e egy internetes kapcsolat egy duguláselhárító és egy menhelyvezető között, és hogy mi a sikeres fogyókúra titka. Olvasói között akadnak olyanok, akik Douglas Adams fanyar angol iróniáját vélik felfedezni stílusában. A mai novella több szempontból megközelíti, hogy eladó lehet-e a boldogság.

 

Boldogság eladó!

Pista, a duguláselhárító, szerelemtől mámorosan sétált hazafelé ezen a szép tavaszi estén. Csak félig érzékelte környezetét. Gondolatai frissen szerzett barátnője, Margit körül kergetőztek.
A Vámosi úton elhaladva, egy régen épült, apró szürke házacskán a következő feliratot pillantotta meg:

„Boldogság eladó!”

Szórakozottan sétált tovább, ismerte az itt lakó öreg házaspárt, kedvelte is őket. Egyszer dolgozott náluk, de nem volt szíve pénzt kérni tőlük, mert olyan nagy szegénységben éltek a kevéske kis nyugdíjukból, hogy hónapokig tartott volna, amíg kiheverik az ötezer forintos munkadíjat.
Most meg, hogy az öreg bácsi is meghalt tavaly nyáron, a néninek még nehezebb dolga lehet.
Biztosan rosszul olvastam – gondolta –, talán az öregember megmaradt gyógyszereit árulja, mert kell a pénz valami másra. Valószínűleg az van kiírva:

„Orvosság eladó! ”

Majd holnap jobban megnézem.

Olvassa el a teljes történetet Könyv Guru oldalán.

 

A KÖTET ELŐZŐ NOVELLÁJA ITT OLVASHATÓ.

A könyv nyomtatott változata megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Kis lépés egy rádiónak, nagy lépés egy elsőkönyvesnek

Villax Richárd élménybeszámolója a Lépés Rádióban folytatott beszélgetésről a szerzői oldalán jelent meg, most az Ad Librum oldalán is teljes egészében közöljük.

Hoztam a formámat. A Lépés Rádió legénysége – egyik szolgáltatójuk „rosszvoltából” – soha nem látott technikai problémákkal küzdött azon időszakban, amikor nyilatkoznom kellett náluk.
A keddi adás interjúja ezért el is maradt, de szerdán tartottunk egy próbát telefonos bejelentkezéssel, ami némi reményre adott okot. Felajánlottam, hogy beugrom a stúdióba, de miután kiderült, hogy az Debrecenben honol, én meg Zuglóban dolgozom éppen, csakis a fénysebességű utazás jöhetett számításba.
Maradt inkább az odafigyelés: nehogy a fáziskésés miatt rutintalanságomban rábeszéljek a kérdezőre, és ne ordítsam túl a műsorvezetőket, ezzel élvezhetetlenné téve a műsort.
Már csak egy nyugodt, csendes helyet kellett keresnem a bejelentkezéshez – a Hungária körúton! Illetve… közel van a Városliget. Ujjé!
A padok szétesve-szétverve, itt tényleg lehetne valamit csinálni. De a Városliget és a Fanyűvők így együtt… Egy átlagos újságíró erre úgy csapna le, mint réti héja a hómezőn cirkáló barna pocokra. Adás végére azután – politikai színek mentén – feleződne az éppen gyarapodásnak indult olvasótáborom!
Még jó, hogy Dávid és Zoli koránt sem nevezhetők átlagos rádiósoknak. Én meg egy betonpálya szélén állapodom meg. Végre találtam helyet. Az e felett érzett nagy örömömben fel sem tűnik, hogy egy focipálya szélén vagyok. Hamarosan benépesül a játéktér, felharsan az első „hova a g..ibe rúgod” üvöltés. Ez egy könyvheti kedvcsináló adásban meglehetősen furcsán hangzana, ezért a halálra ítélt Petőfi Csarnok melletti lépcsőre ülök inkább.
Hat óra nyolc perckor kapcsolnak minket. Első pár mondataim után Zoli – sűrű elnézéskérések közepette – megszakít, én meg pánikolok, mit csináltam rosszul. De szerencsére csupán felkeltette valamely gondolatom a derék műsorvezető érdeklődését – ez is volt a cél!
Zoli koordinátorként vigyázza az adást: ő jelenti be a reklámokat, zenéket, időnként tereli Dáviddal folytatott diskurzusomat.
Dávid mint lelkiismeretes műsorvezető, az akkor még igencsak nyomdaillatú könyvet nem olvashatta, de ami égen-földön, interneten fellelhető volt a könyvről, azt mind behabzsolta. Ezért a jó adag évelődés-poénkodás mellett az adásban otthonra lelnek a mélyebb gondolatok is.
Dávidot nehezen hallom, magamat egyáltalán nem, mivel a rendszer pár másodperces késéssel juttatja vissza a fülembe a saját hangom. De ebből a hallgatónak mit sem szabad észrevennie.
Szerencsémre a két műsorvezető stílusa alkalmas a laza, sörözői hangulat megteremtésére. Nincs nagyobb baj, leszámítva időnkénti dadogásomat. Hát igen, most nem a papír előtt ülök, kedvemre kísérletezve a szavakkal, próbálgatva, mi a hatásosabb.
Hatás valamennyi így is van, hiszen már az adás alatt befut néhány érdeklődő üzenet!
„Aranypofa” a két srác: vagy ötször elmondják/elmondatják velem dedikálásom pontos helyét, dátumát. Ha én ülnék a hallgatói fotelben, már szinte szponzorált műsorra gyanakodnék.
Még a zenéket is én válogathatom: az íráshoz inspirációt (nem ihletet, mert azt a szót utálom) adó Magnum együttes dalait élvezhetik a hallgatók, én ugyan vajmi keveset hallok belőle.
Amikor a tervezett adásidőről tudomást szereztem, magamban így fohászkodtam: „Úristen, mit tudok 40 percet beszélni egy két-háromszáz oldalas könyvről?” Így, hogy a tervezett időt kissé kitágítottuk, mondandómnak kb. 20%-áig jutottam.
De ez még mindig sokkal jobb, mintha némán ültünk volna – rádióban az ilyesmi iszonyatosan kínos. Így viszont – Tóth Zoli és Rozsák Dávid laza stílusával élve – fasza kis egy óra volt ez a szerda délutáni!

87. könyvhét a bitófáról nézve – Villax Richárd beszámolója

Villax Richárd beszámolója a 87. Ünnepi Könyvhéten megesett első dedikálási élményéről elolvasható az író honlapján, de itt is teljes egészében közöljük.

Maradjunk a jól bevált metaforánál a hóhérakasztásról, amit a könyvheti ajánlóban használtam. Amit ezalatt értettem: ahogy szerény újságírói pályafutásom lassan átszíneződött (szerény) szépirodalmivá, egyre inkább szerettem volna a könyvhetek alkalmával kérdezőből kérdezetté, aláírásgyűjtőből aláírásával örömet szerzővé, recenziós könyvpéldányok birtokosa helyett azok kiosztójává lenni.
2016-ban az Ad Librum Kiadó jóvoltából ez is megadatott. És ez úgy tűnt, elég is. Gondoltam: elücsörgök a napernyő alatt, azaz elhimbálózok a bitón magányomban! A több ezer kötet között ugyan kit fog érdekelni az enyém? Csupán egy kóró leszek, amit az óriás elefántok letipornak, de újra és újra az ég felé nyújtózik, és boldog, hogy egyáltalán ott lehet a végtelen szavannán.
Viszont a közösségi oldalon egyre többen nyomtak a bizonytalan „érdekel” helyett a határozott „ott leszek”-re. Ha csak a fele eljönne…
Egyelőre mi mentünk el a nyitányra, amin még – azt mondják – soha a könyvhetek történetében nem vettek részt ennyien. Nem cáfolhatom.
Az Ad Librum standjánál jó hírrel fogadtak: máris gazdára talált egyik kis „állatkám”, egy darab „Fanyűvi”. De mennem kellett sorban állni, hiszen nekem is vannak kedvenc szerzőim!
A meteorológia egyedül szombatra rajzolt napocskát, a hétvége többi részének esőfelhő dukál. „Majd változik még az” – brummogja belőlem egy sokat látott vén medve.
És lőn! Előző este már jégesőt hirdettek szombat délre, a végén még azt a néhány embert is elriasztják akasztásom megszemlélésétől!
Életkedvem akkor tér vissza, mikor látom teljes családomat – papa, mama, feleség, gyerekek –, amint vagdossák, rendezgetik a későn érkezett szórólapokat.
Szombaton 11-kor beindul a szórólaposztó kommandó, én meg az asztalomhoz sétálok, ahol meglepetésemre már várnak! A pörgés elkezdődik, ami – ellentmondásos módon – békességet, meghatódottságot indukál bennem.
Megjelenik az általános iskolai osztályfőnököm, évtizedek óta nem látott diáktársam, néhányan a sajtótól is tiszteletüket teszik. Páran jönnek ismeretlenek, akik már nem ismeretlenek, hiszen négy-öt mondatot csak sikerül váltanunk egymással.
A jégeső pedig – hála az Égnek – elmarad. Ettől még mélyen együtt érzek azokkal, akik később kaptak az égi áldásból a rendelkezésükre álló óra alatt.
Próbálom rekonstruálni: csak dedikálási időben kb. 16 példánnyal csökkent készletünk, a könyvhét öt napja alatt pedig csaknem realizáltuk a teljes havi elvárt forgalmat.
Még a nagy nevek sem szégyenkeznének mindazzal, amit ott létrehoztunk. Nem véletlen a többes, hiszen csapatmunka volt ez: a kiadóm munkatársai, családom, barátaim és az olvasók (akiket szintúgy barátaimnak tekintek) alkotják a verhetetlen sereget.
Persze, nem én volnék én, ha nem lenne úrrá rajtam az újabb para: ezeket a könyveket nem csupán megvették: el is fogják olvasni! Vajon a visszajelzések maradnak-e abban a pozitív hangnemben, ahogy kezdetüket vették?
A drukkoló ismerősök úgy élik meg: akinek kiadják a könyvét, az „megcsinált ember”. De a csík, amit ők látnak, valójában nem a cél-, hanem a startvonal.
A „könyvezésben” – kezdem hinni – mindig van valami frusztráció. De ez így van jól. Így igazságos azokkal szemben, akik keményen dolgoznak, de a siker még menekül előlük. Itt nincs, és ne is legyen győztes és vesztes, csak a végtelen út különböző szakaszain menetelő vándorok.
Vasárnap még belefér egy kiadóm által szervezett pódiumi kerekasztal-beszélgetés meghallgatása. A memoárírás rejtelmeiről szól. Mert talán majd egyszer én is…
Egyelőre maradok az úgynevezett fikciónál. Mert nagyon igaznak érzem az irodalmi közhelyet: „minden önéletrajz, és semmi sem az”. Ha magamról írnék, torzítanék, finomítanék, szándéktalanul „félre emlékeznék”. Most készülő könyvemben pedig még a tizenhét éves lány is én vagyok.
Vajon ezzel az új kötettel kezemben érkezem majd a 2017-es Ünnepi Könyvhétre? „Nem tudhatom.” De azt igen, hogy a 2016-os élményeket már soha senki el nem veheti tőlem.

Elindult Barczikay Lilla író honlapja

Elindult Barczikay Lilla írónő honlapja. A legfrissebb hírek, érdekességek a könyveiről és magáról az íróról itt olvashatók.

Lilla minden héten jelentkezik egy bejegyzéssel – mesél az írás folyamatáról, újraírásról, az érettségi nehézségeiről.

Sok szeretettel és nagy lelkesedéssel vár Mindenkit a honlapján!

A Könyvhét negyedik napja – Wanderer János dedikált

„Jó dolog látni, hogy milyen sokan érdeklődnek a könyvek iránt, jó látni, hogy az embereket még mindig érdekli a könyv” – kommentálta a vasárnap délelőtti könyvheti forgatagot Wanderer János, aki harmadik kötetét, Az ősfák fiainak lombjai alatt című elbeszélésgyűjteménnyel a Vörösmarty téren mutathatta be. Az előző napi felhőszakadás után kiderülő időben valóban sokan látogattak ki a pavilonokhoz, így nem várt találkozásokra is sor kerülhetett. „Jött hozzám dedikáltatni a kötetemet egy fiatal hölgy is, akiről hamar megtudtam, hogy rajzol, és elérhetőségeket is cseréltünk, mert elképzelhető, hogy a következő könyvemhez ő készít majd illusztrációkat” – meséli örömmel a szerző.
Legújabb, most bemutatott könyve egyébként szülőfalujának, Lajoskomáromnak a történetét meséli el önálló elbeszélések formájában. A többségük a második világháborúig tartó időszakban játszódik, kivétel az utolsó, amely napjainkba vezet el. Különlegessége a kis kötetnek, hogy az illusztrációkat kivétel nélkül a lajoskomáromi általános iskolások készítették a szövegekhez.
Wanderer János következő könyvterve – amely fejben már készen is van – még egyedibb. Mint elmondta, szeretne egy témát kétféleképpen feldolgozni – versben és novellában. Vagyis, amolyan stílusgyakorlat szerűen, egy verset egy ugyanarról szóló novella követne, „amit máshol még nemigen láttam”.
A szerző egyébként, sok más íróhoz hasonlóan, munka mellett szakít időt az alkotásra. „Van, hogy hajnalban ülök neki írni, munka előtt, mivel korán kelő vagyok, de napközben is, amikor van egy kis időm, megpróbálom folytatni a történeteket. Már csak azért is, mert mindig van nálam toll és papír, hogy azonnal lefirkanthassam, ha valami eszembe jut.” Ennek következtében „otthon van már egy szatyornyi különböző cetlim” – teszi hozzá önirónikusan. De ezek nagyon jól jönnek, amikor megakad az írásban, ezekből mindig tud új ihletet meríteni.
Ha nem is jut minden nap ideje írni, Wanderer János hisz abban, hogy minden nap kellene írni, de erre most, munka mellett, csak törekedni tud. Amúgy – vallotta be – nem tartja magát igazi írónak, hiszen elsősorban a maga és mások szórakoztatására ír. „Ahhoz, hogy igazi íróvá váljak, nagyon sokat kell írni és tanulni még.”

A Könyvhét harmadik napja délután – Mester Györgyi dedikált

„Háromkor kezdődött a dedikálás és negyed 4 körül kezdett szakadni az eső” – meséli sajnálkozva egy ernyő alá bújva Mester Györgyi író, akinek az idei Könyvhétre már a 11. kötete jelent meg az Ad Librumnál, ezúttal gyerekkönyve, a Zizi naplója kétnyelvű (magyar-angol) kiadása. A teret elöntő eső sem vette el a kedvét azonban a szerző rajongóinak, hiszen „így is jó pár kedves barát, rokon, ismerős jutott el hozzám”. Mester Györgyi egyébiránt nem csupán a kötetek tekintetében számít rutinos írónak, hanem a nyilvános megjelenések szempontjából is: a kiadó által biztosított lehetőségeket kihasználva immár a második könyvheti dedikálását tartotta, és néhány éve találkozott az olvasóival a Ráday utcában rendezett könyves eseményen is.
A mostani, 11. kötet különlegessége, a kétnyelvű kiadás egyébként „duplán hasznos lehet, például nyelvtanulóknak” – említi a szerző. El is küldte két fővárosi két tanítási nyelvű iskolának a Zizi naplója egy-egy példányát, hogy javasolja nekik a kis történet felhasználását az iskolai nyelvoktatásban. Pillanatnyilag várja a tanintézmények illetékeseinek válaszát. Bízik benne, hogy az a változat még több olvasót fog vonzani, hiszen olvasható csak magyarul, csak angolul, és ha valaki szeretne fejlődni az idegen nyelvismeretében, akkor a két verziót összehasonlítva is.
Mester Györgyi különben többnyire nem gyerekkönyveket, hanem rövid, csattanós, elgondolkodtató novellákat ír. Mint elárulta, most is folyamatosan gyűlnek az újabb kis szövegek, már egy újabb szép csokorra való össze is állt belőlük. De jelenleg azon gondolkodik, hogy a korábbi kötetekkel ellentétben a következő kiadás nem egyszerű novellagyűjteményként, hanem a manapság divatos, felnőtteknek szóló kifestőkönyv formájában adná közre. Azzal a különlegességgel, hogy a kiszínezhető képeket minden esetben egy kis írás, történet kísérné – az olvasó pedig választhat: olvas, rajzol, esetleg mindkettő. A képeket Mester Györgyi állandó illusztrátora, fia, Keglovich Tamás Milán készítené.

A Könyvhét harmadik napja délelőtt – Villax Richárd dedikált

Ezen az oldalon ez az első Könyvhetem – tréfálkozott Villax Richárd, a Fanyűvők – Nemzeti jeti című hungarohorror szerzője, arra utalva, hogy korábban, újságíróként többször is járt már a legnevesebb könyves eseményen. „De sokkal jobb így, sokkal pörgősebb” – tette hozzá rögtön. A szerző egyébként a családját is aktívan bevonta a marketingmunkába: a szórólapját osztogatták a Vörösmarty téren, amellyel az Ad Librum standjához csábították a rendezvény látogatóit. „Eredetileg arra gondoltam, hogy majd jól kipihenem itt magam a napernyő alatt, azt hittem ugyanis, hogy csak ücsörögni fogok ezalatt az egy óra alatt, de nem így történt” – eleveníti fel a dedikálás időszakát. Nem számolta a könyveit kérőket, de „tucatnyian legalább voltak, és hát sok nagyobb nevű íróhoz sem jönnek húsznál többen” – von mérleget.
Következő regényéből egyébként már mintegy 100 oldallal el is készült. Mint meséli, ezúttal nem olyan kuriózum témát dolgoz fel, mint a Fanyűvők volt, hanem olyasmit, amihez „minden második író nyúlt már: az időutazást”. Azzal a különbséggel, hogy be szeretné bizonyítani, lehet másképp is megírni, mint azt sokan tették. „Ahogy hungarohorrornak neveztem első regényemet, ennek magamban a lelki sci-fi műfaji besorolást adtam”.
Villax Richárd egyébként úgy érzi, kevésbé volt hatással az olvasókra az internetes kampány, mint azt várta. Véleménye szerint túl nagy a dömping, túl sok a könyv, ebből nehéz kitűnni. A facebook-megjelenés mellett most úgy látja, nemrégiben indult saját honlapja komolyabb szerepet kaphat az írásai publicitásának növelésében, mert kicsit maradandóbb, mint a percenként frissülő, változó közösségi portálok világa.

A könyvhét első napja – Babós Lajos dedikált

Számos könyvet publikált már, de ez az első, amellyel részt vehetett a nagy múltú – sorrendben a 87. – Ünnepi Könyvhéten Dr. Babós Lajos. Kötete, Az első aradi vértanú, a szabadságharc egyik prominens résztvevőjének, Ormai Norbertnek az életét dolgozza fel dokumentarista pontossággal. A könyv a történeti kutatások szempontjából is kuriózum, mivel a közölt iratok, levelek, személyes anyagok segítségével megpróbál végre rendet vágni az egykori ezredes, Kossuth Lajos bizalmasa – legendák által elhomályosított – pályafutásában. A kutatás történeti értékét mi sem jelzi jobban, mint a szabadságharc korszakának avatott hadtörténésze, Hermann Róbert ajánlása a kötet elején.
A korábban geodéziai szakmunkákkal és hely-, illetve családtörténeti kiadványokkal foglalkozó szerzőt – mint elmondta – családi vonatkozások vezették ehhez a különleges témához. Érdeklődése nagyjából egy évtizede – miután megírta Kiskunlacháza helytörténetének 1738-ig tartó szakaszát – fordult a családi múlt irányába. Lánya kérdése nyomán kezdte el kutatni a Babósok családfáját, majd ezt követően felesége erdélyi szülőfalujának történetét is elkészítette. Eközben, felesége családfájának összeállítása közben találkozott a szépnagybácsi Ormaival. Felébredt benne a kíváncsiság a többek által sikkasztással, kétszínűséggel is vádolt egykori ezredes élete iránt. A levéltári kutatásokból állt össze aztán a mostani, az Ünnepi Könyvhétre is eljutó dokumentumgyűjtemény.
A szerző elmesélte azt is, hogy Ormai családját kutatva sokáig sehogyan sem boldogult, annyira nem találta a 19. századi ős leszármazottjait. Végül az interneten bukkant rájuk – Brazíliában! Mivel ott lehetőség van anyai ágon is továbbvinni a családnevet, az Ormaiak népes famíliája máig büszkén őrzi a szabadságharcos, elveiért kivégzett (h)ősatya emlékét.
Az Ad Librum Kiadó sátra elől a Vörösmarty téri forgatagra rálátó dr. Babós Lajos kérdésünkre elmondta, hogy bár Az első aradi vértanú című kötetét csak kitérőnek tekinti publikáció sorában, mégis nagyon büszke, hogy eljuthatott vele erre a rendezvényre. És, hogy milyen érzés néhány perccel az Esterházy Péter és Dés László által közösen megtartott ünnepi megnyitó után kezdeni a dedikálást: „Felemelő”.

Interjú Barczikay Lilla szerzőnkkel: „A közös siker talán a legfényesebb”

Az érettségi előtt álló Barczikay Lilla második regényét adja ki az Ad Librum Kiadó. A Könyv Gurun megjelent egy interjú a szerzővel, melyet most teljes egészében közlünk. A kötet június 3-án jelenik meg, és már megrendelhető.

Interjú a Bátyám könnyei című regény szerzőjével, Barczikay Lillával

Elég szokatlan, hogy valaki 19 évesen már a második regényét publikálja. Mi indította, hogy gimnazistaként ilyen nagy vállalkozásba fogjon? Mióta ír komolyabban?

B. L.: Egészen kicsi korom óta érdekel az írás, mindig volt bennem egy történet, amit el akartam mondani. Kezdetben versekkel és novellákkal próbálkoztam, de azt hiszem, a regényben tudok a leginkább kiteljesedni. Ebben a műfajban nincs megkötve a kezem, szabadjára engedhetem a fantáziám, mert a regény bármilyen képtelen ötlet kibontakozásának teret enged. A tanáraim és főleg a családom az első lépésektől folyamatosan bátorítanak, azt hiszem, az ő támogatásuk inspirált arra, hogy ne adjam fel, hanem folytassam az írást. Talán az első (végül be nem fejezett) regényem óta nevezhetjük a szándékaimat komolynak, hiszen ezzel kapcsolatban kezdett a publikálás gondolata foglalkoztatni.

Íróként kik hatottak Önre, kiknek az írásait olvassa szívesen?

B. L.: J. K. Rowling könyvei nyűgöztek le leginkább, a Harry Potter sorozat számomra örök kedvenc, de bármilyen fantasy könyvet szívesen olvasok. Furcsa, de nem az írókhoz, inkább a történetekhez, karakterekhez vagyok hű, egy jó sorozat összes kötetét végigolvasom, bármi történjék is, de nem fogok a kezembe egy másik kötetet csak azért, mert ugyanaz a név szerepel rajta. Ezzel együtt pedig én is arra törekszem, hogy minden könyvem önmagában legyen érték és ne csak a többi fényében.

A Bátyám könnyei folytatásregény, az Anyám teremtményei után. Mennyire gondolkodott egyben a két történetről, mennyiben látta előre a folytatást, esetleg egyben is írta, és csak utólag szedte két részre a sztorit?

B. L.: Nem, a két történet külön készült, egymástól szinte függetlenül. Az első rész anélkül készült el, hogy bármi tervem lett volna az önmagamnak beígért folytatással kapcsolatban és így is ért véget. A nyitva hagyott szálak mentén, utólag kezdtem el kidolgozni a második rész történetét.

Mit gondol, lehet önállóan, az előzmények ismerete nélkül olvasni a Bátyám könnyeit

B. L.: Az első rész alapjaira épült a második. A Bátyám könnyei első fejezeteiben igyekeztem úgy utalni az első részben történtekre, hogy felelevenítsem az olvasó emlékeit, de ne untassam feleslegesen, tehát nem összegeztem átfogóan az addig történteket, amiknek viszont fontos szerepük van az események alakulásában. Így a kettő együtt alkot egy egészet.

Az első, tavaly megjelent regény
Az első, tavaly megjelent regény

Mitől sajátos a látásmódja: be tudná mutatni az Ön által teremtett különleges világot? 

B. L.: A világ, amiben a regényeim játszódnak akár valós is lehetne: az olyan különleges lények, mint a vámpírok, az emberektől távol, azok tudta nélkül élik mindennapjaikat. Létezésükre nincs bizonyíték, legfeljebb mesék, legendák szólnak róluk. Ezektől a lényektől kapják (a hihetőség határait súroló) képességeiket, különleges tulajdonságaikat a főbb szereplők. A regények sajátos vonása, hogy nincsenek konkrét helyek megnevezve. Részben, mert nem akartam végérvényesen valósnak vagy fikciónak nyilvánítani a történetet egy létező vagy kitalált városnév szerepeltetésével, részben pedig, mert szerettem volna az olvasó képzeletére bízni a tájat. Hadd vegye körbe a szereplőket ugyanaz a környezet – az utak, épületek, fák –, amik az olvasót is. Így nem csak, hogy a sajátjának érzi a történetet, de a regény is ezerarcúvá válik. Ahány olvasó, annyi helyszín… Emellett a látásmódom jellegzetessége talán az is, hogy

igyekszem mindenben meglátni a jót, ezért a regényeimben nem lehet senkit jónak vagy rossznak elkönyvelni,

mert valószínű, hogy egy váratlan pillanatban fordul a kocka, az ellenségből barát lesz, a barátból pedig ellenség. Minden folyamatosan újraértékelődik, ettől pedig kiszámíthatatlan lesz. Ezt szeretem legjobban nem csak egy könyv lapjain, hanem a való életben is.

Milyen műfajba sorolná a műveit? És kiknek szólnak?

B. L.: Fantasy, esetleg ifjúsági irodalom. Elsősorban a saját korosztályomnak, fiataloknak írok, de a visszajelzések alapján a nálam idősebbeket ugyanúgy le tudja kötni, ezért nem hiszem, hogy ez kor, sokkal inkább nyitottság kérdése. A regényeim mindenkinek szólnak, aki nyitottnak érzi magát egy fiatalos, egyedi látásmódra és annak mesés elemekbe csomagolt üzenetére.

Hogyan tudná összefoglalni az új regényének témáját, fő üzenetét?

B. L.: A Bátyám könnyei az útkeresésről szól, arról, ahogy egy csapat fiatal megpróbálja megtalálni a helyét a világban, a társadalomban, amiből kiszorítva érzik magukat. Rá kell jönniük, hogy addig rejtegetett különlegességükkel tudnak leginkább érvényesülni, ahelyett, hogy elnyomnák önmagukat és beolvadnának a tömegbe. Ugyanaz lebeg a szemük előtt, ami jelenleg nekem is, és azt hiszem, minden korombelinek: a jövő. De megmutatják az olvasónak, nemcsak azt, hogy önmaguk felvállalásával érhetik el a céljaikat, hanem azt is, hogy nem szégyen másoktól segítséget elfogadni. A közös siker talán a legfényesebb.

A család és a biztonság utáni vágy az egyik fő motívuma a regényének. Személyes élmények állnak ennek hátterében vagy ez csupán írói szándék? 

gyhbirthday2016B. L.: Szerencsés vagyok, a családom a legbiztosabb és legfontosabb pont az életemben. A beléjük vetett bizalmam, a velük való szokatlanul szoros kapcsolatom öntudatlanul is bekerült és központi szerepet kapott a regényeimben. Talán azért, mert nem tudom elképzelni az életet a család támogatása nélkül, talán, hogy a szereplők összetartása az olvasót is inspirálja. Nitáék az első rész kezdetétől magukra voltak utalva a világban, szükségük volt valamire, amibe kapaszkodhattak. Azt adtam nekik biztos pontnak, amiben a legjobban bízom: a családot.

Mit gondol, mi az, amivel meg tudja ragadni a fiatalok figyelmét?

B. L.: Nagy előny, hogy én is fiatal vagyok, ugyanazok foglalkoztatnak minket: szerelem, tanulás, pályaválasztás. Ezek köré a kérdések köré építem a cselekményt, az olvasónak így könnyű azonosulni a konfliktusokkal és problémákkal, amikkel a (szintén korunkbeli) szereplőknek meg kell birkózniuk. Emellett szlengekkel teletűzdelt stílusom is könnyen befogadható számukra.

Milyenek a visszajelzések az első regényről, az Anyám teremtményeiről?

B. L.: Lekötötte az olvasókat, sokan mondták, hogy egyszerűen nem bírták letenni, amire büszke vagyok. Reméltem, hogy regényeim menekülő utat, kikapcsolódást jelentenek majd a hétköznapokból és ezek szerint ezt sikerült elérni.

Ezekben a hetekben érettségizik. Mit választott a magyar írásbelin? Mennyiben könnyítette a feladatát, hogy már foglalkozik regényírással?

B. L.: Magyarból emelt szinten érettségizem, így nem volt választási lehetőségem, mind a három szövegalkotó feladatot meg kellett oldanom. A regényírás pedig legfeljebb annyi előnyt jelent, hogy könnyebben vetem papírra a gondolataimat, mint azok, akik nem írnak rendszeresen. A tárgyi tudásomra sajnos semmilyen hatással nincs. Viszont a szövegalkotást éreztem mindig is a legtesthezállóbb feladatnak, ezeknek sikereire vagyok a legbüszkébb, hiszen ezek során tudok igazán kibontakozni.


Ha kiadásra kész könyve van, nézzen meg az Ad Librum ajánlatait!